„A fotó az emberiség életének egyik fontos kulturális eszköze” – Lengyel Lajos élete és fotói (1904 – 1978)

Lengyel tudatosan kereste a lehetőséget önmaga továbbképzésére, többre vágyott annál, mint amit Makón elsajátíthatott. 1927-ben – bár országosan és a fővárosban is igen nagy volt a munkanélküliség – Budapestre jött, hogy többet tudjon meg a nyomdászat szakmai és alkotói oldaláról. „Hallottam … hogy a Szakszervezetben van továbbképző tanfolyam, ahol részben technikát, részben tervezést tanulnak, gyakorolnak a hallgatók.”[5] – indokolta kockázatos döntését, hisz egy ideig ő is munkanélküli volt. Széleskörű műveltségre tett szert, a modern festők tárlatait látogatta, előadásokra járt, hogy megismerje az új grafika elméleti alapjait, s a szakfolyóiratokban főként a modern külföldi festészet és grafika alkotásait tanulmányozta. „Elbámultam modern műveltségén és ízlésén”[6] nyilatkozott róla elismerőleg Vas István.  A munkás-értelmiségi körök művészeti önképző mozgalmában a szavalókórus tagjaként ismerte meg Kassákot, a magyar avantgárd vezéregyéniségét, aki 1928-ban indította el Munka című, folyóiratát, melyet a munkásság politikai és kulturális műhelyévé szervezett. A Munká-ban Gró Lajos életük dokumentálására szólította fel a munkásokat[7], s a jelentkezőkből szervezte meg Kassák a Munka fotókörét, melyhez Lengyel is csatlakozott.  A kör fotósain kívül szoros baráti kapcsolatba került a hazai avantgárd szinte valamennyi ismert képviselőjével, az új utakat kereső fiatal festőkkel – Kepes Györggyel, Korniss Dezsővel, Schubert Ernővel, Trauner Sándorral. Ugyancsak ebben az időben ismerkedett meg Moholy-Nagy Lászlóval, valamint a CIAM[8] magyar csoportjához tartozó építészekkel, Molnár Farkassal, Fischer Józseffel, akiknek kiállításain is részt vett. Kassák törzshelye, a Simplon kávéház a progresszív értelmiség – zenészek, írók, festők, szobrászok, építészek, filmesek, közgazdászok – találkozóhelye volt, ahol a legkülönbözőbb témakörökben alakultak ki sokszínű, izgalmas viták. Az eleven szellemi műhely életre szóló élményt jelentett Lengyel számára, alapvető szerepet játszott szemléletének és művészetének kialakulásában, s érlelte tudatos alkotóvá.

A gazdasági válság idején bontakozott ki a világszerte a súlyos szociális problémákat  dokumentáló úgynevezett szociofotó, melyet egyes országokban munkásfotózásnak neveztek. Magyarországon egymástól függetlenül is többen foglalkoztak képeiken az ország súlyos társadalmi problémáinak –  a szegénységnek, munkanélküliségnek, az elesettek kiszolgáltatottságnak – felmutatásával. A szociofotósok a munkásság életkörülményeinek, fényképi ábrázolását tűzték ki célul. Szociális meggyőződésüket tükröző és társadalmi igazságtalanságokat feltáró alkotásaikkal nemcsak dokumentálni akartak, hanem magasabb művészi igénnyel próbálták a proletárélet atmoszféráját megközelíteni. Kassák Lajos A mi életünkből előszavában így jellemezte őket: „A munkásfotós az a pionír, aki … az objektív lencse segítségével számunkra felismerhetőbbé és érthetőbbé akarja tenni a környező világot. … ez a hivatása csak akkor teljesülhet be, ha … objektumait szocialista szemszögből rögzíti meg és tudatosan komponálja képpé. Vagyis, ha tudja, hogy mit, hogyan és miért dolgozik.”[25] Képeik nemcsak vallomások, nagy erejű dokumentumok a kor valóságáról, hanem nemegyszer ítéletet, állásfoglalást is tartalmaztak a látottakról. Lengyel azt vallotta, hogy „látásmódom nem elsősorban a nyomor beragadottságát hangsúlyozta, sokkal inkább a társadalmi mozzanatokra volt érzékem. … a társadalmi ellentmondások … megláttatásában véleményem szerint a szociofotó nagy szerepet vállalt. … A munkásosztályt nem sorvasztó nyomorúsága, hanem alkotó ereje teszi elhivatottá az új társadalmi rend megreformálására. … A Mi életünkből c. könyv fotósai … tudatos komponálásra, alakító feladatok megoldására törekszenek.”