Válogatás Komár Sabrina: „…de hát annyi jó dolog történt veled!” című sorozatából

A LensCulture idei Art Photography Awards pályázatának finalistái között egy magyar fotográfus neve is szerepelt. Komár Sabrina …de hát annyi jó dolog történt veled! című sorozata a gyermek- és felnőttkori emlékek természetére reflektál, és arra keresi a választ, hogy a jó emlékekre miért emlékszünk kevésbé, mint a rosszakra. A fotográfust régóta foglalkoztatják az önéletrajzi ihletésű belső monológok vizuális megjelenítésének lehetőségei, illetve az ehhez kötődő technikák. Kiemelt sorozatának elkészítéséhez a művész a családi fényképalbum képeiről készített másolatokat, és azokat felvágta, majd manuálisan összehajtogatta. Az így megszületett térbeli fényképek egyszerre mutatják meg az objektív múlt és a szubjektív emlékezet adta benyomásokat. Cikkünkben a LensCulture pályázatán kiemelt sorozatának képeit, illetve az alkotót egy rövid interjún keresztül mutatjuk be.

Mikor kezdtél el a fotográfiával foglalkozni?

Gyerekkorom óta fotózom, de utólag visszagondolva az inkább csak a környezetem dokumentálása volt. Felejthető, ahogyan akkor fényképeztem, görcsösen összpontosítottam kifelé, hogy eltereljem a figyelmemet önmagamról és a mentális problémáimról. Az elmúlt pár évtizedben folyamatosan kerestem önmagam, az önkifejezés különböző kreatív módjait próbáltam ki, és ez idő alatt sokszor megjelent a fotózás is, de meghatározóvá csak 2020 óta vált. Az volt az az év, amikor lediplomáztam Textiltervezés MA szakon, és már a diplamunkám is az experimentális fotográfia irányába mutatott, illetve a tanulmányaimon kívül egy fotónaplót is vezettem, amely során azt vettem észre, hogy egyre többször fordítom a kamerát magam felé. Egy olyan személyes indíttatású alkotói folyamat indult el bennem akkor, ami azóta is tart.

Mely fotográfusok inspiráltak?

Én önmagamat késztetem alkotásra, munkáim ugyanis önéletrajzi ihletésűek, elsősorban önarcképek, belső monológok különböző formákban és technikákkal. De pl. fotográfusok közül Francesca Woodman rövid élete alatt készített gazdag képanyaga, illetve tragikus életútja nagyon megérintett. Általánosságban véve inkább azt mondanám, hogy – érintettségemből kifolyólag – bármilyen művészeti területen elsősorban a nehéz (főként női, de nem kizárólag) életutak, sorsok, az ezekből eredő mentális nehézségek, mentális betegségek, és az ezekből születő művek indítanak meg.

Mit kell tudni a „…de hát annyi jó dolog történt veled!” című sorozatról?

A díjnyertes sorozatom manuálisan hajtogatott és fűzött térbeli fotókból áll. Munkám során arra próbáltam keresni a választ, hogy miért van az, hogy a jó emlékekre kevésbé emlékezünk, mint a rosszakra. Ehhez olyan családi fényképeket hívtam segítségül, amelyeken én szerepelek, vagy amelyeket a múltban én készítettem, és amelyekhez jó emlékeim fűződnek, de idővel megfeledkeztem róluk. Fényképek nézegetése nélkül mintha csak pixelek lennének az emlékek helyén. Amikor egyik nyáron anyukám elhozta kérésemre a családi képeinket, nem nagyon értette, miért szorongok állandóan, miért vagyok depressziós, „…de hát annyi jó dolog történt veled!”, mondta nekem akkor. Így projektem címének is ezt választottam. Miközben vágtam, hajtogattam, fűztem ezeket a fényképeket, nemcsak manuális, de lelki munka is zajlott. Egyre inkább rájöttem, hogy önmagában vett tiszta, boldog emlék nem létezik. Minél hosszabb ideig van ugyanis egy fénykép a kezeim között, minél többet dolgozom vele, annál inkább széttörik a képen rögzített pillanat jövője. Mert már ismerem a múltját. A boldog pillanatok lenyomatait, melyek emlékeimben pixelesek, de felidézve kitisztulnak, a negatív emlékek újra szétroncsolják. Kétszeresen is fragmentált emlékek ezek.