A 19. századi magyar fotográfia legkiemelkedőbb egyénisége – Veress Ferenc élete és ritkán látott képei

Veress 1832. szeptember 1-jén született Kolozsvárott. Apja kisbirtokos, városi tisztviselő volt. Mivel a fiú tíz éves korában elvesztette apját, a sokgyermekes család szűkös anyagi körülmények közé került, így csak az elemi iskolát végezhette el, utána aranyművességet tanult, 1849-ben készítette el mestermunkáját. De később autodidakta módon kortársai közül kiemelkedő, széleskörű műveltségre tett szert, több idegen nyelvet is elsajátított. 18 éves korában édesanyjától fényképezőgépet kapott, és valószínűleg az egyik első erdélyi fotóamatőrtől, a hátszegi földbirtokos Buda Elektől tanult fényképezni. Feltehető, hogy nagyenyedi aranyműves nagybátyjától, a műkedvelő dagerrotipista Budai Károlytól is kapott fotográfiai ismereteket. Ekkorra már többen művelték a városban a műkedvelő fényképezést, a legkülönbözőbb új technikai eljárásokkal kísérleteztek, egymás közt kicserélték tapasztalataikat, beszámoltak eredményeikről. 1842-ben Marastoni Jakab, az első pesti dagerrotípia-műterem alapítója a kolozsvári országgyűlés alkalmából a diéta résztvevőiről készített portrékat. Apor Károly báró megtanulta tőle a dagerrotípia-készítést és megvásárolta Marastoni teljes felszerelését. Veress felesége révén állt rokonságban Aporral, aki döntő szerepet játszott Veress pályájának sikeres indulásában, pályakezdésének, műteremalapításának jelentős anyagi támogatója volt. Leveleikben rendszeresen tájékoztatták egymást terveikről, kísérleteik állásáról. Veress alig múlt húsz éves, amikor 1853-ban Kolozsvárott a Fürdő utcában megnyitotta Erdély első állandó, hivatásos fotóműtermét. Szintén szoros barátság fűzte Veresst gróf Kornis Zsigmondhoz, aki szintén nagylelkűen támogatta, s akivel egy éven át közösen végezte kísérleteit. „Vállvetett buzgón igyekeztek, … eredményeként … határozott irányt, pozitív jellemet mindkettő művészete ez idő alatt vett, … képeik bámulatos haladást mutatnak. Daguerre és Thalboldt (sic!) rendszere szerint remek képeket állítottak ki, Niepce módszerével is tettek kísérleteket, … életnagyságú képek előállítását is próbálgatták.”[3] – tudósított közös munkálkodásukról a Divatcsarnok. Közel kerültek a száraz eljárás gyakorlati megvalósításához, melyet Kornis korai, 1854-ben bekövetkezett halála akadályozott meg. Veress harmadik főúri pártfogója, az erdélyi reformnemzedék vezető alakja, az Erdélyi Múzeum megalapításához kastélyt adományozó gróf Mikó Imre volt. Ő korának legkorszerűbben felszerelt laboratóriumát Veress rendelkezésére bocsátotta, és közösen is próbálkoztak az új eljárásokkal. Itt sikerült Veressnek először életnagyságú portrénagyítást készítenie.

Eközben kitartóan kísérletezett tovább a száraz emulziós eljárással, s 1859-ben már fontos állomást jelentő módszerrel készített felvételeket a száraz eljárás megvalósulásához vezető úton, de eljárásának módját, pontos vegyi összetételét nem ismerjük. „Én azokat … úgynevezett száraz collodium kezeléssel készítettem. Mit ismét rendkívüli haladásnak kell neveznem. … Az én kezelésemre útravinni semmi egyebet nem kell, mint egy szétszedhető sötét szekrényt orthoscopcsővel és elegendő érzékeny üveglemezt. E lemezek este vagy nappal sötétben halványsárga világnál készítődnek, lehet egyszerre 25-50 darabot érzékenyíteni, mely tulajdonságukat három-négy hétig megtartják, minélfogva a művész két-három hétig járhat, a kívánt pontokat, tájakat és vidékeket levenni, s miután hazatért, otthon idézheti s állíthatja elé a még láthatatlan képeket minden akadály legkisebb hiba nélkül.[11] Ismereteinek első összegzéseként 1859-ben a Kolozsvári Közlönyben jelentette meg első írását A fényképészet (photographia) haladása napjainkban[12] címmel.