[26] Kassák szerint „A munkásfotós … megjelenítésében nem absztrahál, hanem képpé realizál, a dolgokat nem egyedülvalóságukban, hanem a világgal való összefüggésükben látja, nem holt anyagot és bevégzett cselekményt, hanem az anyag karakterét s a dinamikus életet fotografálja.”[27]     Formai megjelenítésben is egy új világot látunk a Munka-csoport képein. Törekvéseikre az avantgárd művészeti irányzatok, elsősorban a Bauhaus és Moholy-Nagy konstruktivizmusa hatott. Alkotásaikban az eszmeiség az elsődleges, de éppen ez a határozott tartalmi indíték kölcsönzött stílusteremtő erőt művészetüknek. Legjobb munkáiknak jellegzetes vonása, hogy az ábrázolt dolgok konkrétságukon túl, szimbolikus értelmet nyertek. Az ábrázolt konkrét jelenséget általános érvényűvé emelő, lényeges összefüggésekre mutató egyes képeik művészileg kiérlelt, változatos formálású, tudatos alkotások, melyek az egyetemes fotóművészet legkorszerűbb vívmányait hasznosították. Lengyel szociofotóit is ezek az erények, valamint szociális érzékenysége, s a jelenségek felszínén átható éleslátása jellemzik.

Az 1930. szeptember 1-jei tüntetésen készült Erőszak című képe monumentális alkotás, a legtömörebben fogalmozott szimbólum a terrorról: a hátulról, alulnézetből fényképezett lovasrendőrök tömör, sötét, sora nyomasztóan magasodik a tömegnek a háttérben csak a lovak lába közt látható, apró alakjai fölé. A kép kifejező erejét kemény tónusok, lényegre szorítkozó szűk képkivágás, a képépítés puritánsága fokozza. Az alulnézet alakokat megnövelő hatása teszi monumentálissá a Szénhordókat is, ad lendületet mozgásuknak. Lengyel szerint „a kompozíció ereje a látószög tudatos alkalmazásából ered … új látásmódot kerestünk és próbáltunk kialakítani.”[28] Lengyel és társai portréikon nem a kívülálló részvétlen kíváncsiságával, hanem a közös sorsúak lényeglátásával közelítették meg modelljeiket. Az ábrázoltak individuális vonásain túl társadalmi típusokat állítanak elénk, éreztetve életüket, sorsukat, szociális hovatartozásukat. Lengyel Lajos képein úgy fogalmazta meg a baloldaliságot - Tímár Péter szavaival szólva - „ami abban a korban haladó és máig vállalható.”[29]

Az 1930-as évek végétől, a ’40-es évek elejétől munkásságában a reklámgrafika, a tipográfiai munka, a kezdeti, konstruktív szerkezetű borítókat felváltó, rajzokkal kombinált könyvek tervezése vált meghatározóvá, fotográfiai kísérletei negyedszázadig szüneteltek. Munkáit nagyon tudatos elméleti megalapozottsággal készítve jelentős mértékben járult hozzá a magyar tipográfia és könyvművészet megújulásához. Hitvallását az 1933-ban megjelent Magyar Grafikai Almanachban A megváltozott élet és tipográfia című tanulmányában írta le: „Minden nyomtatványnak a tárgya, szövege adja meg a konstrukcióját.”[37] Mai könyvművészetünk című tanulmányában leszögezte:  „A könyvművészet alapelvének kell tekinteni, hogy … a könyvtervezés a tartalomból indul ki, amikor meghatározza a könyv formátumát, betűtípusát, a szedéstükör nagyságát, a sorok egymáshoz viszonyított távolságát, a betűk méreteit, a felhasználható papír minőségét. Megfontolásait tehát a közlés célja motiválja; a lehető legjobb hatásfokkal kell a szellemi terméket a társadalom kisebb vagy nagyobb csoportjához eljuttatni. … A könyvművészet … rendkívül jelentős közvetítőeszköze a tudati kultúra fejlesztésének, és korrekt közlési módjával az esztétikai nevelést is szolgálja.”[38] Ekkori munkáiban már új hangon szólalt meg, reklámgrafikáin, a szigorú geometrikus rendet színes, könnyed art decós organikus formák lazították fel. A grafikus, a fényképész és a nyomdász látásmódja egyaránt megjelent bennük, sajátos szintézisükben egyre realisztikusabb elemeket – fényképet és finom rajzot – épített egybe a sokszorosítótechnikai, tipográfiai elemekkel. Könyvborítóin a geometrikus formák mellett festőibb, akvarelles hatások is jelentkeztek. Rényi Péter szerint: „A montázs, az optikai trükkök, kombinációk lehetőségeit, a finom kontrasztokra, a különféle anyagok és felületek közötti optikai feszültségre épített kompozíciót az 1930-as évek végén készített gyógyszerreklámokban kísérletezi ki.”