„Hagyni kell egy kis rést az ajtón, ahol bejöhet a véletlenszerűség”

Fotóriporternek, majd operatőrnek tanult Perlaki Márton, aki hét év New York, és négy év London után nemrég tette át székhelyét Párizsba. A klasszikus zene, a filmművészet és a színház által inspirált alkotónak a motívumok megfigyelésén alapuló konceptuális megközelítésben gyökerezik alkotói gyakorlata. Bird, Bald, Book, Bubble, Brick, Potato sorozatát 2016-ban mutatta be a Capa Központban, amelyből 2016-ban Elemer címen albumot jelentetett meg a Loose Joints kiadónál. 2020-ban Soft Corners címen nyílt kiállítása a Trafó Galériában. A tőle megszokott módon nem lineáris elbeszélésben született személyes hangvételű sorozatát technikailag és mediálisan is változatosság jellemezte. Az anyagban megjelentek képzőművészeti műfajok is, amelyek kiindulási alapjai lettek az elmúlt években munkásságában központi szerepet kapó lumino- vagy fotogramoknak. Személyes, narratív interjú műfaját súroló beszélgetésünket az év első felében folytattuk, éppen azelőtt, hogy debütált volna tíz alkotása, a 2023/24-es drezdai Semperoper premierplakátjain. Novemberben az elmúlt öt évben készült absztrakt alkotásaiból nagymonográfia jelenik meg Light Sleeper címmel az InOtherWords Imprint kiadó gondozásában. Három munkája augusztus 19-ig a Mai Manó Házban is látható.

S. Z.

Hol nőttél fel? Milyen volt a gyerekkorod? Mesélj a művészethez fűződő gyerekkori emlékeidről!

P. M.

Tök jó gyerekkorom volt. Van három fiútestvérem, úgyhogy rengeteg kaland és tevékenység volt terítéken, állandó volt a hétvégi focizás és kirándulás. Nagy család vagyunk, és apám nagyon sok energiát fordított arra, hogy ez a család együtt legyen és együtt is maradjon. Az unokatestvérek is állandóan jelen voltak az életünkben.

Budapesten nőttem fel, a 11. kerületben, a Bartók Béla út és a Gellért-hegy környékén. Anyám a Nemzeti Filharmonikusoknál volt hegedűművész, apám karmester szeretett volna lenni, így a zenei iránnyal ismerkedtem meg legelőször, a vizuális művészet nem nagyon volt jelen a családban. A nagybátyám is zeneszerző, sok színházi darabhoz és filmhez írt zenét. Úgyhogy nekem az első gyerekkori emlékeim a klasszikus zenéhez kötődnek. Sokat jártunk színházba, még többet a Zeneakadémiára. A Zeneakadémia egy lélegzetelállító épület. A gazdag ornamentika, a színek összhangja most is, de kisgyerekként is megigézett. Fiatalon inkább kötelességként éltem meg a komolyzenei koncerteket. Hosszúak és unalmasak voltak a darabok, ráadásul még szépen fel is kellett öltözni, de azért apám lelkesedése és anyámat színpadon látni jó érzés volt. Arról nem is beszélve, hogy ezek az élmények elültették a zene iránti rajongásom első magvait. A kortársaim közül kevesen osztoznak velem ebben az érdeklődésben. Ezért klasszikus zenét általában egyedül hallgatok.

Apám rengeteget dolgozott, úgyhogy anyám sokszor bevitt a próbákra az ÁHZ-ba (akkor Állami Hangverseny Zenekarnak hívták a Nemzeti Filharmonikusokat), ami a Vörösmarty téren volt. Imádtam oda bemenni. Nem azért, mert olyan izgalmasak voltak a próbák – bár most belegondolva micsoda szerencsém volt, hogy beülhettem ezekre –, hanem mert isteni volt a kókuszgolyó a büfében és volt páternoszter.

Színházban Darvas Iván Egy őrült naplója hatott rám nagyon. Kicsit később rácsúsztam Latinovitsra is. Sokaknak Latinovits túl sok, túl modoros. De emlékszem, hogy volt apámnak egy Latinovits: Ady versek kazettája, amit betéve tudok a mai napig. Annyira jól mondta a verseket, hogy néha a Youtube-on rákeresek és újra meghallgatom.

S. Z.

A brit zenésznek, Damon Albarnnak nemrég megjelent második The Nearer the Fountain, More Pure the Stream Flows szólóalbumának borítóján a te fotód látható. Hogyan történt az egymásra találás?

