„A legnagyobb pesti vagány” – Robert Capa (1913–1954) élete és fotói

Robert Capát halála után 70 évvel is világszerte úgy tartják számon, mint ahogy 1938-ban a Picture Post legendás szerkesztője, Stefan Lorant írta róla a spanyol polgárháborúról tudósító, 11 oldalas riportja kapcsán: „ő a világ legjobb fotós-hadifényképésze.”[1] A Life főszerkesztője és más magazinok vezetői is „a világ első számú hadifényképészének,”[2] minősítették. Capa legjobb munkái ma is megrázó erővel hatnak, melynek magyarázata talán ars poeticájának beillő híres mondásában rejlik: „Ha nem elég jó a képed, nem voltál elég közel.”[3] A közellét alatt nem csupán a méterekben mérhető fizikai közelségét, hanem a személyes érintettségét, a témáihoz fűződő érzelmi viszonyulását értjük. Művei azért élték túl a pillanatot, mert az adott pillanatban a maradandót mutatta fel. Képeiben emberi drámák sűrűsödnek, morális véleményét fogalmazta meg, a tudatos és elkötelezett fotóriporteri tevékenységet emelte művészi színvonalra. Nem csupán a történelmileg fontos eseményeket fényképezte, hanem szubjektív látásmódjával – elsősorban a tekintetek és pillantások kifejező erejével – az áldozatok, a kisemberek megpróbáltatásait, a háború okozta szenvedéseket érzékeltette. Képei „a fotós személyiségének belső rezdüléséről és megrendüléséről tudósítanak.”[4] „Együttérzett minden háborús áldozattal, humora, iróniája és bátorsága mögött mély érzékenység rejtőzött.”[5] – írta Cornell Capa bátyja könyvéhez. „A háborúban az embernek vagy gyűlölnie, vagy szeretnie kell valakit, mert ha nincs állásfoglalása, nem bírja elviselni, ami folyik.”[6] – mondta Capa. A humánum védelmében fényképezett: „Nem mindig könnyű félreállni, – vallotta – elviselni, hogy az ember képtelen bármit is tenni azonkívül, hogy megörökíti az őt körülvevő szenvedést.”[7] Capa négy földrész 23 országában fényképezett, képei fontos adalékok a 20. század történetéhez. Nem romantikusnak vagy hősiesnek mutatta a háborút, hanem tömör fogalmazással a tények közérthető, beszédes közlését adta. Villámgyors helyzetfelismeréssel, reflexszel választotta ki a megfelelő kompozíciót, nézőpontot, s főként a kellő pillanatot. A tájékoztatás mellett átélhető, személyes élményt nyújtott, számára az eseményeknek kiszolgáltatott ember volt a fontos. Barátja, John Steinbeck író búcsúztatójában írta: „az érzelmeket fotózta, amikor a jelenség mögé nézett. Egy egész nép rémületét tudta tükrözni egyetlen gyermeki arcon. … munkássága egy érző szív és határtalan részvét képe.”[8] Ezzel képes volt felkelteni a mindenkori nézőben az együttérzést és a háború elleni tiltakozást.

Capa kalandos sorsával sokat foglalkozott a sajtó, de többnyire csak az alakja köré szövődött számtalan legendát ismételgették, melyekben szinte szétválaszthatatlanul egybemosódott a fikció a valósággal. Ennek kialakításában maga Capa járt az élen, minden jó történetből egy még frappánsabb, még színesebb sztorit konstruált. „Annyira szerette társaságát és saját magát szórakoztatni, hogy egy jó történetből soha nem restellt a maga szája íze szerint egy még jobbat faragni.”[9] Életrajzírójának, Richard Whelan-nek, alapos kutatásokon alapuló könyvében sikerült többnyire a legendák mögött álló tényeket és embert bemutatni. Rendkívül színes egyéniség volt: nyughatatlan kalandvágyó vagány, nagy dumás, közismert bohém, jóképű szívtipró, aki nagykanállal habzsolta az élet örömeit. Szerette a jó társaságot, a nagy mulatozásokat a rokon szellemiségű írókkal, művészekkel, fotósokkal, újságírókkal. Nem vetette meg a jó ételt, italt, szerencsejátékot, lóversenyt, sasszemmel fedezte fel a szép nőket. Közel két évtized alatt készített, mintegy hetvenezer negatívból álló hagyatéka bizonyítja, hogy igazán csak a munkáját vette halálosan komolyan. „Capa olyan ember volt, aki mesterségét tartotta a legfontosabbnak a világon, fényképezőgépe pedig azt a játékszert jelentette számára, amelyért meghalni is kész volt.” [10] – írta róla Louis Aragon. Bátor volt, de nem fölöslegesen vakmerő, mindig mérlegelte, hogy mennyi kockázatot érdemes vállalni egy jó képért. „Fotósként nem vagyok hajlandó olyan ügyért kockáztatni az életemet, amit nem érzek magaménak.” [11] – vallotta. Amikor az amerikai hadsereg fényképészegységének felkészítésében vett részt, hangsúlyozta: „A harcban nem oda kell menni, ahol lőnek, hanem oda, ahol a képek vannak.”[12]