[39] Első címlaptervei még a kassáki képarchitektúra jegyében születtek, majd az ellentétek érzékeny egyensúlya egész munkásságára jellemző lett. 1930-1972 között könyvművészként több mint kétszáz mű – kötésterv, védőborító kapcsolódott nevéhez. A Magyar Grafika 45 számának címlapján jól követhetjük végig stílusának alakulását. Számos jelentős író, költő kötetének borítóját készítette a Hungária kiadásában. Mesterségbeli tudása egyik csúcsteljesítményén, az 1941-ben készített Babits-emlékkönyv borítóján összegeződik: a Nyugat Mikes Kelemen emblémájának kontúrjában helyezte el a kötet szerzőinek nevét.

1945-48-ig a Kisgazda Párt lapját, a Kis Újságot kiadó Független Nyomda műszaki igazgatója lett. 1948-49-ben a Nyomdaipari Igazgatóság vezetője, 1949-től a Szikra, utóbb a Kossuth Nyomda igazgatója volt nyugdíjba vonulásáig, 1969-ig. 1948-tól a Magyar Grafika felelős szerkesztője, 1970-től a Nyomdaipari Egyesülés elnöke volt. Ezekben az években szinte minden idejét a nyomdai munka, valamint a vele együtt járó könyvtervezés, grafikai tevékenység foglalta le. Munkatársa, Timkó György emlékezése szerint: „Amilyen igényes volt fotói elkészítésénél, könyvei tervezésénél, olyan volt nyomdát szervező és irányító munkája is. (…) gondolkodásában a napi gondok meg a távlati célok egységben maradtak. Úgy tudta elgondolásait elfogadtatni, hogy a feladatokat mindenki sajátjának érezte. Két évtizedes munkássága átformálta a nyomda arculatát: kiváló minőségű könyvek műhelyét hozta létre.”[40] Fő célja – bár sokszor reménytelen szélmalomharcot folytatott – a tömegkönyv területén is a könyvművészet és könyvkészítés színvonalának emelése és a nyomdaipar korszerűsítése volt. Sajnos ez csak kényszerű kompromisszumokkal valósulhatott meg. Nálunk az elsők között ismerte fel a fényszedés jelentőségét, élen járt alkalmazásában. Művészi igényessége precizitással párosult, Haiman György szerint „nála semmi sem véletlen vagy ösztönös (…) alkotása mindig pontos, kiegyensúlyozott és korszerű.”[41] Tiszta szerkezeti megoldásokat mutató munkái az 1954 óta évenként megrendezett Szép Könyv versenyen szinte minden kategóriában díjnyertesek voltak, Európa-szerte ismertté tették a Kossuth Nyomdát. 1957-től rendszeresen együtt dolgozott a legjelentősebb könyvillusztrátor-grafikusművészekkel a minőségi könyvek készítésére szakosodott Helikon Könyvkiadónál. Könyvtervei, montázsai ekkor az elemek virtuóz kombinálása helyett egyszerűbb, leszűrtebb, elegáns megoldásokat mutatnak, majd a 70-es években – az új technikára-technológiákra nyitottan – egyre merészebben kísérletezve, változatos ötletekkel sziporkázva mind elvontabb motívumokat. választott. A hatvanas évek második felétől kompozícióiban egyre gyakrabban használt fel fényképet, művészeti alkotások részleteinek kinagyításával. Kiemelkedő műve az 1964-ben, a lipcsei IBA-pályázaton kitüntetett, egyszerűségében is megragadó Alberto-kötet, mely „az európai könyvművészetben is párját ritkítja.”[42]  A borítón az avantgárd szobrász absztraktba hajló madár-szobrát egyben a művész nevének stilizált kezdőbetűjeként, nagy A- betűként láttatja. Balla szerint: „Egy-egy oldalpár kialakítása valóságos könyvművészeti bravúr. Az egész könyvön pontosan kiegyenlített belső ritmus vonul végig.”[43] Az 1960-as ’70-es években író- és képzőművész kortársait megörökítő arcképei közül hajlíthatatlan jellemű mestere előtt tisztelgő, felemelően szép Kassák portréja emelkedik ki. Lengyel magas színvonalú munkásságát díjak, kitüntetések sora honorálta: 1952-ben és 1964-ben a Magyar Munka Érdemrend ezüst és arany fokozatát kapta meg, 1961-ben Kossuth-díjat kapott, a lipcsei IBA[44] nemzetközi könyvművészeti versenyek során 1959-ben bronz, 1965-ben arany, 1971-ben ezüst fokozattal, 1965-ben Gutenberg-díjjal[45] tüntették ki. 1970-ben a moszkvai nemzetközi könyvművészeti verseny nagydíját, 1973-ban MTESZ[46]-díjat kapott, 1974-ben az első Tótfalusi Kis Miklós díjas volt.