Az általa tökéletesített eljárás biztosította annak technikai lehetőségét, hogy 1859 és 1873 között megvalósítsa életműve fényképanyagának legnagyszerűbb részét. Előbb Kolozsvárt és környékét fényképezte.  Az Erdélyi Múzeum Egyesület megbízásából 1859–1860 között Kolozsvár Képekben címmel készítette 45 képet tartalmazó albumát: „sikerült nekem Kolozsvár szebb pontjait levéve, azokból két kötet művet kiállítanom, … (melyeket) az ugynevezett száraz collodium kezeléssel készítettem.”[13] Ezután Erdély más tájairól, műemlékeiről, városairól, ipari létesítményeiről készített több száz képből álló, kiváló technikai kivitelében és a képek megformáltságában egyaránt remek sorozatot, melyekből több albumot állított össze. Néhányuk acélmetszet formában különböző könyveket illusztráltak, egyeseket 1871-től képes levelezőlap formájában terjesztettek. E monumentális munkájánál is messzire néző célt tűzött maga elé: a fénykép dokumentumértékének felhasználásával a mulandó dolgokat kell megörökíteni. „Vannak jelenségek a természet millió és millió tüneményei közt, melyek alig hogy megvillannak előttünk, már is eltűnnek a nélkül, hogy ezekről biztos fogalmat szerezhettünk volna. A fényképész azonban ott áll apparátusával a jelenség és a tünemény előtt, egy kis kézmozdulat és már meglopta a természet titkát.” írta.[14] Már az 1859-es párizsi világkiállításra kiküldött, Kolozsvárt bemutató képekből összeállított képalbumot is az akkor alakult Erdélyi Múzeum számára készítette. 1860-ban más művészek számára is meghirdette az értékek megőrzését: „Célom az Erdélyi Múzeum némi legalább szóbeli ajánlással gyámolítása mellett regényes fekvésű, történelmi tájakban s festői pontokban gazdag kis hazánkat beutazva egy nagyszerű képgyűjteményt állítani ki s így történelmi nevezetességeinket úgy, mint azok ma még fennállnak, de holnap, holnapután már semmivé lesznek, szerény művészetem által a jövőnek átadni. Megérem-e valaha, vagy vágyaim más művész barátaim példájaként örök kegyes óhajtás marad, az idő mutatja meg.”[15]

1882 januárjában mégis elindította és hét éven át maga finanszírozta, szerkesztette, kiadta, nyomtatta az első rendszeresen megjelenő, igen igényes, magas szakmai színvonalú, havonta megjelenő magyar nyelvű fényképészeti szaklapot, a Fényképészeti Lapokat, melyet zömében az ő írásai töltöttek meg. Ötven címszó alatt mintegy kétszáz írása látott napvilágot, de voltak állandó munkatársai is, 44 szerző írásaiból állt össze a hét évfolyam 1740 oldalt kitevő összes terjedelme. „Lapunk czélja és iránya” című bevezetőjében írta Veress: „A fényképezést egész terjedelmében, minden ágában felöleljük az ujabb vívmányokat szemmel tartva. … A külföldi mozzanatok- és találmányokról sem feledkezünk meg, … Leírjuk kísérleteink menetét, apró részeit, … Közlünk tervezetet egy szakiskoláról, … Adunk czikkeket a fényképészetről, mint tudományról és művészetről, társadalmi életünkben való hatalmas szerepléséről, jövőjéről, … ismertetünk egyes külföldi szakmunkákat stb.”[23] A jól átgondolt koncepció alapján kitűnően szerkesztett folyóirat cikkei a fotókultúra szinte minden területét érintették. Hírrovata beszámolt minden fényképészeti újdonságról, kezdőknek és haladóknak egyaránt segített tanácsaival, technikai ismereteket, több száz receptet közölt. A technikai eljárásokat és újításokat saját kísérletei, korrekciói alapján nyert tapasztalataival kiegészítve ismertetette. Külön rovatban nyújtott kitekintést a legkorszerűbb nyugat-európai újdonságokra. Írt a fotótechnika történetéről, ismertette a fotográfia létrejöttét és a feltalálása óta eltelt 40 év különböző fénykép-előállítási kísérleteit, eljárásait. Amint az 1880-as évekre megoldódott a fényképek nyomdai sokszorosítása, a lap foglalkozott az autotípia, a fénynyomás és a többi fotomechanikai sokszorosító eljárás ismertetésével, melyek a tónusok nyomtatását tették lehetővé. A Fényképészeti Lapokban az illusztrációk készítésének magas költségei miatt évente néhány műmelléklet formájában csak kevés kép jelent meg, melyek Divald Károly fénynyomással működő nyomdájában készültek. Veress hálával emlékezett meg Divald nagylelkű támogatásáról, aki „díj nélkül érdemes műmellékletek hozzákészítésével is soha nem szűnt pártolni.”