1913. október 22-én született Budapesten Friedman Endre Ernő néven jómódú zsidó polgárcsaládba. Szüleinek a Városház utcában[13] volt elegáns divatszalonja. Anyja, Berkovits Júlia határozott egyéniségével uralta az üzlet és a család életét. Endre apjától, Friedman Dávidtól jó eszét és kedélyét, kreativitását, nagyvonalúságát és könnyelműségét örökölte. 1930-ban a velük egy házban lakó gyerekkori barátja, Besnyő Éva hatására kezdett fényképezni. Már a Madách Gimnáziumban töltött középiskolai évei alatt rájött, hogy szüleinek polgári életformája, a mindennapok egyhangúsága nem neki való. Szabad idejét hozzá hasonló, nonkonformista fiatalok társaságában töltötte. A magyar avantgárd karizmatikus egyénisége, Kassák Lajos, a szocialista író, festő, lapszerkesztő döntő hatást gyakorolt gondolkodására, Munka-körének rendezvényeit látogatta. Hatásukra „érdekelni kezdett az irodalom és a politika, és elhatároztam, hogy újságíró leszek.”[14] – írta később Capa. Baloldali tevékenysége és kapcsolatai bajba sodorták: letartóztatták és a rendőrségen alaposan megverték. Apja közbenjárására – mivel a rendőrség helyettes főnökének felesége is náluk varratott – másnap elengedték azzal a feltétellel, hogy rövidesen elhagyja az országot.

1931 júliusában Berlinbe ment, ahol két féléven át a liberális szellemiségű Deutsche Hochschule für Politikon (Német Politikai Főiskola) újságírást tanult. A beilleszkedésben a magyar baloldali emigráns művészek és pesti barátai – köztük Besnyő Éva – segítették. Kepes György lett a mentora és legjobb barátja, ő hatott legerőteljesebben gondolkodására, s rendszeres ebéd- és vacsorameghívásaival megélhetési gondjait is enyhítette. A gazdasági válság miatt szülei nem tudták többé anyagilag támogatni. A Dephot fotóügynökségnél[15] kezdett dolgozni mint mindenes, majd laboráns. „Úgy döntöttem, fényképész leszek, mert ez áll legközelebb az újságíráshoz, ha az ember nem beszél idegen nyelvet.”[16] Kepestől kölcsönkapott fényképezőgépével rövidesen kisebb fotófeladatokat, főként sportriportokat készített. A Dephot világszínvonalú fotoriporter-gárdája – Umbo, Felix H. Man, Harald Lechenperg, Walter Bosshard, Kurt Hübschmann – hatására vált érett fotóriporterré. Első jelentős megbízását sikerrel teljesítette: 1932-ben Trockijnak a dániai diákok meghívására tartott koppenhágai előadásáról – mivel tilos volt magnéziumlámpával villogtatni – Leicájával egyedül ő tudott közelről, az adott világítás mellett hatásos képet készíteni, melyet egész oldalon közölt a Weltspiegel. A hitleri hatalomátvétel miatt elhagyta Berlint. Rövid bécsi tartózkodás után hazatért, de Pesten nem sikerült jövedelmező fotós munkát kapnia.

Húsz évesen, 1933 szeptemberében érkezett Párizsba, ahol papírok nélkül André Friedmanként próbált az igen éles konkurenciaharcban különböző alkalmi fotós munkákból megélni. A nyomorgás hónapjaiban az emigráns művészek egymást támogató láthatatlan hálója segítette át, akiknek törzshelye, a Café du Dôme nemcsak baráti találkozóhely, hanem afféle munkaközvetítő is volt. Mint más Párizsba került fotósunk, ő is sokat köszönhetett André Kertésznek, aki kapcsolataival, kisebb munkákkal segítette. Ez időben kötött életre szóló barátságot a korszak két meghatározó fotográfusával, a lengyel Chimmel – aki David Szyminből lett Seymour – és a francia Henri Cartier-Bressonnal. S megismerkedett a német-lengyel emigráns Gerta Pohorryllével,[17] aki Gerda Tarora cserélte nevét. Gerda ambiciózus, bátor, vállalkozó szellemű, gyakorlatias és igen tehetséges, önálló, modern nő volt. Kezdetben jó barátja, munkájában segítőtársa volt Andrénak, aki viszonzásul fényképezni tanította meg a lányt, majd élete nagy szerelme lett. Bár Andrénak a Saar-vidéki népszavazás előtt a munkásokról, bányászokról készült hatásos riportját 1934-ben két részben közölte a kor egyik legjobb magazinja, a Vu, a lapok csak rendszertelenül foglalkoztatták. Ezért – a Capa-legendárium szerint – Gerdával kitalálták, hogy a Friedman-riportokat a nem létező, ’híres amerikai fotóriporter,’ Robert Capa képeiként háromszor annyiért adják el, mint amennyit a csóró magyar emigráns munkáiért fizettek a lapok. Nevével együtt külsejét is megváltoztatta, ápolt, öltönyös ’úriember’ lett. 1935-ben az Alliance fotóügynökségnek fotózott, és a japán Mainichi Press párizsi irodájában képszerkesztőként dolgozott. Chimmel a francia baloldali koalíció, a Front Populaire (Népi Front) sztrájkjait, tüntetéseit fényképezte, viharos munkásgyűlések, utcai verekedések bőséges témát szolgáltattak Capának, aki mindig ott volt, ahol történt valami érdekes. Friedman és Capa azonossága Lucien Vogel, a Vu szerkesztője előtt lepleződött le, amikor egy Népszövetségben történt botrányos incidensnél[18] a szerkesztő megfigyelte, hogy André vérbeli fotóriporterként, az eseményt közvetlen közelről követte, fényképezte. Ettől kezdve a Vu rendszeresen közölte munkáit.

