Be Real! – beszélgetés Andreas Laszlo Konrathtal

Kérlek, helyezz el bennünket egy idővonalon, és meséld el, hogy hol és hogyan telt a gyerekkorod!

Az angliai Buckinghamshire-ben, a High Wycombe kórházban születtem. Ez az a város, ahol Gavin Watson fotográfus az összes korai fényképét készítette. Aztán nem messze onnan, egy Chorleywood nevű kisvárosban nőttem fel, Hertfordshire-ben, ami a Metropolitan Line-on van, a metró térképének utolsó zónájában – lényegében a London külvárosa, egy ingázóváros, körülbelül 40 percre a Baker Street-től.
A szüleim London központjába ingáztak a munkájuk miatt. Mindketten kreatív területen dolgoztak, apám építész volt, anyám pedig balett-táncos, aki aztán táncot és mozgást tanított a LAMDA drámaiskolában. A város, ahol felnőttem, elég csendes volt, az iskoláim gyalogtávra voltak a házunktól. A városban szétszórtan voltak barátaim, akikhez könnyen el lehetett sétálni vagy biciklizni. Nem volt túl sok minden, amit ott lehetett csinálni, felmentünk a „közösbe”, ami egy kis közterület, zöld mezők és némi erdő. Ott bújócskáztunk, vagy elbicikliztünk egy kőfejtőhöz, amibe köveket dobáltunk.
A szüleimnek rengeteg könyve volt, művészeti albumok, film és zene volt mindig a ház körül. Színházba és múzeumba jártunk, arra vittek engem, amit éppen meg akartak nézni. Nem igazán emlékszem, hogy mit éreztem akkoriban, de biztos vagyok benne, hogy jó dolog volt, hogy gyerekként sokféle művészeti ággal és művésszel találkoztam. Van egy bátyám, aki akkor ment el otthonról, amikor még elég kicsi voltam, neki rengeteg zenéje volt, lemezek, kazetták, CD-k és poszterek mindenhol, amiket én is megismertem, és örököltem is belőlük, amikor megváltozott az ízlése. Ugyanez volt a ruháival is. Egy időben volt egy elképesztő gyűjteményem heavy metal pólókból, amik neki már nem kellettek. Egyszer nagyon fiatalon bajba kerültem a suliban, mert Guns N' Roses pólót viseltem. Ez akkor változott meg, amikor elkezdtem érdeklődni a gördeszkázás iránt, amikor elkezdett kialakulni a saját zenei stílusom. 11,12,13 éves koromban történt velem is, hogy elkezdtem felfedezni a saját érdeklődési körömet és ízlésemet, saját stílust alakítottam ki az öltözködésemben, elkezdtem kommunikálni önmagamat a világ felé a zeneválasztásommal, a frizurámmal és a ruháimmal.

Az én kurátori, művészetszervezői tevékenységemben nagyon fontos, hogy olyan magyar származású alkotókat mutassak be a magyar közönségnek, akik magyarságuk ellenére kevésbé ismertek itthon, mert a ti sikereitek hatalmas büszkeség számunkra, emellett megismerni benneteket tanulságos az itthon kísérletezőknek. Mesélj kérlek kicsit a magyar gyökereidről!