[24] Az 1885-88-as évfolyamban 47 folytatásban közölte a lap dr. Sárffy Aladár sorozatát, „A fényképészet aesthetikájá”-t, mely a fotográfia művészet-elméletének első rendszeres kifejtése volt, „melyhez fogható összefoglaló értekezés még a következő évtizedekben sem keletkezik a magyar – vagy akár a német – szakirodalomban.”[25] Sárffy értekezés-sorozata kimerítően tárgyalta a fotográfia művészeti, és a gyakorlati kérdéseihez kapcsolódó elméleti vonatkozásokat.

A lap áttekintést nyújtott a fényképészet helyzetéről, hazai művelőinek itthoni és külföldi sikereiről. Nagy figyelmet fordított a fotográfia társadalmi megbecsülésére, hangsúlyozta az egyesület és szakiskola alapításának szükségességét, fotográfiai múzeum létesítését javasolta, a szakma elméletének egyetemi szintű oktatásáért küzdött. A lap mintegy negyven előfizetővel indult, s később sem érte el számuk a százötvenet. Az utolsó évfolyamra Veress szinte teljesen magára maradt, három-négy szerző írt a lapba, és alig negyvenen fizették elő, pedig 300 előfizetővel rentábilis lehetett volna a lap kiadása. Veress vállalkozása nem volt a valóságtól elrugaszkodott, hiszen az 1882- es nyilvántartás szerint 257 fényképész és 219 segéd dolgozott hazánkban, a fényképezés ez időben hazánkban jól jövedelmező iparág volt, de a Fényképészeti Lapok még így sem tudott a szakmabeliek között megfelelő számú támogatóra találni. Az amatőr fényképezés pedig csak a száraz emulziós eljárás elterjedésével bontakozott ki széleskörűen, kiváltképp 1888 után, mikor George Eastman piacra dobta a mindenki által könnyen kezelhető, egyszerű, viszonylag könnyű és olcsó amatőr box-gépet, a hihetetlenül népszerűvé vált Kodakot. De a lap körül mégis kialakult egy lelkes, hűséges olvasói kör, akik elsősorban az értelmiség, – tanárok, tanítók, orvosok, mérnökök, tisztviselők – és az arisztokraták soraiból kerültek ki, de akadt köztük néhány fényképészmester és segéd a szakma művelői közül is. A lapban megjelent – a szakma egységét, a szakfényképészek összetartozását tudatosító, inspiráló hatású – írásoknak is szerepe volt abban, hogy 1885-ben megalakult a főként fényképész-segédeket tömörítő Magyar fényképész Ifjúság Önképző- és Segély-egylete, mely Fényképészeti Közlöny[26] címmel három éven át saját lapot adott ki, és Veress Ferencet tiszteletbeli tagjuknak választották. „A Fényképészeti Lapok jelentősége elsősorban abban mutatható ki – írta Szilágyi Gábor – hogy a szakma kialakításában komoly szervező erőt jelentett. Sokat tett a fényképészet társadalmi elismertetéséért és a fényképészet történetében első ízben ismeretrendszert szolgáltatott a szakma és a művészeti ág gyakorlásához, normákat és értékeket a tevékenység megalapozásához, valamint olyan esztétikai elméletet, amely még hosszú évtizedekig egyedülálló volt a magyar szaksajtóban.”[27] Mind ezek ellenére az ipari- és kereskedelmi minisztérium és a Magyar Tudományos Akadémia is visszautasította a folyóirat támogatását. Bár Veress mindent megpróbált, hogy lapját életben tartsa, ügyes szerkesztői fogásokkal, számos ötlettel népszerűsítette a folyóiratot, mégis tetemes ráfizetést fölhalmozva 1888-ban kénytelen volt beszüntetni.