P. M.

Egy barátom hívott föl, aki az OK-RM grafikai stúdió vezetője, hogy kaptak egy ilyen felkérést, ők pedig rám gondoltak, mint aki a legmegfelelőbb a feladatra. “Lemegyünk a Damon-höz négy napra Devonba, dumálunk a lemezről, csinálunk pár képet, ott lakunk majd nála” – mondta Rory. Majdnem biztos voltam benne, hogy ebből semmi nem lesz, de természetesen igent mondtam a felkérésre. És csodák csodájára a megbeszélt hétvégén tényleg lementünk Damon-höz Devonba, dél-nyugat Angliába a tengerpartra. Ott van egy háza, ahol sok időt tölt, és szerette volna, hogy ez az egész találkozás úgy jöjjön létre, hogy egy olyan helyen vagyunk, ami neki nagyon sokat jelent. Valóban ott laktunk nála, ő főzött nekünk, sokat dumáltunk. Mesélt az új albumról, meg minden másról, és én csináltam egy rakás képet. Körbevezetett minket a környéken, a számára fontos és érdekes helyeken, fürödtünk a tengerben. Olyan volt, mintha egy osztálykiránduláson lennénk, a különbség csak az volt, hogy Damon Albarnnal volt az osztálykirándulás.

Az album egy nagyon személyes hangvételű album – John Clare „Szerelem és emlékezés” című versének adaptációja, az album címe pedig a vers egy sorából származik – klasszikus hangszerelésű, visszafogott.

Nagyon tisztelem Damon Albarnban, hogy mindig meg tud újulni. A Blur után jött a Gorillaz, a Gorillaz után a The Good, The Bad & The Queen. Most jelent meg új albuma a Gorillaznak, és közben ott van a szólókarrierje, szóval egy nagyon sokrétű előadóról beszélünk. Ez is szimpatikus benne. (Az interjúnk óta kijött egy új Blur album is: ”The Ballad Of Darren”, a szerk.)

S. Z.

A kockázatos szerepváltásokat az idő végül igazolja. Több ilyen példa van erre a magyar képzőművészetben is. Elég csak Birkás Ákos váltásaira gondolnunk.

P. M.

Vagy Philip Gustonra, akit éppen azért szeretek, mert képes volt arra, hogy azt mondja: “Ebből elég, ez engem már nem érdekel, én a saját elképzeléseim alapján azt fogom csinálni, ami engem érdekel.” Ez sokszor így kezdődik. Nincs egy kiforrott elképzelés, hogy ezután az időszak után ez fog következni, és biztos vagyok benne, hogy Damonnál is így volt, és Gustonnál is.

S. Z.

De közös barátunk Puklus Péter is egy jó példa, aki fotóművészként festményeket és textilképeket kezdett készíteni egy váratlan pillanatban, ami sokkoló azok számára, akik felületesen ismerik a munkásságát, vagy akik betették őt a fotóművész dobozba, és nem tudják róla, hogy mindig is festőművész szeretett volna lenni.

P. M.

Talán ezért is vagyunk barátok Péterrel. Ez egy közös metszéspont. Én is hiszem, hogy a skatulyákat el kell kerülni. Az, hogy valaki fotóval foglalkozik, nem jelenti azt, hogy nem foglalkozhat mással is, vagy nincsen átjárás műfajok között. Ezek a bedobozolások vagy kategorizálások felállítják a szőrt a hátamon. Mert szerintem nem így működik az ember. Szkeptikus vagyok azokkal az alkotókkal, akiket monomániásan egy dolog érdekel.

S. Z.

A te munkásságodban is vannak váratlan váltások. Feszegeted a saját határaidat. Te ezt hogy látod?

P. M.

Az én esetemben ezek organikusan és intuitívan alakulnak. Az alkotás az első és utána jön a stop, és az értelmezés. Nem először értelmezek valamit, felépítek egy tervet, hogy mit fogok csinálni, majd azt megvalósítom vagy kvázi illusztrálom, hanem általában elkezdek zsigerből csinálni valamit, amiből aztán valami organikusan kialakul. Egy ponton megállok, hogy “Várjunk, csak, ezt miért is így csináltam?”, és visszafejtem, hogy utána jöhessen a következő, tudatosabb lépés. A váltások sokszor kamikaze zuhanásoknak érződnek. Aztán valahogy mindig fölhúzom a képzeletbeli gép orrát a becsapódás előtt.

S. Z.

Az életműveden belül te mit neveznél annak?