Édesapám budapesti, de a hatvanas évek elején elment, vízumot kapott, hogy egy nyáron Németországban tanulhasson egy budapesti egyetem cserediákjaként. A düsseldorfi Kunstakademie-ra járt, majd Kölnben élt. Amikor elutazott Budapestről, csak 3 hónapra kellett volna elmennie, de a szülei azt mondták neki, hogy ne jöjjön vissza. Azt mondták, „ez a te esélyed!” Gondolom, voltak barátaik vagy családtagjaik akik 1956-ban elmentek, de ők nem tartottak velük, ezért azt hiszem, azt akarták, hogy ő éljen azzal a lehetőséggel, ami nekik nem adatott meg. Nem ment oda vissza többé, amíg Magyarország el nem nyerte a függetlenségét a Szovjetuniótól. A bátyámmal a kilencvenes években minden nyáron odalátogattunk, hogy meglátogassuk a nagymamámat és nagypapámat, akik akkor már mindketten elég idősek voltak. Nagypapa 2001-ben halt meg, nagymama pedig 2008-ban, akkor voltam ott utoljára, a temetésén. Már évek óta szeretnék visszamenni, hiszen édesapám nélkül még sosem voltam Magyarországon, vagy csak a családomat látogattam meg, így érdekes lenne most magamnak és más szemszögből felfedezni Budapestet. Amire a nagyszüleim és a lakásuk mellett a legjobban emlékszem, az az, hogy nagyon nehezen tudtam enni! 8 éves korom óta nem ettem húst, és a ’90-es években Magyarországon nem volt jellemző, hogy valaki vegetáriánus legyen, szóval egyszerűen emlékszem, hogy minden étkezésnél lehetetlen volt számomra ételt találni. Mindenben volt hús. Emlékszem, hogy a nagymamám főzött ételeket, és azt mondta, hogy ó igen, ez vegetáriánus, de érezni lehetett, hogy a mártást húsból vagy húslevesből főzték. Vicces volt, mert nem értette, hogy miért nem eszem húst. Azt hitték, hogy beteg vagyok.

Mi az első emléked a szó hallatán: fotográfia? Te magad, hogyan kezdtél el fotózni, és mi érdekelt akkoriban a fényképezésben, és most?

Nos, azt mondanám, hogy nagyon sokáig szívtam magamba a zenei magazinok (N.M.E, Melody Maker, Kerrang!) és a gördeszkás magazinok (R.A.D, Thrasher, Slap, Transworld, Document, Big Brother) képeit, valamint a gördeszkás videokazettákat (411 Video Magazine, 20 Shot Sequence, Trilogy, Second Hand Smoke, Mouse, stb...), még jóval azelőtt, hogy a fotózásról eszembe jutott volna, hogy ezzel szeretnék foglalkozni. Azt hiszem az összes zene, amit szerettem, és a hozzá tartozó efemerek – lemezborítók, kitűzők, jelvények, patchek, matricák, grafikák, poszterek, pólók és természetesen a gördeszkázás – már nagyon fiatal koromtól kezdve hatással voltak rám. Megszállottan nézegettem az állóképeket (still photos) és a magazinokban található szekvenciaképeket, próbáltam megérteni egy-egy trükköt, és azt, hogy hogyan csinálják, aztán újra és újra megnéztem a VHS kazettákat, szüneteltettem, lassítottam, hogy rájöjjek, mi történik. Szóval rengeteg információt fogyasztottam azokról a bizonyos dolgokról, amelyek érdekeltek. Például egy lemezborítónál is: megnéztem a dizájnt, a tipográfiát, a zenekar fotóit, a dalszövegeket és a dalszöveges jegyzeteket, és minden egyes részletét boncolgattam. Szóval a dizájn, a fotózás és a videók tényleg hatással voltak rám, anélkül, hogy tudatosult volna bennem. Ha megnézed a korai Steve Rocco World Industries gördeszkás reklámokat a Big Brotherben, azok nagyon kreatívak voltak, és nem mindennapiak. Akkoriban nem voltak korlátok a dizájn és a művészet terén, mivel a gördeszkázás még mindig eléggé hiánypótló dolog volt, azt hiszem, menet közben találták ki a szabályokat, mivel senki sem nézte őket kereskedelmi vagy vállalati szemszögből. Én 12 évesen határozottan eléggé „helytelen” dolgokat néztem. Néhány Big Brother cikk a ’90-es években nem volt éppen gyereknek való. Körülbelül 16–17 éves koromban már gördeszkás videókat forgattam, tehát mielőtt megkaptam volna az első filmes kamerámat, már mozgóképes gördeszkás filmeket készítettünk. A fotózással csak 18 évesen, a középiskola befejezése után kezdtem el foglalkozni, amikor bekerültem egy művészeti alapozó tanfolyamra. Volt egy bevezető óránk a fotózásba, és a tanár megkért minket, hogy hozzunk be valamit, ami a fotózással kapcsolatos. Nálam volt a Larry Clark-könyv a Kids című film állóképeivel, imádtam, mert felismertem benne az összes profi gördeszkást (Javier Nunez, Harold Hunter, Jeff Pang), nem tudtam elhinni, hogy ebben az igazi „filmben” szerepeltek. Elvittem azt a könyvet egy osztályba, és a tanár nagyon megdöbbent, hogy tudom, ki volt Larry Clark, és azt hiszem, azt gondolta, oké, ez a gyerek „veszi a lapot”, és tényleg a szárnyai alá vett – a neve Marc Vallée, és a mai napig barátok vagyunk. Szóval ott tanultam meg először, hogyan kell betölteni és feldolgozni a 35 mm-es filmeket, és hogyan kell nagyítani. Nem sokkal később, miután néhány hónapig főiskolán voltam, vettem egy régi Nikon FM-et a szomszédomtól, és akkor ott kezdődött el igazán a fényképezéssel kapcsolatos utazásom. Ez 2000 körül volt. Őszintén szólva azonban csak másodlagosan szerettem fotózni, igazából valamiféle formatervezéssel akartam foglalkozni, ezért elvégeztem a grafikus tanfolyamot, és a fotózás csak kiegészítő része lett volna a munkámnak. Aztán lassan a fotózás kezdett egyre nagyobb szerepet kapni abban, amit mondani akartam.