Míg Veress sikeres pályakezdését az erdélyi arisztokrácia fotográfia iránt érdeklődő képviselőinek önzetlen támogatása tette lehetővé, „az 1880-as évektől Veress Ferenc személye és munkássága a szakmai irigység és meg nem értés kereszttüzébe került”[28] – állapította meg Miklósi Sikes Csaba. Ennek talán legjellemzőbb példája, hogy 1885-ben a budapesti országos kiállítás kapcsán Veress felajánlotta, hogy mindössze egy vasúti szabadjegy fejében Budapesttől Predeálig, a Kolozsvár közeli magaslati gyógyüdülő- központig vezető vasútvonal teljes hosszában lefényképezi a közelébe eső nevezetességeket. Sem megbízást, sem vasútjegyet, de még választ sem kapott. Veress szomorú következtetése küzdelmes munkásságát jellemző szállóigévé vált: „így szántottunk, vetettünk, de aratni sohasem arathattunk.”[29] Hasonló közömbösség és rosszakarat akasztotta meg a fényképezés egyetemi szintű oktatására irányuló törekvését. A kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem meghívására a természettudományi karon az 1881-82-es tanévben egy fél éven át egyetemi magántanárként bemutatásokkal kísért előadásokban oktatta a tanárjelöltek számára a fényképezés technikatörténetét. Honoráriumot nem kapott, s mikor a hivatalos szervek a kísérletekhez felhasznált, igen költséges vegyszerek árának megtérítésére sem találtak fedezetet, Veress önérzetében sértve lemondta előadásai folytatását. Száz évet kellett várni, míg a fotográfia végre újra helyet kapott a magyar felsőoktatásban, mint ahogy a Veress által szükségesnek tartott fotómúzeum alapítására is több mint száz évvel később került sor. 1886-ban munkásságában új műfajkén jelent meg a képtudósítás: 120 ’pillanatfelvételt’[30] készített a házával szemközi Kereskedelmi Akadémia építkezési munkálatairól.

