Fotóalbumban jelentek meg az 1971-es Glastonbury Fesztivál sosem publikált fotói

Az 1969-es Woodstock fesztivál mellett az 1970-től rendezett Glastonbury fesztivál tekinthető az 1960-as évek ellenkulturális forradalmának betetőzésének. A ma már százezres tömegeket vonzó fesztivál indulásakor közönsége még igen szerény volt, 1971-ben viszont már megtöbbszörözte a látogatók számát, köszönhetően Andrew Kerr és Arabella Churchill munkájának. Kerr és Churchill az iparosítás, környezetszennyezés és pusztítás ellenében rendezték újra az összejövetelt a kreativitást és közösséget ünneplő találkozóvá a Worthy Farm területén, ihletet merítve a középkori zenei hagyományokból, táncból és előadóművészetekből.

Nic Roeg filmrendező az újonnan megjelenő fesztivált, és az azt belengő ellenkulturális hangulatot kívánta megörökíteni Glastonbury Fayre című filmjével. A dokumentumfilm főszereplőjének egy ismert arcot keresett, akit Julie Christie Oscar-díjas színésznő személyében talált meg. Christie beleegyezett, feltéve, hogy Roeg biztosít egy lakókocsit, feltölti étellel és itallal, és barátját, Paul Missót alkalmazza sofőrként és kísérőként. Ezen kívül Christie azt is kérte, hogy Misso legyen a film werkfotográfusa.

„East End-i gyerek voltam, aki szerette Terence Donovant, Brian Duffyt és David Bailey-t. Ők mutatták meg, hogy le tudjuk bontani a korlátokat" – mondta Paul Misso a legendás Fekete Hármasról, akik megreformálták a brit divatfotózást. Miközben a hatvanas évek közepén fotográfiát tanult, lehetőséget kapott arra, hogy délutáni próbákat fényképezzen a péntek esténként élőben sugárzott Ready Steady Go! című rock- és popzenei tévéműsorhoz. A főiskola elvégzése után Misso műtermet nyitott Islingtonban:

Teljesen elmerülve a pillanatban, Misso résztvevő megfigyelőként közelítette meg a fesztivált, és nem látott elkülönülést maga és a fesztiválozók között:

Tíz nap leforgása alatt Misso hétezer fényképet készített, melyből a válogatás után százhatvan darab tűnt alkalmasnak a film promóciójához. A Glastonbury Fayre-t azonban sosem láthatta a közönség, mert a tekercsek előhívása és a képek válogatása után Misso diavetítést tartott Roegnek, aki ködös szemekkel bevallotta: „Paul, te érted, én pedig nem.” Végül Roeg a polcra tette a filmet, „így a képeim elavultak, és sok évre egy fiókban kötöttek ki” – mondja Misso, aki az eseményeket követő években a lakásában rendszeres diavetítéseket tartott barátainak.

Bár képei csak ebben az évben jelentek meg, Misso úgy véli, hogy az a megbízás mégis megváltoztatta az életét.