1936 júliusában jobboldali katonai lázadás tört ki az 1931-ben demokratikusan megválasztott spanyol köztársasági kormány ellen. A spanyol polgárháború a második világháború kirobbanása előtt mintegy kísérleti terepe volt a demokratikus baloldali és a fasiszta erők katonai összecsapásának. Capa és Gerda Spanyolországba ment tudósítani. Capa gondolkodásának és művészi fejlődésének legmeghatározóbb periódusa a Spanyolországban töltött időszak volt. 1939 februárjáig a Vu, a baloldali Regards és más lapok határozott időre szóló megbízásából[19] végig fényképezte a köztársaságiak szinte minden döntő hadszínterén folyó harcokat a köztársaság kezdeti győzelmeitől a tragikus vereségig, Barcelona elestéig, a nemzetközi brigádok visszavonulásáig. A March of Time számára Gerdával filmhíradó-részleteket is forgattak. Kezdetben képein családjuktól búcsúzó, elszánt, reménykedő, arcokat látunk, büszke önkénteseket és a Nemzetközi Brigádok harcosait. Az idő előre haladtával egyre inkább tükröződik rajtuk a hadiszerencse rosszra-fordulása, a remények szertefoszlása, pusztulás, romok mindenütt. Döbbenten észlelte, hogy: „A háború rutin lett, az abnormális, mint mindig, normálissá vált.”[20] Mély együttérzéssel és rokonszenvvel mutatta meg a háborúnak kiszolgáltatott embereket, a polgári lakosság szenvedéseit, a kimerült katonákat, a mindenüket elvesztett, kétségbeesett, menekülőket. Az arcokon szomorúság, félelem, reménytelenség, beletörődés látszik, de azt is felmutatta, hogy a borzalmak közepette hogyan őrzik meg emberségüket, hogyan birkóznak meg a háború hétköznapjaival. Madrid védőiről készült képe a Regards címlapjára került. „A Regards … egyik legjobb és legvakmerőbb fotográfusát küldte el a spanyol fővárosba. … Élete kockáztatásával csodálatos, a maga nemében egyedülálló dokumentumsorozatot készített.”[21]

Capa még 1936. szeptember 5-én a cordobai fronton, Cerro Muriano mellett készítette leghíresebbé, emblematikussá vált képét, a Milicista halálát, mely a világhírt hozta meg neki.[22] A milicista horizont fölé magasodó, golyótalálattól hátra hanyatló, fegyverét csak a halál pillanatában elejtő, mintegy a keresztre-feszítettre emlékeztető, felmagasztosuló alakja a képek nézői számára világszerte tragikus jelképpé, a spanyol köztársaság bukásának szimbólumává vált. Egyes kritikusai később azzal vádolták meg, hogy nem harctéri pillanatkép-dokumentumot, hanem egy megrendezett, beállított képet készített, s hogy Capa akkor nem is volt a csata helyszínén, de az utókor igazságot szolgáltatott neki.[23] A valószínűleg már nem eldönthető vita a mai napig tart, de ha „már nem sajtófotóként tekintjük, hanem fotóművészeti alkotásként, akkor természetesen indifferensek a kép készítésének a körülményei. Művészi alkotások esetében sosem faggatnánk az alkotót a létrehozás folyamatának részleteiről.”[24] A hivatalos álláspont ma az, hogy a kép eredeti, hogy Capa abban a pillanatban, egészen közelről fotózta le a milicista utolsó pillanatát. Több történész tüzetes, kutatása tisztázta,[25] hogy Cerro Murianonál a köztársasági frontot az Alcoyból jött CNT anarchista szervezet háromszáz fős egysége védte. Kétséget kizáróan azonosították a milicistát a 24 éves munkás, Federico Borrell Garcia személyében, aki aznap az alcoyi csapat egyetlen halottja volt. Garcia testvére, Evaristo elmondta, hogy a szemtanúk elbeszélése szerint pont úgy történt, ahogy a fénykép ábrázolja.[26] Garcia volt harcostársai és családi fotóik is megerősítették, hogy ő látható Capa képén. Olyan közelről, mint ő, még senki sem örökítette meg a háború igazi arcát. Korábban a riporterek nagyméretű, lemezes gépeivel elképzelhetetlen volt közelről, mozgás közben követni a harcokat, ahogy azt Capa könnyen kezelhető kis Leicájával vagy Rolleiflexével tette. „Capa ezzel a spanyol polgárháborúban megjelent, … kivételes bátorságával, vakmerőségével megteremtett egy új fotóriporter-típust, azét, aki a tűzvonalban, az események történésének helyén és idején készíti tudósítását.” – írta a Kincses – Kolta szerzőpáros.[27] Hozzá kell tennünk, hogy ugyanez vonatkozott Gerda Taróra is, rá is a kockázatvállalás, a téma közelről való bemutatása és a hitelesség volt jellemző.[28]