Legnagyobb sikerét, komoly szaktekintélyek elismerését külföldön aratta a színes fényképezés terén folytatott kísérleteivel, de mivel itthon többször hiába próbált kísérletei folytatásához állami támogatást kapni, – a kereskedelmi minisztérium válasza szerint „eddigi kísérletei támogatást nem érdemelnek”[31] – kellő anyagi eszközök híján idővel elakadt kutatásaival. Fejős Imre szerint „Veress Ferenc munkásságának, egyben a kor viszonyai között vergődő zseni sorsának legnagyobb és legszomorúbb emléke a színes fényképezés föltalálásáért folytatott küzdelme.”[32] Veress 1866-tól foglalkozott az általa heliocrómiának nevezett eljárással. Különböző fémnitrátokat és kloridokat a fényérzékeny rétegbe keverve igen bonyolult vegyi összetételű, közvetlenül színérzékeny emulziót állított elő, mely a tárgy eredeti színeit adta vissza. Két évtizedes kísérletei során több mint ötszáz emulziót próbált ki, 1884-ben sikerült színes diapozitív üvegfestményekről színérzékeny celloidin papírjára elfogadható kontaktkópiát készítenie. 1889-re oldotta meg a színek rögzítését és az expozíciós időt három órára tudta lerövidíteni. Gothard Jenő csillagász, asztrofotográfus ellenőrző kísérletei szerint a felvételek a teljes spektrumot az infravöröstől az ultraibolyáig teljesen összefüggően tartalmazzák. Megfelelő eredményt elérve Veress színes kísérleteivel a nyilvánosság elé lépett, elküldte képeit és leírásait az 1889-es párizsi világkiállításra. A fényképészeti szakosztály vezetője, Albert Londe Veress találmányát alapos, az apró részleteket is elemző előadásban ismertette, s azt a következtetést vonta le, hogy „Íme, hogy színesen fényképezni a jövőben már nem lehetetlen, Veress Ferenctől Kolozsvárt készített érdekes képei bizonyítják.”[33] Felfedezése világhírt szerzett neki a szakmai körökben, de mivel a Fényképészeti Lapok kiadása és a költséges színes kísérletek felemésztették portréfényképezéssel szerzett vagyonát, nem tudta eljárását kellőképp tökéletesíteni. 1890-re anyagilag igen nehéz helyzetbe került, előbb bérbe adta híres fotóműhelyét, 1897-től teljesen meg is szüntette iparát, csak színes kísérleteit folytatta tovább. 1896-ban még kiállításokat rendezett Kolozsváron, illetve részt vett a helyi Ereklye Múzeum berendezésében.[34] Szegénységben, magára hagyatva dolgozott késő öregségéig, 1911-es utolsó színes felvételei a 6000-es sorszámot viselik. A háborús események zajában, kissé elfeledve 1916. április 3-án halt meg Kolozsvárott.

Veress képei méltóképpen szerepeltek 1966-ban a Magyar Nemzeti Galériában A magyar fotoművészet 125 éve[35], és 1981-ben a Műcsarnokban megrendezett Tény-Kép. A magyar fotográfia története 1840-1981.[36] című, a magyar fotótörténetet áttekintő kiállításokon. A Gödöllői Galéria 1984-ben Veress Ferenc emlékkiállítást[37] rendezett, melyet Nyíregyházán és Szolnokon is kiállítottak, katalógusában Miklósi Sikes Csaba tanulmányával. A magyar fényképezés történetének 150 éves évfordulóját A fotográfia hónapja 1989 című 12 kiállításból álló sorozattal ünnepelte a Magyar Fotóművészek Szövetsége és együttes katalógusukat A fénykép varázsa[38] címmel jelentette meg. A Vigadó Galériában Veress Ferenc (1832-1916) című kiállítás[39] volt látható. A Magyar Fotográfiai Múzeum 1993-ban tájképeit mutatta be, és A magyar fotográfia történetéből című könyvsorozatának első köteteként Levétetett Veressnél, Kolozsvárt címmel jelentette meg Kincses Károly említett Veress monográfiáját. 2012-ben a Magyar Nemzeti Múzeum Megismételt pillanat[40] című kiállítása Erdély másfél évszázaddal ezelőtti és 21. századi arcát idézte meg. A kiállítás és az anyagából készült könyv[41] egymással párhuzamba állította Orbán Balázs és Veress Ferenc 1860-as, 1870-es években készült, Erdély nevezetes építészeti emlékeit és természeti nevezetességeit, festői tájait ábrázoló eredeti fényképeit Fekete Zsolt marosvásárhelyi fotóművésznek az ezredfordulón ugyanazokat a helyszíneket megismétlő, az elmúlt 150 év okozta változásokat, az enyészet, olykor a felújítás nyomait mutató képeivel. Az anyagot Székelyudvarhelyen, Csíkszeredában, Gyergyó-szentmiklóson, Marosvásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön és Kolozsvárott is bemutatták. [42] 2017-ben a Magyar Fotográfiai Múzeumban Veress erdélyi tájképeit,[43] a kolozsvári Történeti Múzeumban Veress Ferenc ritkán látott fotói[44] címmel Veress mintegy 300 portréját láthatták.