Milyen zsánerekben és témáknak folytatódott tehát ez az utazás?

Nos, már korán hatással voltak rám olyan emberek, mint Larry Clark, Nan Goldin, Mary Ellen Mark, Corinne Day, Peter Hujar, Nick Waplington és Richard Billingham. Azt hiszem, az „ifjúsági kultúra” egy általános kifejezés, amit nem igazán szeretek, de a kezdetektől fogva határozottan érdekelt a fiatalság gondolata. Úgy gondolom, hogy eléggé öntudatos tinédzser voltam, valószínűleg mindannyian azok vagyunk, de tudod, vannak olyan időszakok, amikor az ember teljesen magára marad vagy összezavarodik. Nem éreztem jól magam a saját testemben, és nagyon fiatal koromtól kezdve furcsa viselkedésmódokat folytattam az étkezéssel kapcsolatban, például kalóriaszámlálással, és nagyon szégyelltem a testemet, az iskolában soha nem vetkőztem le az emberek előtt, amikor átöltöztünk a sporthoz, és mindig kibújtam az óráról, amikor le kellett volna zuhanyozni a meccsek után. Úgyhogy azt hiszem, a kamasz és a felnőtt közötti átmenet gondolata nagyon érdekelt, mivel ezt az időszakot nagyon furcsának és kínosnak találtam az életemben.