Nyugdíjazása után hosszú ideig szüneteltetett fotográfusi életművének újabb, hihetetlenül izgalmas korszaka kezdődött. Élete utolsó évtizedében az anyagok – tojás, üveg, természeti képződmények, közeli növényrészletek – és felületük jellegzetességeit a fény segítségével érzékeltető új megoldásokat, szinte nonfiguratívvá átértelmezett, átszellemített kompozíciókat készített. Interjújában így vallott erről: „mivel követelő kényszerem pillanatig sem szűnt meg, a vágy és az adott lehetőségek bekényszerítettek otthonom körülhatárolt mikrovilágába.(…) A mikrovilágba-hatolás késztetett a fotó-eszközök új közlési módjának kialakítására. Érdeklődésem a kamera nélküli fotózás felé fordult: figyelmemet a fotogram, majd a fotogram és fotónegatív kombinációja foglalta le.”[47] Nyomdai eszközök – raszter és ennek módosított formái, rács, háló, vetített fényformák – hangsúlyos szerepet kaptak egy-egy kompozíció kialakításában, „mert így sűrítve tudom kivetíteni azt az élményvilágot, amely számomra a fotót, a mesterséget, a mesterség eszközeit és a saját belső, valamint kitapintható külső környezetemet, talajomat jelenti.”[48] 1930-as fotogramjait fejlesztette tovább, kezdetben a legegyszerűbb, hétköznapi tárgyakat helyezte a fotópapírra, majd bonyolult, absztrakt és konkrét elemek különleges viszonyára felépített, izgalmas, artisztikus, olykor nonfiguratív kompozíciókat hozott létre. Új eljárásokkal kísérletezve, vagy a montázstechnika kombinációit alkalmazva hol konstruktivista, máskor szürreális hatású fotogramokat készített. P. Brestyánszky Ilonát idézve: „különféle bonyolult optikai és technikai trükkökkel a valóság és absztrakció határán lebegő, mély líraiságú ábrázolásokat hoz létre (…) hangulati skálájuk a groteszktől a sejtelmes líráig terjed.”[49] Vadas József szerint: „ha (fel)ismerjük is (…) az ihlető motívumot, … maga a mű másról szól. Olyan jelenségekről, amelyek (…) a lelkünkben zajlanak.”[50] Lengyel Lajos a ’sötétkamra költőjeként’ minden újdonságra nyitottan a legtágabb határokig terjesztette ki a kísérletezés létjogosultságát a fényképezés területén is: „ne szűkítsük le a fotográfia lehetőségeit (...) a fotónak meg kell adni a lehetőségeknek azt a széles skáláját, amit a fényképezés eszközeinek egyre kibontakozó gazdagodása nyújt (…) hogy a sötétkamrában változhat, alakulhat a fotográfia.”[51] – vallotta. Élete végéig tevékenyen dolgozott, utolsóként a Magyar Grafika címlaptervén. 1978. január 10-én halt meg. „Ma már klasszikusként számon tartott alkotásai korszakot zárnak le.”[52] – írta Kass János.