Méltán keltettek szenzációt Capa képei, a világ jelentős magazinjai – köztük az 1936-ban indult, fogalommá vált Life, a Vu, a Regards, a Ce Soir, a Züricher Illustrierte Zeitung, az Illustrated London News, a Picture Post, a Berliner Illustrirte Zeitung, a Schweizer Illustrierte Zeitung, a Weekly Illustrated – bő oldalakat szenteltek tudósításainak. Nemcsak a magazinok és a közönség elismerését vívta ki spanyolországi munkáival, hanem életre szóló művészbarátságokat kötött Spanyolországban Ernest Hemingway-vel, Arthur Koestlerrel, számos újságíróval, fotóssal. Kiválóan értett a kapcsolatteremtéshez, sajátságos atmoszféra alakult ki körülötte, a világ minden táján szerzett barátokat. 1937 februárjától Reportage Capa & Taro jelzéssel szignálták anyagaikat, s Gerda munkája során egyre önállóbbá vált, de pályája Spanyolországban tragikus véget ért. A bruentei véres csatát filmezte, amikor a kaotikus visszavonulásban kocsijuk egy elszabadult köztársasági tankkal ütközött. Talán az első női haditudósító volt, aki munka közben életét vesztette. Bár Capa rövid életében mindenütt halált, szenvedést, látott maga körül, ez a veszteség egy életre, mindennél jobban megrázta. A halál Gerdát Capa feleségévé avatta, akit párizsi temetésén tízezrek búcsúztattak. Capa vigasztalódásul New Yorkba utazott anyjához és Kornél öccséhez, ahová apja halála után vándorolt ki a család. Itt állította össze Gerda, Chim és saját spanyolországi képeiből a lánynak emléket állító Death in Making[29] című albumot. A könyv megtervezését André Kertész végezte. Visszatérése után a köztársaságiak átmeneti terueli győzelméről készült anyagát öt oldalon közölte a Life.

1938-ban a holland Joris Ivens filmrendező és Besnyő Éva férje, John Fernhout operatőr 400 millió című dokumentum-filmjét fogató csoportjához csatlakozva a japánok által megszállt Kínában Sanghaj bombázását, Hanku égését fényképezte. A kínai hatóságok korlátozásai miatt viszonylag kevés lehetőségük adódott az ország igazi arcának bemutatására. Capa ugyanazokkal az emberi tragédiákkal szembesült, mint Spanyolországban, azt mutatta meg, hogy a háború mindenütt egyforma, kegyetlen, embertelen. Mivel a munka-engedélyek beszerzésével, a megbízó ügynökségekkel és a képeket közlő lapokkal is állandóan gondjai voltak, már ekkor felmerült benne az önálló fotóügynökség alapötlete. Egy olyan szervezetre gondolt, amelyben a tagok üzleti ügyeinek képviseletéért, és a fiatal fotósok riporteri mesterségre neveléséért közösen vállalnának felelősséget. Függetlenséget biztosítana tagjainak, és ellenőrzést gyakorolna fényképeik sajtóközlése fölött. Visszatérve Európába egyre rosszabb helyzet várta. Bár az angol és amerikai lapok már az egekig magasztalták munkáit, a siker nem kárpótolta a spanyol ügy bukásáért, hogy spanyol menekült barátait táborokba kényszeríttették, s hogy újabb háború közeledett. „Két országban láttam így százezreket menekülni; Spanyolországban és Kínában. És félelemmel tölt el a gondolat, hogy újabb százezrek, akik egyelőre még zavartalan békében élnek más országokban, egy napon ugyanerre a sorsra juthatnak.”[30] A második világháború kitörésekor, mivel ellenséges országból emigrált, az ő helyzete is bizonytalanná vált Franciaországban, számíthatott az internálásra, ezért 1939 októberében New Yorkba távozott.

A Life-nak dolgozott, de vízuma meghosszabbítását megtagadták, a letelepedési engedély megszerzéséhez névházasságot kellett kötnie.[31] 1941-ben a Collier’s megbízásából Angliába ment, s Diana Forbes-Robertsonnal The Battle of Waterloo Road [32] címmel könyvet készített a nácik által agyonbombázott Londonban a megpróbáltatásokat nagy önfegyelemmel viselő külvárosi emberek tartásáról, az élni akarásról, a lélek ellenállásáról, mely minden nehézségen átsegítette őket. A várost elpusztíthatják a nácik bombái, de az angolok nyugodt viselkedését, hagyományokhoz ragaszkodó szokásaik gyakorlását nem rendíthetik meg. A lerombolt házak között a sétapálcás öreg tiszteletes kezében könyvvel derűsen sétál a napsütésben, a pap lebombázott boltozatú templomban a szabad ég alatt misézik, az óvóhelyen asztal helyett hordón terítenek a szertartásos délutáni teához. Az USA hadba lépésekor, 1941 decembere után ellenséges ország állampolgáraként Capát a Life-nál felfüggesztették állásából, nem fényképezhetett nyilvános helyen, le kellett adnia fényképezőgépét, s mozgásában is korlátozták. Barátai közbenjárására sikerült elintézni, hogy 1943-tól megbízott tudósítóként akkreditálta az USA hadserege. Főként a Life-nak dolgozott. A szövetségesek harcainak több helyszínéről a legfontosabb hadműveletek sok veszélyes akciójáról tudósított. Észak-Afrikában, a szicíliai partraszállásnál, az olaszországi, franciaországi, belgiumi, németországi előrenyomulásról, Nürnberg elestéről számos emlékezetes képsort készített. A nagy rajnai átkelésnél ejtőernyővel ugrott le a német vonalak mögött, anyaga 11 oldalon jelent meg a Life-ban. Megörökítette a fogságba esett német katonákat és a németekkel kollaborálók megszégyenítését is. Lipcsében fotózta híres sorozatát egy ház erkélyén az örvlövészek által lelőtt fiatal tizedesről, ’a háború utolsó áldozatáról.’