Az első képek, amiket elkezdtem készíteni, a barátaimról készült portrék voltak a gördeszkaparkban, és hamar elkezdett érdekelni az a gondolat, hogy ha másokban megtalálom önmagam egy részét, talán van rá mód, hogy önarcképet készítsek úgy, hogy együttműködöm valakivel a képeken, talán megtalálom a módját, hogy jobban megértsem magam, ha valaki mással kapcsolatba kerülök. A fényképezőgép érdekes eszköz, és lehetőséget ad arra, hogy megismerjünk valakit, de egyben olyasmi is, ami mögé elbújhatunk, bizonyos értelemben megvéd minket. Tehát ez a paradoxon aközött, hogy közel akarsz kerülni valakihez, és kapcsolatot akarsz teremteni valakivel, és a képkészítést ürügyként használod arra, hogy valamilyen szintű intimitást érj el vele, de ugyanakkor te magad mindig védve vagy attól, hogy sebezhetővé válj, mivel a kamera szó szerint közted és a személy között van, akivel dolgozol. Ez határozottan olyasvalami, amin továbbra is próbálok dolgozni, hogy jobbá váljak, nem csak azért, hogy eltávolítsam ezt a hatalmi dinamikát, hanem azért is, hogy ez egy kölcsönös folyamat legyen, hogy az is, akit fotózom úgy érezze, hogy részt vesz a folyamatban. Nem hiszem, hogy ez valaha is sikerült volna, de az ember csak próbálkozik. Végső soron a fotók egyre kevésbé fontosak számomra, de a valakivel való együttlét élménye az, amit megteremtesz, ez a körülmény az, ami fontos. Az első komoly „projekt”, amit csináltam, egy fiatalabb sráccal volt, akit Jamesnek hívtak a gördeszkaparkból, ez 2001 körül volt, részmunkaidőben dolgoztam a parkban, és ez a srác minden nap jött, nagyon hiperaktív volt, és magamra emlékeztetett az ő korában (én 19, 20 körül voltam, ő pedig 14,15 éves). Megkérdeztem őt és az édesanyját, hogy lenne-e kedvük portrékat készíteni egy főiskolai projekthez, és ezt csináltuk körülbelül egy évig. Az anyukájának odaadtam a nagyításokat, amikor elkészítettem őket, amit nagyon értékeltek. Tudtam, hogy az időtartam nagyon fontos volt számomra, az a gondolat, hogy újra és újra visszatérjek valamihez. Mindig is szerettem a gördeszkás trükkök megtanulásához hasonlítani: addig csinálod újra és újra, amíg a testedbe nem ivódik, és a technika helyett inkább az érzéssel leszel jelen. Szerintem a fotózás is ugyanez, úgy akarsz benne lenni, hogy az utolsó dolog, amire gondolsz, az maga a fotó legyen. De tudom, hogy ezt könnyebb mondani, mint megtenni, és a kudarc az, amiért mindig visszatérünk.

Autonóm fotográfiai munkáid 2010 és 2018 között saját készítésű zine-ekben manifesztálódtak. Fontos volt számodra ez a médium, saját kiadót is alapítottál rá.  Általában alacsony példányszámú szignált zineket készítettél, amelyek műalkotások voltak a maguk nemében. Független, ellenkulturális médiatermékek különleges gyártási módban. Mitől más a zine műforma, mint egy fotókönyv?

Mindig is úgy tekintettem a zine-re, mint egy nagyszerű eszközre az ötleteid kifejezésére és a munkád terjesztésére. Az életem egy olyan szakaszában jelentek meg, amikor nem láttam más módját annak, hogy a képeimet eljuttassam a világba. Nem volt olyan galéria vagy kiadó, amelyik megkért volna, hogy működjek együtt egy kiállításon vagy könyvben, ezért úgy döntöttem, hogy a DIY zine lesz az én galéria- vagy múzeumverzióm. Annyiféleképpen nézhetünk képeket – online a képernyőnkön, falon kiállítva, keretben, majd könyv formájában reprodukálva. Azt hiszem a 2000-es években már hozzászoktunk, hogy ilyen nagyszerűen elkészített fotókönyveket láthatunk, csak én magam nem láttam, hogy milyen úton juthatnék el oda. A korábbi éveimből, amikor a zene és a gördeszkázás körül forgattam, a zine-ek természetesnek tűntek, különösen a portréimmal kapcsolatos ötleteimhez, a munkám témái jobban illeszkedtek ehhez a lo-fi esztétikához.

Mindig is szerettem a fénymásolót, mint médiumot, mivel így gyorsan és főleg olcsón lehetett sokszorosítani és terjeszteni dolgokat – például egy koncert szórólapjait. Nem engedhettem meg magamnak, hogy színesben nyomtassam ki a képeimet, ezért csak egy fénymásolóval sokszorosítottam a munkáimat. Leleményes voltam, és nem is igazán volt más választásom, így ennek a kis példányszámú, kézzel készített zine-nek a készítése inkább szükségből fakadt, mint bármi másból. És az esztétika is jól illeszkedett, nem éreztem erőltetettnek. Tetszett a tapinthatóság, és az a közelség, amit a nézőnek a műhöz ad, nagyon személyes élményt nyújt. Egy múzeumi falon lévő fotográfiát nem lehet megérinteni, és a képernyőn nem látszanak a tökéletlenségek vagy árnyalatok, az egész sima. A zine texturális és lenyűgöző, mivel sokkal inkább „válaszd ki a saját kalandodat” viszonyban lehetsz vele – először hátulról nyisd ki, középen, és játssz a tájolásával, néha a toner vagy a tinta lekopik az ujjaidról, és a zine a részeddé válik, te pedig a részévé válsz. Ráadásul – és ez a legfontosabb – a zine-eket viszonylag olcsó elkészíteni, és ezért megvásárolni is. Bizonyos értelemben demokratikusabbá válik, mivel megfizethetőbb, mint egy nyomtatott vagy egy keménykötésű coffetable book. Azt akartam, hogy azok a gyerekek, akikkel fotózok, maguk is megengedhessék maguknak a zine-eket, ezért igyekeztem soha nem 20 dollárnál drágábban adni őket.

