Az egyik mondat rémségesebb, mint a másik. Ugyanakkor hogyan is lehet normálisan reagálni a másik fájdalmára, tragédiájára? Úgy általában. Bármilyenre. Talán valami tabu folytán és hárítás miatt, ha valamit nem tanultunk meg, az a másik vigasztalása, a gyászmunkájában való osztozást. Még akkor sem, ha az illetőhöz a legjobb szándékkal, legempatikusabban közeledünk. Amúgy nagyon nehéz eltalálni a jó szavakat, mondatokat, akkor és ott, amikor kell, hogy a kimondott vígasz ne tűnjön közhelyesnek vagy hamisnak. És persze vannak olyanok is bőven, akik egyáltalán nem próbálnak empatikusak lenni.
De mi is az a trauma, amire az alkotó reflektál? Ez pedig a vetélés. A fenti mondatok csak néhány a leggyakoribb mondatok közül, amelyeket a nők megkapnak vetélést követően a közeli családtagoktól, ismerősöktől, pedig ez a veszteség igen sok nőt és családot érint, ennek ellenére a társadalom gyakran empátia nélkül reagál a történtekre. A Majd lesz másik című kiállításon ezek a gyakran elhangzó/elhangzott szavak-mondatok mintegy képként vagy épp cérnáról lelógatva olvashatók.
Az alkotó, Vasali Katalin is egy a sok nő közül, akinek ez egy feldolgozatlan drámája, aki egyszerre érintett és alkotói szemszögből jeleníti meg azokat az érzéseket és jelenségeket, amelyeket megélt, és amivel az azt követő időszakban találkozott a feldolgozás útján. Ráadásul a meg nem született gyerekeknek csak napjainkban lettek gyász- és emlékhelyei, ahol megemlékezhetnek az elveszett és soha meg nem született gyermekükről. Különben igen meglepő, eddig nem volt gyászhelyük, hisz a keresztény egyház szerint már a fogantatás pillanatától embernek tekinti a magzatot, ezért is ítéli el az abortuszt.
Jelen esetben ez az anya egy fotográfus is, ami gyakorlatilag egy 3. nézőpontot is behoz. Tehát nemcsak érzelmileg nehéz egy ilyen tragédiát feldolgozni, de egy művész számára az is kérdés, hogy lehet ezt a gyászmunkát művészetté transzformálni. Ugyanis az ilyen témák könnyen elcsúszhatnak egy naturalisztikus ábrázolásba vagy még inkább egy patetikus giccsparádéba.[1] Vasali Katalin esetében szó sincs ilyenekről, se hatásvadász naturalizmusról, se giccsről.
A fotói nem a vetélés fizikai tényét, hanem az érzelmi hatásokat vizualizálják, minden élmény metaforikusan van megjelenítve. Az egész kiállítás egy összefüggő installációnak tekinthető, melyből ugyan kiragadhatóak mondatok vagy képek, mégis az egész egy teljes mű. A képeket összekötő egyik főmotívum, Mária gyümölcse, a gránátalma. Hol füzér, hol nyaklánc, hol a kis magjait feltáró gyümölcs formájában, vagy épp a vérző lélek testre kivetülve látható. A gránátalma kultúrtörténeti „terheltségű”. Előfordul mind a Bibliában, a Koránban, a görög mitológiában. A gránátalmát évezredek óta sok országban a termékenység szimbólumaként ismerik. Cipruson úgy vélik, hogy az első gránátalmákat maga Aphrodité ültette. A gránátalma személyesen is fontossá vált azáltal, hogy a gyermek, amikor elvetélt, gránátalma méretű volt.