Capa második világháborús képei többnyire a pozitív érzelmeket, a túlélésbe, a győzelembe vetett hitet erősítik, a bajtársiasságot, a szolidaritást sugallják: a katonák egymást segítik, mentik, ápolják a sebesülteket, a lakosság boldogan üdvözli, támogatja a szövetségeseket, képein szinte az egész város együtt ünnepel Palermo vagy Párizs felszabadulásánál. Amerikai pilótájának magabiztos arckifejezése és a gép oldalára festett horogkeresztek – melyek az általa lelőtt náci gépeket jelzik – az igaz ügybe vetett hit győzelmének szimbóluma. Máskor heves tiltakozásra készteti nézőit: egyik legmegrázóbb felvételén minden gyermekét vesztett anya fájdalmát, kétségbeesését sűríti bele a kivégzett partizánfiúk temetésén[33] a fiaik fényképét mutató, zokogó Nápolyi asszonyokon. Róluk írta Capa: „Azok voltak a legigazabb képeim a győzelemről.”[34] A porig lerombolt Varsó képével – amelyen hatalmas, vigasztalan romtenger vezeti tekintetünket az egyetlen épen maradt épület, a templom kiemelkedő tömbjére – a mérhetetlen pusztítás rettenetével minden háború értelmetlenségére figyelmeztet. Capa barátságos, őszintén érdeklődő természetével könnyen elfogadtatta magát a katonákkal. A riportereknek adott jó tanácsában saját módszerének titkára utalt: „Szeresd az embereket, és ezt éreztesd is velük.”[35] Egy tábornok így írt róla a Life szerkesztőségének: „Mr. Capát szakmai hozzáértése, fantasztikus egyénisége és vidámsága miatt, amellyel kiveszi részét a veszélyekből és nehézségekből, a hadosztály tagjának tekintjük.”[36] Leghíresebb munkáját, 1944. június 6-án, a D-napon az Overlord fedőnevű hadművelet során a normandiai partraszálláskor készítette, amikor az elsők között francia földre lépő 2. amerikai zászlóalj E századával tartott az Omaha Beach nevű hídfő[37] elfoglalására. A több tekercsnyi negatívból a Life laborjában az elsietett szárítás következményeként csak 8 felvétel és háromnak a részlete maradt épen. – így ismerték 70 éven át a 11 fotó történetét.[38] A képek drámai erejét a robbanások rázkódását érzékeltető enyhe életlenségük fokozza.

Már Kínában megfogalmazta, hogy „a háború fényképésze legjobban munkanélküli szeretne lenni.”[39] Capa imádta az életet és gyűlölte a háborút. A hadszíntereket járva nem egy pártatlan haditudósító szemével kereste az izgalmas harci eseményeket, nem a szenzációt hajszolta, hanem tudatosan és elkötelezetten a béke érdekében tudósított. Végre 1946-ban Robert Capa néven megkapta az amerikai állampolgárságot is, majd a Szabadság Éremmel[40] tüntették ki „a háborúban az európai kontinensen az Egyesült Államok érdekében kifejtett kivételesen érdemdús cselekedetekért.”[41] Ekkor ismerkedett meg az amerikai hadsereget európai turnéján szórakoztató Ingrid Bergmannal, s a csodaszép mozisztárral egymásba szerettek, két évig tartott kapcsolatuk. Capa Bergmann kedvéért még Hollywoodba is elment és munkákat is vállalt a filmvárosban. Főként egy forgatókönyv alapjául szolgáló háborús emlékiratait írta, melyből végül Slightly Out of Focus[42] című regényes visszaemlékezéseinek szövege lett. A filmforgatókönyv szempontja magyarázta, hogy az események pontos számbavétele helyett elsősorban pergő és szórakoztató történet megírására törekedett: „Az igazságot … nagyon nehéz leírni; ennek érdekében vettem magamnak a bátorságot, hogy elrugaszkodjak tőle, hol túl, hol innen. A könyvben előforduló események és személyek véletlenszerűek, de közük van az igazsághoz.”[43] De Hollywood nem az ő világa volt, s a házasságra sem vállalkozott, hisz veszélyes feladatokat csak szabadon, család nélkül vállalhatott el. 1947-ben John Steinbeckkel a Szovjetunióba utaztak, hogy az Orosz naplóban[44] kerülve a politikát az orosz emberek életéről készítsenek tárgyilagos beszámolót. „Csupán az orosz emberekre voltunk kíváncsiak, hogy néznek ki, hogyan esznek, hogyan szerelmeskednek, miről beszélgetnek. … Tapasztalataink szerint az orosz nép ugyanazt akarja, mint a mi népünk, élelmet, hajlékot, biztonságot, hogy békében nevelhessék fel gyermekeiket.”[45] – számolt be Capa benyomásairól. Ennek ellenére a hatóságok korlátozták munkájukat, végig megfigyelés alatt voltak. Mivel nem dolgozhattak saját elképzeléseik szerint, Capa elégedetlen volt munkája eredményével. Visszajövet Capa átutazott Budapesten. „A város olyan volt, mint egy szép nő, akinek kiverték a fogait.”[46] – emlékezett a megdöbbentő képre. A következő évben hat hetet Magyarországon töltött. A romeltakarítást, az újjáépítést mutató képanyagából kiolvasható a lebombázott főváros újjáéledése, de a mindenütt feltűnő transzparenseken, Rákosi és Sztálin portrékon jól érzékelhető a kommunista befolyás fenyegető növekedése is. A Holiday-nek készült képeihez kapcsolódó szövegében kesernyésen írt a szovjet birodalom árnyékában lévő fenyegetettségről. 1949-ben a római Casa della Culturában Capa, Chim és Reismann János előző évben Magyarországon készített képeiből rendeztek kiállítást.