A zine alternatív formájában eleve benne van az amatőr, DIY előadásmód. Ez adja az egész különcségét. A gyártási metódusa saját gyártású zine-jeidnek nagyon különleges. Fénymásolt lapok, szegélyvarrás, könyv a könyvben szerkesztési elvet követsz, és ha jól tudom, te magad állítottad össze ezeket a kiadványokat egy otthoni xerox gépen.

Az évek során néhány barátommal többféle módon készítettünk zine-eket, és kezdetben az volt a lényeg, hogy megtaláljuk a fénymásolóval rendelkező boltot, amiben volt valami furcsa különcség, csak valami nem stimmelt benne. Kipróbáltuk az összes fénymásolót Brooklyn és Manhattan környékén, és aztán tudtuk, hogy ha ilyen hatást akarsz, menj a Kinkosba a 8. utcában, de ha ilyen stílust akarsz, menj a Staplesbe a Morgan Avenue-n. Aztán egy ponton, emlékszem, a Staples vett egy rakás új, szebb gépet, és nem mehettünk oda vissza, mert nem engedték, hogy a saját papírjainkat használjuk, és így az eredmény túl tiszta és szép volt. Végül a barátommal, a könyvtervező Brian Paul Lamotte-tal kibéreltünk egy közös stúdiót Greenpointban, és vettünk egy saját Xerox fénymásolót, egy Risographot, és néhány más dolgot is, például egy szalagos kötőgépet. Így idővel sokat kísérletezhetsz, kipróbálhatsz dolgokat, megtalálhatod a módját annak, hogy dinamikusabb és érdekesebb zine-t készíts, kitalálhatod, hogyan tudod a legjobban kiszolgálni a képeket és az ötleteket, és hogyan kapcsolódik minden a koncepcióhoz, a papír alapanyagtól a borítón át a tipográfiáig és a kötési módszerig. Azt akarod, hogy ennek a tárgynak legyen egy élményszerű aspektusa, hogy a közönség valami szoborszerű és háromdimenziós dologgal foglalkozzon, és el akarod vinni őket vele egy utazásra, felépíteni egy narratívát és végigvezetni őket rajta, de azt is felismered, hogy egyáltalán nem tudod befolyásolni, hogyan fogják ezt saját maguk megtapasztalni, és ebben van valami szép.

A saját generációd, közösséged, a periferikus ifjúsági szubkultúrák (punkok, deszkások…) és kis közösségek a fotóidon keresztül válnak láthatóvá. Egyszerre dokumentarista és poétikus sorozatok ezek. Általában egy zine-nek egy témát rendeltél alá. Mik voltak azok a tartalmak, amiket zine formájában közzétettél?

