„…a kialakuló információs káosz foglalkoztat a legjobban…” – beszélgetés Bognár Benedekkel

Hogyan és mikor kezdett el érdekelni a fotográfia? Milyen művészeti képzésekben vettél részt?

Középiskolás koromban kezdett érdekelni, ekkoriban az volt a szokásunk, hogy mindenki minden nap behozott valami új eszközt az iskolába, ezzel dobtuk fel a hétköznapokat. Egyik ilyen alkalommal bevittem édesapám otthon álló régi Zenit-jét, ezzel kezdtük el egymást és mindent, ami bent történt fotózni. Aztán az érdeklődés megmaradt, elkezdtem Budapest felfedezésére használni az eszközt, akkoriban hétvégente túrákat szerveztünk a külső kerületekbe, a város peremvidékére, ahol gyárépületeket és környezetét fotóztam. Az egyik inspiráció a Pesti Estből származott, láttam egy gyárról készült fotót, sajnos a fotográfus nevére már nem emlékszem, emiatt is kerestük fel ezeket a helyszíneket.

A képeket analóg technikával, 35 milliméteres tekercsre készítettem, furcsa, hogy rengeteget fotóztam de ezeket a felvételeket még mindig nem hívtam elő.

A Mint Te és Én című kiállításon látható Cui Prodest (lat. Kinek az érdeke?) című sorozatod korunk nyilvánosságába, gondolkodásába beszüremkedő összeesküvés-elméletek a témája. Mikor kezdett el érdekelni a konteós logika, mikor találkoztál vele először?

A dolog magja a menekültválsághoz kapcsolódó politikai kommunikáció és az abban megjelenő és felszaporodó háborús képek volt. Kezdetben csak hétköznapi tárgyakat akartam fegyverszerűvé alakítani és sorozatot készíteni róluk. A másik fontos elem, hogy a lakhelyemhez közel gyakran találkozom olyan emberekkel, akik az utcán magukban vagy hangosan beszélnek “prédikálnak”. Elkezdtem figyelni őket, felvenni beszédüket.

Volt is egy különleges aurájú, kiemelkedő pillanat a Gellért Szálló előtti díszkútnál, aminek eleve van egyfajta szakralitása nyár közepén. Szép időben a Redbull Air Race ideje alatt egy „prédikátor” különböző összeesküvés-elméletekből származó foszlányokat ötvözött és mondott mantraszerűen a kútból vizet vevő turistáknak, akik csak nézték, hogy mit beszél ez az ember. Ennek a szövegnek egy részét csak telefonommal tudtam rögzíteni.

Azon kezdtem el gondolkozni, hogy ezt a zavaros mantrát hogyan lehetne képbe, fotóba átültetni, illetve, hogy ez milyen kapcsolatban áll a populista, háborús metaforákból építkező politikai kommunikációval, ami az utóbbi években a mindennapjaink részé vált.

Saját munkásságodban van-e előzménye ennek a témának, ábrázolásmódnak?

Igen, abszolút ugyanolyan megközelítéssel dolgozom; társadalmi problémát próbálok úgy feldolgozni, hogy közben a médiumot is magát igyekszem szimbolikusan használni, átalakítok elemeket benne, mint a Genezis című sorozatomban, én hozok létre vagy belepiszkálok meglévő szituációkba, mint Dignity – Execution of moment képeinél.

Mesélnél a kiállításon látható két kép keletkezéséről, hogyan gyűjtötted, válogattad a konteókat, mi volt a munkafolyamat? Lezártnak tekinted ezt a témát vizsgáló alkotásaidat? Miért ezekre esett a választás?

Ha a sorozat egészére gondolok a következő alappillérekből tevődik össze: emberábrázolás, militarizál vagy valamilyen módon fenyegetővé tett portrék, családi képek, a másik, a talált utcai jelenetek, ahol apró beavatkozásokat hajtottam végre, ezek főleg az építőipari vagy építés metaforára épülnek, illetve a filmes VFX technológiának a kelléktára. Elképzelésem szerint egyfajta zavaros, az értelmezést megnehezítő szituációt hozok létre azáltal, hogy különböző metaforarendszereket rakok egymás mellé vagy keverek. A felvételeket analóg nyersanyagra készítettem, szkennelést követően még módosítottam rajtuk.

A kiállításon szereplő két kép szerintem valóban jól ragadja meg a sorozat lényegét, ebben egyetértettünk a kiállítás kurátorával, Sárvári Zitával. Én különösen szeretem az építési területet ábrázoló képeit a sorozatnak.

Az egyiken egy sebhelyes arcú alak látható; itt is a túldramatizálás eszközét használtam, mellesleg a kép szereplője is szeret elméleteket gyártani, úgyhogy lehet ezért is működik ennyire ez a portré.

A másik képnél egy beazonosíthatatlan funkciójú tárgy, fekete kesztyű szerepel, ami inkább az érzetek szintjén hat, egyfajta fenyegetést sugall.

A sorozatot egy jóval hosszabb folyamatként terveztem: minden eszembe jutó variációt, képet lefotózok függetlenül attól, hogy később milyennek találom, ezeket a felvételeket egy kiállítás alkalmából újból előveszem, átválogatom, és megnézem hogyan tudnak (együtt)működni.

Az összeesküvéseket elhagyva számodra mik voltak azok a generációs, hazai vagy globális élmények, amik formálták a gondolkodásmódodat, látásmódodat?

A digitális forradalommal kialakult információs helyzet, az internetre áttevődő kommunikáció, közösségi élet. Fiatalkoromban ezek még nem léteztek, a fotográfiában az átállás analógról digitálisra, de a kialakuló információs káosz foglalkoztat a legjobban, legtöbb sorozatom is kapcsolódik a dezinformációhoz, alternatív tényekhez, párhuzamosan futó valóság narratívákhoz, illetve ezeknek társadalomlélektani hátteréhez.

Milyen műveken, alkotásokon dolgozol jelenleg?

Mint már említettem, a Cui Prodes-t szeretném videóművészeti irányba kibontani.

Jelenleg a sorozat térbeli verzióján dolgozok, ahol egy asztal installációban kis betonkeretekben vannak beágyazva, ezzel hoznám be az építkezős atmoszférát a kiállítótérbe. Ez a műtárgy már kész van, csak a konkrét formaját, a dizájnt csiszolgatom még.

Emellett elkezdtem gyűjteni a szövegeket, szeretném ezt az anyagot könyv formájában összeállítani. A lakóhelyem melletti MaHir oszlopokra hónapok óta, apró betűkkel elkezdett írni egy ember. Az írásokban az ellenségképállítás motívuma elég gyakran visszatér, az összes szövegből sugárzik, hogy kap információs impulzusokat és ezeket megpróbálja összerakni maga és mások számára.

Van, hogy ezek nagyon jól találkoznak a plakátokkal, jól tudnak egy ilyen társadalomlélektani állapotot is tükrözni. Azon gondolkoztam, hogy esetleg a könyvprojektbe ezt tudom használni, illetve az installációval kapcsolatban is így próbáltam vele beszélni, hátha teleírná az asztalt.