1947-ben valósult meg tíz éve érlelt elképzelése az emberileg és szakmailag is egyívású, hasonló gondolkodású és beállítottságú, legtehetségesebb fotóriporterekből alakított fotóügynökségről, a Magnumról,[47] melynek maguk a tulajdonosai és ügyintézői is egyben. Addig súlyosan korlátozta őket, hogy a Life és a nagy magazinok egy része tulajdonában tartotta a fotósok negatívjait és maguknak tartották fenn a képek közlési jogát. Capa és társai célja az volt, hogy témáikat és azok kialakítását maguk szabadon választhassák meg, a szerzői jogok megőrzésével függetlenítsék magukat a nagy magazinok és ügynökségek gazdasági és ideológiai diktátumától. A résztvevők hírneve és összefogásuk folytán feltételeket szabhattak a lapoknak, hogy azok munkáikat mindennemű változtatás nélkül úgy publikálják, ahogy ők azt a szöveggel együtt készen megszerkesztették. A negatívok az ügynökség tulajdonában maradtak, s a honorárium bizonyos százaléka a Magnumot illette, melyből a költségeket fedezték. A Magnum új irányt adott, új szemléletet vitt a sajtófotóba, és sokat tett azért, hogy a magazinok és reprezentatív képalbumok oldalain elterjedjen a kritikai realista szemlélet és a modern, expresszív fotóstílus. „Mindenki teljesen szabad volt – emlékezett Cartier-Bresson – nem volt semmiféle doktrína, vagy iskola. De volt valami, ami nagyon erősen összekötött bennünket, … talán az igazság végtelen tisztelete lehetett.”[48] Hozzátehetjük, a másik követelmény, amit maguk számára fontosnak tartottak, a magasrendű minőség és igényesség volt. A Magnum ügynökséget feltehetőleg a nagyméretű családi pezsgőről nevezték el, mely átvitt értelemben spirituszra, szellemességre, lendületre asszociáltat, a csillogás, a jókedv és a siker érzetét keltette. Székhelye Párizsban és a New York-i MOMA[49]-ban volt, részvényesként a magyar Capa, a lengyel Chim, a francia Henri Cartier-Bresson, az angol George Rodger, az amerikai William Vandivert fotóriporterek alapították, valamint Maria Eisner és Rita Vandivert, akik az elnöki-ügyintézői-gazdasági teendőket látták el. Capa fiatalokat gyűjtött maga köré, tanította, sőt olykor etette és ruházta is őket, akik számára mester, jó kolléga és barát is volt egyben. Két év múlva Ernst Haast és Werner Bischofot hívták meg a csoportba, s az évek során a világ legkiválóbb fotóriporterei – ma több mint százan – mondhatják magukat a Magnum tagjának. Ernst Haas szerint „Capa a legösztönzőbb ember, akit valaha ismertem, … az egész nem az ő, hanem az én hasznomat szolgálta. Capa, aki katalizátorként működött, igazi művész volt.”[50] A Magnum-fotósok a hidegháború idején megosztott világban Az emberek a világon mindenütt emberek című nagy riportsorozatukban a világ különböző tájain élő családok életében a közös emberi vonásokat emelték ki, az örök emberi kapcsolatok hangsúlyozásával a mások világának megismerését, megértését segítették elő. Capa volt a Magnum ötletembere, szinte minden energiáját, idejét lefoglalta a munkák megszervezése, a megrendelések biztosítása, a szükséges pénz megszerzése, a fiatal tagok szakmai nevelése, menedzselése, inkább üzletember volt már, mint fotós. Mikor az 1951-től viselt elnökségről két év múlva lemondott, boldogan írta: „annyira élvezem, hogy újra fényképezhetek, hogy azt hiszem, hogy újra rá fogok szokni.”[51]