Ahogy korábban mondtam, egyszerűen úgy gondolom, hogy a munkák témáit volt értelme zine-ben megformázni. Nem volt olyan dolog, ami úgy éreztem, hogy nem illik abba a világba, még akkor is működött, amikor színes képeket reprodukáltam fekete-fehérben. Az évek során hajlamos vagyok újrahasznosítani és remixelni a munkáimat, és a képeket más kontextusban újra felhasználni. Voltak olyan esetek, amikor korábbi zine-ekből készítettünk egy kompendiumot, de egy kicsit több pénzt költöttünk, és az egészet színesben készítettük el, szebb papír alapanyagot használtunk, vastagabb borítót, és másképp kötöttük. Szerintem érdekes látni, ahogy a képeket új módon és új formátumban újrakeverik, hirtelen valaki azt mondhatja, hogy „ó, nem is tudtam, hogy ez egy színes fotó”, és így új élményt szerezhet a munkával kapcsolatban. A zine-ekben az a jó, hogy általában 50 és 200 példány között készülnek, tehát elég kis példányszámúak. Alacsony a tét, kipróbálhatsz dolgokat, aztán később visszatérhetsz hozzájuk, és kipróbálhatsz valami mást. Engem is érdekel az ismétlés témája, és az, hogy hogyan tudsz minden alkalommal valami egyedit alkotni, még akkor is, ha mondjuk egy képet használsz újra. Amikor valami új vagy teljesen más mellé helyezed, akkor egy merőben új diskurzus kezdődik. Szeretem a reprodukció folyamatának gondolatát is, és azt, hogy ez miként befolyásolja a képeket. Például egyszer egy egész művet készítettem filmmel, és az összes képet kézzel nyomtattam ki a sötétkamrában. Aztán az összes képet nagy felbontásban beszkenneltem egy gyönyörű, csúcskategóriás szkennerrel, majd ezeket a szkenneléseket egy olcsó monokróm lézernyomtatóval kinyomtattam, az összes képet, színeseket és fekete-fehéreket egyaránt, így mindegyik lapos lett és ugyanúgy nézett ki. Ezután újra beszkenneltem ezeket a nyomatokat egy nyugtaszkennerrel, egy nagyon olcsó, általános szkennerrel. Ezután ezekkel a fájlokkal újra kinyomtattam a képeket ugyanezzel a monokróm nyomtatóval fémpapírra, amit végül egy zine-be kötöttem. Ez visszanyúlik az újrahasznosítás, az újrakeverés és a dolgok visszapattintásának gondolatához, mint egy régi magnófelvétel egy 8-sávos magnószalagon. Megvannak ezek a korlátok, lefelé pattintod és tömöríted a dolgokat, és ezek érdekes módon ellaposodnak, aztán megpróbálod megtalálni a módját, hogy úgy adhasd ki, hogy lenyűgöző és gazdag legyen, még ha vannak is benne hibák. És valahogy a tartalomnak is értelmet kell adnia, hiszen ez nem csak egy effekt vagy egy szűrő, hanem aktívan hozod meg ezeket a döntéseket, és megpróbálsz egy olyan anyaggal (papírral) dolgozni, amely önmagában is aktív. Remélhetőleg mond valamit, ami felvillanyoz valakit, vagy kérdéseket vet fel.

Az Anthony No Name at Gmail Dot Com című 2014-ben kiadott zine-ed 114 oldalon keresztül egyetlen figurát, Anthony-t (?) mutatja be több száz, különböző technikával, különböző élethelyzetekben, különböző időpontokban készült portrékon keresztül. Mi ennek a sorozatnak a koncepciója?

Őszintén szólva nem igazán mondhatom, hogy volt egy kezdeti koncepció a képek mögött. Joshua a barátom volt, és együtt dolgoztunk a fotózásokon, és együtt utaztunk ezekbe a csodálatos országokba és városokba. Több mint öt éven keresztül fotóztam őt ezeken a helyeken és az élményeink közben, amiket közösen átéltünk. Szóval, ez megint csak az időtartam gondolatához vezet vissza, és ahhoz az érzéshez, hogy újra és újra dokumentálnunk kell valakit, amíg benne vagyunk, és később visszatérünk hozzá, hogy megpróbáljuk értelmezni. Néha így fejlődik egy projekt, nem igazán próbálsz meg létrehozni egy művet, csak úgy magától és természetesen történik. Dolgoztam már más projekteken is, amelyeknél sokkal specifikusabb vagy „kiszámított” megközelítéssel dolgoztam, de néha az is előfordul, hogy úgy készítesz képeket, hogy észre sem veszed, hogy ezt csinálod. Mielőtt észrevennéd, öt év telt el, és felhalmoztad ezt a hatalmas mennyiségű munkát. Azért kezdtem el foglalkozni ezzel az anyaggal akkor, mert Joshua úgy döntött, hogy elhagyja New Yorkot, és visszaköltözik Los Angelesbe, és az együtt töltött öt év után rájöttem, hogy nagyon fog hiányozni, ezért elkezdtem kutakodni a képek között. Felmerült bennem, hogy csinálhatnék valamit ezzel a munkássággal, egyfajta ódaként a barátságunkhoz és az egymás iránti szeretetünkhöz.

