Intimitás és formakeresés – Válogatás Viviane Sassen első franciaországi retrospektív kiállításának képeiből

Korábban számos egyéni és csoportos kiállításon jelentek meg ezek az alkotások, más-más szempontból, eltérő konstellációban bemutatva, most pedig egybefésülve, új, eddig nem látott munkákkal kiegészülve tekinthetők meg. A kiállítás a MEP két fő szintjét foglalja el, és olyan emblematikus sorozatokat gyűjt össze, mint az Umbra (2014), a Parasomnia (2011), a Flamboya (2004–2008) vagy a Roxane (2017), valamint eddig nem látott, vegyes technikával készült műveket, amelyekben fotográfiát, festészetet, kollázst és videót ötvöz az alkotó.

Viviane Sassen (1972, Amszterdam) eredetileg divattervezést tanult, de hamar a fotózás felé fordult. Tanulmányait az Utrecht School of Arts (HKU) művészeti iskolában folytatta, amely után felváltva dolgozott személyes, fotográfiai projektjein és kereskedelmi munkák között. Fotográfiai stílusa – a telített színekkel, a fény és az árnyék játékával, az emberi test egyedi ábrázolásával, absztrakt formákkal – hamarosan világszerte elismerést kapott, mind a divatiparban és a művészeti szcénában egyaránt. Sassen számos elismerésben részesült; többek között elnyerte a holland művészeti díjat, 2007-ben pedig a Prix de Rome-ot, emellett 2013-ban az 55. Velencei Biennálén a The Encyclopedic Palace című munkája volt látható.

A mostani kiállítás Sassen alkotói folyamatát helyezi a középpontba azáltal, hogy két fő témára összpontosít: az új formák szüntelen keresésére a fotóban, valamint az intimitás fontosságára munkájában. Sassen számára a fotózás olyan világot teremt, amelyben álmok, vágyak és félelmek együtt tudnak megjelenni, a „mágikus gondolkodás” kap teret. Ez a fajta hozzáállás a világmárkáknak készült kereskedelmi és inkább kommerciális munkáiban is ott rejlik, de leginkább személyesebb hangvételű sorozataiban kap igazán hangsúlyt.

A talán leghíresebb munkáinak tartott Flamboya, Parasomnia vagy Umbra, de tulajdonképpen egész hozzáállásához fontos adalék, hogy Sassen két és hatéves kora között családjával Kenyában élt, mert édesapja orvosként egy helyi kórházban dolgozott ebben az időszakban. Amikor visszatértek Hollandiába, Sassen idegennek érezte magát, mivel furcsa kettős pozícióba került: nem érezte magát Európába visszatérve európainak annak ellenére, hogy tudta, Afrikában idegenként volt jelen. Későbbi munkái erősen támaszkodnak erre a közel fél évtizedes kenyai tapasztalatra. Később, felnőttként saját családjával is többször, több helyen járt Afrikán belül, ami új megközelítésmódokat és reflexiós pontokat kínált korábbi élményeire, azok művészeti feldolgozására.

A sikerek mellett azonban Sassent sem kerülték el az egyre nagyobb teret kapó posztkolonialista kritikák. Egy 2019-es kiállítás kapcsán azzal bírálták, hogy a korai sorozatai megjelenésükkor a „nyugati” tekintet számára radikálisnak voltak mondhatók – formákkal, beállítással, fénnyel, árnyékkal történő játék és kísérletezés – ugyanakkor a kulturális kisajátításon (cultural appropriation) keresztül, afroamerikai modelljeinek testiségét túlesztétizálja, sokszor bőrszínükre redukálva jelennek meg, s ebben a folyamatban saját kulturális tőkéjének növelésére tesz szert. A történelmi elnyomásokra és a különböző hatalmi pozíciókra történő reflexió ekkor nem jelent meg munkáiban, amelyre Sassen maga is reagált, emellett hozzátette, hogy a kamera már önmagában egy hatalmi eszköz, amivel kapcsolatban a tudatosság egyre inkább növekvő fontosságú.

A fenti kritika rengeteg további kérdést vet fel, például a retrospektív, a munkák megszületése után megfogalmazott vélemények összeegyeztethetőségével, azok a munkásságba történő beilleszthetőségével kapcsolatban; a különböző formanyelveket illetően; azt illetően, hogy kiről szólnak a képek – az alkotó alanyairól/modelljeiről vagy az alkotóról magáról, egyáltalán a kettő szétválaszthatóságáról. Sassen munkáiban ezek a kérdések egyértelműen fellelhetők, amelyre nézőként is ugyanolyan fontos reflektálni.