P. M.

Volt egy időszak, amikor az érdekelt, hogy valamit az elképzelt, leskiccelt terveim szerint képileg megvalósítsak. Aztán rájöttem, és ez egy nagyon fontos lépés, hogy az, amit kitaláltam, az nem egy annyira fontos kérdés, mint az, ami aztán véletlenszerűen kijött belőle. Hagyni kell egy kis rést az ajtón, ahol bejöhet a véletlenszerűség. Az illusztráció sohasem érdekelt. Ezen elgondolás mentén találtam egy képalkotási technikát, ami a véletlenszerűséget helyezi előtérbe, ez pedig a fotogram. Egy színes fotogramot elkészíteni – mivel a színes fotópapír minden színre érzékeny –, vaksötétben kell, amíg a papír nem kerül a hívógépbe. Tehát tulajdonképpen tök sötétben fénnyel rajzolok, majd amikor ez előhívódott, abból egy kép lesz. Csak akkor látom meg, hogy egyáltalán mit rajzoltam a sötétben. Annyi együtthatója van ennek a folyamatnak, hogy mindig meglepetés, hogy mi jön elő. Nem tudom ugyanazt megvalósítani kétszer. Minden nüanszokon múlik, amit imádok. Az egész gesztusszerű, és mégis nüansznyi. Tizedmásodpercek választanak el valamit attól, amit én sikeresnek tartok, valamitől, ami full fekete papír, használhatatlan, túlexponált, kuka. Szerintem csodálatos az egész.

Ha váltásról beszélünk, akkor ez egy elég drasztikus váltás volt számomra. És egy önmagamra találás is. Amikor elkezdtem ezzel foglalkozni, nem lehetett kirobbantani a sötétből. Napok teltek el, falfehér voltam, alig láttam, amikor kijöttem, de reggel kilenctől este hétig bent voltam a sötétben, és észre sem vettem, hogy eltelt a nap.

Minden egyes próbálkozás egy képet eredményez. Nem lehet visszafele menni. Amit odarajzoltál a papírra, az ott van, amíg elő nem hívódik. El tudod képzelni, hogy milyen mennyiségű képet halmoztam föl az évek során? Sok a rontott, kevesebb, amit jónak tartok, ezeket aztán a szabadidőmben dokumentáltam, albumokba gyűjtöttem, leírtam a folyamatokat – na, nem mintha meg tudnám újra csinálni –, de körülbelül leírtam, hogy mik azok a lépések, amik alapján majd visszakereshető a metódus. Semmi mást nem csináltam, csak pound shopokba (százforintos bolt, a szerk.) jártam ócska zseblámpákat és kütyüket vadászni. Ezeket aztán átalakítottam, manipuláltam. Múlt időben beszélek, de ez nem múlt idő. Az egész egy olyan mély merüléssé vált, hogy az, hogy mi jött ki tulajdonképpen a végén, az majdhogynem nem is érdekelt.

S. Z.

A másik váltás, változás, fejlődés, műfaji újdonság a munkásságodban az az a három, nagyméretű rajz, ami a Soft Corners című Trafó Galériában bemutatásra kerülő 2020-as önálló kiállításodon voltak láthatóak.

P. M.

Volt egy ötletem, ami elindította ezeket a rajzokat. Szerettem volna készíteni egy közös portrét a szüleimről. Apám 2003-ban meghalt, ezért elkezdtem kutatni az archívumomban. Találtam két fotót, amit 18 évesen készítettem. Az egyik az apámról egy portré, a másik az anyámról. Akkoriban vettem az első középformátumú fényképezőgépemet és ki akartam próbálni a teleobjektívet, és ők voltak a legközelebb. Mikor megtaláltam ezt a két negatívot, elkezdtem velük kísérletezni. Kvázi szendvicsként egymásra raktam a két negatívot, amiből kijött egy furcsa, absztrakt, torz kép kettőjükről. Túl zavaros volt a két arc egymásra másolva. De aztán elkezdtem átrajzolni a sziluetteket, kihagyva részleteket az arcból és így alakult ki aztán ez a vonalrajzszerű kép kettőjükről. Jórészt apám feje látható a képen, és anyámnak, a picit oldalra fordított arca keretezi az ő arcát. Ez az absztrakció, ez az absztraktabb kép egyre jobban megtetszett és egyre több és több részt hagytam ki a rajzból. Eredetileg úgy szerettem volna megcsinálni, mint egy építészeti tervrajzot. Teljesen kiszívva a képből az érzelmi töltetet. Ezt blueprint technikával szerettem volna megjeleníteni, de kiderült, hogy ez az analóg kémiai folyamat már nem elérhető. Ezért kék az alapja az első rajznak ebből a sorozatból. Szerettem volna a blueprint hatást megidézni ezzel. Végül egy hármas sorozat lett belőle. Ezek a rajzok értelmezhetőek önarcképként is, hiszen egy furcsa hibridet ábrázolnak a szüleimről.