Saját független, privát zine applikációt fejlesztettél, hogy minél nagyobb közönség előtt kinyisd a műfajt. Mi a Shrimp Zine és hogyan működik? Sokan használják?

A Shrimp Zine egy ingyenes webes alkalmazás, amelynek társalapítója vagyok, és amely lehetővé teszi a felhasználók számára, hogy zine-eket készítsenek érintőképernyős mobilkészülékeiken, például iPhone-on vagy iPad-en. Igazából a fiatalokat szem előtt tartva terveztük, mivel oktatóként főleg középiskolás tizenévesekkel dolgozom, így ez a célközönség. A világjárvány idején az összes óránkat a Zoomon keresztül kellett megtartanunk, ezért próbáltam megtalálni a módját, hogy kreatív órákat tartsunk a gyerekeknek, miközben otthon ragadtak. Telefonon beszéltem egy kreatív technológiai szakember barátommal, aki korábban a Google-nál dolgozott, és így együtt fejlesztettük ki ezt az eszközt, amely nem csak egy kreatív platformot jelent az emberek számára, hogy elkészíthessék saját zine-jeiket és elmondhassák saját történeteiket, hanem egy online zine-közösséget is megpróbáltunk létrehozni, amely végül egy megosztható könyvtárhoz és archívumhoz vezethet, ahol az emberek egymással kereskedhetnek a zine-jeikkel, egyfajta zine-piacot, ha úgy tetszik, még print on demand opcióval is. Ettől még messze vagyunk, de egyelőre a prototípus működik, és az iPhone segítségével gyorsan lehet zine-eket készíteni. A cél az, hogy az emberek elgondolkodjanak azon, hogyan használhatnák fel a telefonjukon lévő képeket, amelyekkel nem sok mindent csinálunk. Persze feltesszük őket az Instagramra vagy a Facebookra, vagy esetleg üzenetben küldjük el egymásnak, de úgy gondolom, hogy a zine formátumú fotókból gyors gyűjteményeket készíteni szórakoztató ötlet. Különösen a digitális és a kézzelfogható közötti híd összekötése izgalmas benne. Azt hiszem, hogy a zine-készítés lehet könnyed, és nem kell mindig komolynak lennie. Egy olyan módot találni, hogy a képeinket a telefonunkról a fizikai oldalra juttassuk, ebben a pillanatban felüdülés,
mivel annyira hozzászoktunk, hogy csak a képernyőnkön olvassuk ezeket a HD-képeket, háttérvilágításban, ezeken a nagyon hiperfényes eszközökön.

A gyors és hatékony exportálás és kinyomtatás lehetősége csak egy újabb esélyt ad az embereknek, hogy megosszák és kifejezzék magukat egy sokkal kézzelfoghatóbb módon. Ez nem a hagyományos analóg zine-készítési gyakorlatot hivatott helyettesíteni, hanem csak egy újabb hozzáférési lehetőséget kínál, különösen a digitális bennszülöttek számára, akik életük számos területén már most is használják a telefonjukat.

Munkásságod oktatói tevékenységen is alapul, de magad is részt veszel még inkubátor programokban. Valahogy mintha a felnövés és a tudás-átadás párhuzamosan zajlana nálad. A New Museum inkubátor programjában veszel részt, közben a DIA Beaconben tanítasz. Mi történik a New Museum inkubátor programjában és milyen témában tartasz workshopokat Beaconben?