1948-ban Palesztinába ment, hogy Izrael állam születéséről, a bevándorlók érkezéséről, otthonra találásuk örömeiről és nehézségeiről, a kibucokban folyó munkáról tudósítson. .A kirobbanó harcok miatt újra haditudósításra is kényszerült: a Jeruzsálem felszabadításáért harcoló emigráns magyar zászlóalj küzdelmeit, internálótáborokat, menekülteket fényképezett. Maga is könnyebben megsebesült, s megesküdött, hogy soha többé nem fényképez hadszíntéren, de képtelen volt távol maradni a fontosnak érzett eseményektől, helyszínektől. 1950-ig még kétszer visszatért az ’ígéret földjére’. Anyagát Irwin Shaw-val készített Report on Israel[52] című könyvükben publikálták. A Menekült gyermek égboltra rajzolódó alakja – az alulnézet következtében felnövelve, hátterében sátorral, kötélen száradó ruhákkal – minden otthonát vesztett gyermek keservét üvölti az ég felé. Az 1950-es évek elején Capa nemcsak a Magnum gondjai miatt élt át igen nehéz éveket. Bár a szovjet sajtó elítélte az Orosz Napló őszinte hangvételét, Amerikában az FBI mint kommunistagyanús személyről, testes dossziét vezetett, egy időre bevonták útlevelét, megritkult körülötte a levegő, a Life már alig közölte munkáit. Egy ideig betegség is sújtotta. Ezt az életérzést tükrözi az X Generáció sorozata, melyben a háború utáni talaját-vesztett, kiábrándult fiatal generáció életmódjának világméretű feldolgozását tervezte.

A háború után Capa új kapcsolatokat igyekezett kiépíteni a magazinokkal, színes fotói segítették abban, hogy a szerkesztők szemében érdekes maradjon. Egyik legfontosabb megrendelője az amerikai jólét ideálját sugározó, főként az utazásokat, az elit luxuséletét, divatos nemzetközi álomhelyeket színes képekben népszerűsítő Holiday magazin lett, mely a világ derűs képét mutatta. Capa már 1938-ban – a riporterek között az elsők között – a kínai háborúban, majd a 2. világháborúban is fényképezett Kodachrome színes filmre. Tökéletesen elsajátította és uralta a színes technikát, de mivel a színes képek kidolgozása több hétig tartott, a friss eseményekről való tudósításokhoz még nem volt alkalmas az eljárás. 1947-től majdnem mindig egy fekete-fehér és egy színes filmmel töltött gépet vitt magával. Az exkluzív üdülőhelyekről, síparadicsomokról, lóversenyekről, éjszakai életről, kaszinókról, divatszalonokról, vadászatokról, filmforgatásokról, strandokról, modellekről, színésznőkről, a felső tízezerről, hírességekről, a családjával nyaraló Picassóról, a ’dolce vitáról’ készült csillogó, humorral fűszerezett színes képsorairól az egészséges, vidám, fesztelen emberek felszabadultsága és életöröme sugárzik.

1954-ben a Camera Mainichi japán ügynökség megbízásából kötetlenül fényképezhetett, újra kedvvel dolgozott, lenyűgözte a Kelet varázsa. Kijelentette, hogy kész „visszatérni a valódi munkához, mégpedig hamarosan. Még nem tudom, hogy mit és hol, de vége a Deauville és Biarritz meg a mozi egyveleg korszakának.”[53] Néhány hét után Tokióban érte a Life felkérése, hogy egy munkatársukat helyettesítse, aki a franciák indokinai (ma Vietnam) háborújáról tudósított. Capa közvetlenül a franciák Dien Bien Phunál elszenvedett súlyos veresége után érkezett Hanoiba. Itt már nem a harcolókkal szimpatizáló, pozitív érzelmeket keltő képeket készített, mint a 2. világháborúban a szövetségesek oldalán. A vietnami fiú teste mellett közömbösen elmenő katonákat, temetőben zokogó asszonyokat fényképezett. Utolsó riportja, a Keserű rizs a békevágyról szólt, arról, hogy a háború árnyékában is megy tovább az élet, a földet felszántják, a rizst learatják a parasztok. Jelképerejű képén a rizsföldön bivallyal szántó paraszt mögött a töltésen ellentétes irányban harci járművek sora halad. A másik megkapó szimbólumán a hosszan elnyúló tájban fekvő, kiskutyával játszó katona képe mérhetetlen nyugalmat, békevágyat áraszt, az élet túléli a háborút. Ő nem élte túl. 1954. május 25-én munka közben a Thai Binhbe vezető úton lement a töltésről a mezőre, hogy a magas fűben előrenyomuló katonákat fényképezze, de taposóaknára lépett és meghalt. A legmagasabb francia háborús kitüntetést, a Croix de Guerre-t (Hadi Kereszt) helyezték koporsójára. Sírkövén Amerikában[54] csupán a ’Shalom’[55] szó áll. Negyvenegy éves volt, és öt háborúban fényképezett.