S. Z.

Nem volt furcsa a fotó nagyon tisztán ábrázoló műfaji sajátossága után egy ennyire absztrakt, manuális technikát használni?

P. M.

Felszabadító volt. Egy olyan pillanatban történt mindez, amikor elegem volt a fotóból és annak az ábrázoló műfajiságából. Úgy éreztem, hogy minden, amit csinálok, túl egzakt és szájbarágós. Nem tud elszakadni a témaábrázolástól. Le kellett tennem a gépet, és valami olyanba kezdeni, ami manuális, és más irányba viszi a gondolataimat. Ezért mondtam korábban, hogy organikusak ezek a váltások, mert a rajzból egyértelműen jött, hogy a fotót valahogy visszainjektálom az alkotási folyamatba, csak azt nem tudtam, hogy hogyan is csináljam mindezt, aztán rájöttem. “Miért nem próbálom ezt meg a laborban, ha már úgyis annyi időt töltök ott, és érdekel?” És így indult el az, hogy a rajzból fényrajz lett, luminogramm, fotogram.

S. Z.

Vajon ugyanilyen kamikaze ugrásnak számítanak a földrajzi váltások is? New Yorkban éltél sokáig, majd Londonba költöztél, hogy aztán az idei évtől Párizsban működj tovább.

P. M.

Minden új változás kockázat is egyben. Úgy éreztem, muszáj saját magamat kihívások elé állítanom. New Yorkba – de bárhova külföldre – költözni egy nagy kihívás. Ezt csak az tudja, aki már megpróbálta ezt. Engem ez mégis nagyon inspirált. Talán nem New Yorkba költöztem volna elsőre, hanem közelebb, mondjuk Londonba, de kaptam egy ajánlatot, és nem bántam meg. Nagyon sokat kaptam ettől, és leginkább sokat tanultam saját magamról azalatt a hét év alatt, amíg ott éltem. És érdekes, de nem bánom, hogy elköltöztem onnan. Ügynökséget váltottam. Ennek az ügynökségnek Londonban van a bázisa, és az ügynökség Londonba hívott: “Szeretnénk ha Európában lennél, ha elérhetőbb lennél.” Persze először azt mondtam, hogy semmiképpen sem. Éppen készültem kivenni egy lakást New Yorkban. Már odaköltöztettem a dolgaim nagy részét, csak még nem írtuk alá a szerződést, mert festették a lakást. Mielőtt aláírtam volna a szerződést, az azt megelőző este találkoztam az ügynökömmel egy vacsorára, akkor mondta, hogy költözzek Londonba. Egész éjjel nem tudtam aludni, és másnap amikor felkeltem azt mondtam, hogy most vagy soha, ez valami isteni sugallat, hogy éppen most mondja ő is. Felhívtam a bérbeadót és mondtam, hogy nem fogom kivenni a lakást. Rá egy hónapra elköltöztem New Yorkból. Piff-paff-puff. Mindez 5 éve volt már.

Én mindig arra ösztönzök másokat, hogy igenis tessék a hamuba sült pogácsát a szütyőbe tenni, és tessék megismerni új kultúrákat, új embereket, kapcsolatokat építeni. Nem lehet egy medencében leélni az életet, még akkor sem, ha az ember visszavágyik, vagy visszatér, még akkor is nagyon fontos, hogy megtapasztalja, hogy milyen máshol a létezés, az élet.

„Hagyni kell egy kis rést az ajtón, ahol bejöhet a véletlenszerűség” – beszélgetés Perlaki Mártonnal

Következő

„Úgy tekintek a képeimre, mint a lelkem egy-egy darabjára” — Beszélgetés Mari Ornellával

„Frida univerzális művészete mindenütt jelen van” – beszélgetés Perla Labarthe Álvarezzel, a Frida Kahlo Múzeum igazgatójával

„Fontos, hogy ne vegyék el a szerelmet a fotográfiától” – beszélgetés Jelen Ádámmal

Stefan Lorant útja a Lilliputtól a Picture Postig – Interjú Matthew Butsonnal, a Getty Images Hulton Archive alelnökével

A Saatchi Gallery a világ legelismertebb divatfotográfusainak munkáit mutatja be Londonban