Úgy gondolom, hogy a mentorálás és a tanítás csak akkor lehetséges, ha az egy kétirányú utca, amely a saját tanulást is bevonja a folyamatba, és mindig szükség van a mentor és a mentorált közötti kölcsönös tudás- és információcserére. Amikor bemegyek egy osztályterembe vagy a Dia:Beaconhöz hasonló helyiségek tanulólaborjába, abban a reményben kell bemennem, hogy ugyanannyit fogok tanulni a tizenévesektől, akikkel dolgozom, mint amennyit ők tanulnak tőlem. Az iskolarendszer története, amely sokáig a vertikális hierarchia keretein belül működött, elavult, és kevéssé kívánja segíteni a fiatalokat abban, hogy önállóvá váljanak, és a saját típusú tanulásuk építőivé váljanak. Hiszem, hogy a fiataloknak nagyobb önállóságot kell adni a tanulás módjában, és abban, hogy mindannyian együtt tanulhatunk. Ha horizontálisabb megközelítést alkalmazunk, ahol a tanár vagy a vezető vagy a gyerekek szövetségese, vagy bárhogy is nevezzük, anélkül lép be, hogy azt feltételezné, hogy többet tud, mint az osztályban lévő fiatal elmék, akkor sokkal egészségesebb lesz a tudás cseréje és átadása. Minden alkalommal, amikor a tizenévesekkel dolgozom, olyan információkkal jövök el, amelyeket korábban nem tudtam, mert ők annyi érdekes dologról tudnak, amiről én nem! És ha készen állok arra, hogy meghallgassam őket, és tudassam velük, hogy a gondolataik, ötleteik és hangjuk fontos és érvényes, akkor 100%-ban úgy fogok távozni, hogy valamilyen módon gazdagodtam általuk. Tudom, hogy ezt könnyebb nekem elmondanom, mivel nem az állami iskolai keretek között dolgozom, hanem inkább alternatív tanulási terekben, például az iskolán kívüli programok oktatási laborjaiban vagy múzeumokban, így nem kell bizonyos eredményeket vagy osztályzatokat betartanunk, amelyek közvetlenül a finanszírozással és egyéb bürokratikus akadályokkal korrelálnak. Ebben az értelemben szerencsés vagyok, mivel a DOE-n kívül próbálhatunk ki egy kísérletezőbb megközelítést. De komoly változásra van szükség abban, hogy miként értelmezzük azt, hogy a gyerekek hogyan jelenhetnek meg és hogyan kellene megjelenniük egy osztályteremben, nagyobb szabadságot és nagyobb rugalmasságot kellene biztosítani számukra abban, hogy hogyan döntsenek a jelenlét és a részvétel mellett. Nincs egyetlen szabvány arra, hogy a fiatalok hogyan tanulnak és hogyan kapcsolódnak a világhoz. Ami a saját tanulásomat illeti, mindig próbálom megtalálni a módját annak, hogy jobban megértsem, mit jelent pedagógusnak lenni egy olyan világban, amely folyamatosan változik, és hogy kreatív emberként, alkotóként, mentorként és tanulóként kihívások elé állítsam magam.

Jelentkeztem a NEW INC programra a New Museumba. Az érdekelt, hogyan lehet a Shrimp Zine-t hatékonyabban működtetni, hogy szakmailag fejlődjek, hogy jobban megértsem a küldetését és azt, hogy mit próbálok elérni a szoftverrel. A NEW INC egy inkubátorház, amely a művészet és a technológia metszéspontjára összpontosít, és tökéletes hely számomra, hogy ötleteljek és valós időben kapjak visszajelzést azokról az ötletekről és dolgokról, amelyeket vizsgálok. Szeretném, ha a Shrimp Zine a lehető legtöbb ember számára legitim tanulási eszköz lenne, és mivel még soha nem voltam társalapítója technológiai cégnek, ezért minél több eszközhöz és emberhez kell hozzáférnem, hogy segítsek tisztábban meghatározni azt a szerepet, amibe beleléptem. Mindannyiunknak segítségre van szüksége, és nem lehetünk hatékonyak a növekedésben, ha nem kapunk útmutatást, függetlenül attól, hogy milyen idősek vagy tapasztaltak vagyunk már. Mindig van lehetőség a fejlődésre!