Halálával egy időben halt meg a Magnum meghatározó tagjai közül Werner Bischof Dél- Amerikában és két év múlva Chim a szuezi konfliktusban vesztette életét. Capa öccse, Cornell Capa az elkötelezett fotópublicisták hagyatékának őrzését, emlékezetük ébren tartását tekintette legfőbb feladatának. E célból alapította meg 1966-ban a Found for Concerned Photographyt,[56] melynek legfontosabb kiállítása 1968-ban a The Concerned Photographer[57] volt. 1974-ben megalapította és 20 évig vezette az International Center of Photography-t (ICP), melynek munkatársai nemcsak ápolják e legendás fotósok hagyatékát, anyagukból világszerte számos kiállítást rendeztek, könyvet adtak ki, hanem továbbképzési kurzusokat is szerveznek, lehetőséget biztosítanak a fiatalok bemutatkozására és. Capa képeinek döntő része a Magnum és az ICP tulajdonában vannak. Az évek során Cornell Capa több mint száz Capa képet ajándékozott hazánknak, melyeket a Magyar Fotográfiai Múzeum őriz.

Itthon elsőként 1966-ban a Magyar Nemzeti Galériában A magyar fotoművészet 125 éve[58] című átfogó fotótörténeti kiállításon, majd 1970-ben a Műcsarnokban a 20. századi magyar származású művészek külföldön[59] és 1982-ben a Tisztelet a szülőföldnek[60] című tárlatán szerepeltek képei. 1976-ban a Műcsarnokban Robert Capa emlékkiállítást[61] rendeztek. 1989-ben a Munkásmozgalmi Múzeumban[62] látott Capa kiállítás[63] 200 képe közül negyvenet 1948-ban Budapesten készített. 1999-ben a Néprajzi Múzeumban Capa & Capa[64] címmel Robert Capa és Cornell Capa képei voltak láthatók. 2002-ben a Magyar Nemzeti Galériában Szemtől szembe – Képek a spanyol polgárháborúból[65] című kiállítás körképet adott a spanyol polgárháború Capa által fényképezett helyszíneiről. A Magyar Fotográfiai Múzeum 2005-ben Robert Capa képei a Magyar Fotográfiai Múzeumban címmel Capa számos főművét bemutató kiállítást[66] rendezett és könyvet[67] adott ki. 2006-ban az Ernst Múzeum nagyszabású kiállítása (M)érték – Világhírű magyar fotográfusok[68] címmel a nagyon különböző életutat bejárt, nagyon másképpen alkotó, mégis sok szállal egymáshoz kapcsolódó Brassaï, Robert Capa, André Kertész, Moholy-Nagy László és Munkácsi Márton pályáját kronologikusan, egymással párhuzamban követte végig, azokat a tendenciákat érzékeltetve, amelyek összekötötték őket. A kiállítás anyaga könyvben is megjelent.[69] A kiállítást – más kiváló magyar fotósok 1914-1989-ig készült munkáival kibővítve[70] – 2011-ben Londonban a Royal Academy of Arts-ban is bemutatták. 2008-ban a Magyar Állam megvásárolta, és átmenetileg a Magyar Nemzeti Múzeumba,[71] majd 2023-ban a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központba került Capa életművének legjelentősebb válogatása, a Mestergyűjtemény,[72] a három 937 darabos Mesterkópiának nevezett, új nagyításokból álló sorozat egyike, valamint 48 ún. press print, 5 Capa portré és további 20 új nagyítás. Ebből az anyagból mutatott be 2009-ben egy válogatást[73] kupolatermében a Nemzeti Múzeum, majd 200 képet a Ludwig Múzeum Robert Capa[74] című retrospektív kiállítása, majd 2009-2014-ben különböző válogatások az ország 12 városában[75] vándorkiállításokon voltak kiállítva. A Magyar Fotográfiai Múzeum 2011-ben a normandiai partraszállásról és az azt követő hetekben (1944.06.05.-08.09.) készített képeiből rendezett kiállítást.[76] 2013-ban születésének 100. évfordulóján alapították meg a nevét viselő Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központot,[77] valamint a Nemzeti Múzeum Robert Capa / A játékos[78] című kiállítást és Capa 100[79] címmel programsorozatot rendezett. Az olaszországi magyar kulturális év keretében Rómában és Firenzében is bemutatták a Mestersorozat III. Itáliában készült képeit.[80] 2014-ben a Mai Manó Ház blogján Capának 1938-ban a Picture Postban közölt spanyol polgárháborús képei voltak láthatók,[81] 2016-ban pedig a Ház Robert Capa: A háború és béke képei[82] címmel rendezett kiállítást. Ez évben a Magyar Nemzeti Múzeumban[83] Capa 1933-tól haláláig készített képeit állították ki. 2017-ben A Capa Központ Capa Izraelben[84] című kiállítása az újonnan alapított zsidó állam mindennapjait mutatta be. Szintén 2017-ben itt nyílt meg a Robert Capa, a tudósító[85] című kamarakiállítás, mely a Mestergyűjtemény sorozatból válogatott mintegy félszáz képpel az állandó Capa kiállítás előfutáraként nyújtott ízelítőt pályafutásának főbb állomásairól. 2020-ban a Budapest Parkban a CAPA 105[86] című szabadtéri konténerkiállításon egyedi formában mutatta be a Capa Központ névadója életművét.

Capa halála után időnként felbukkantak addig ismeretlen vagy lappangó Capa anyagok. 1983-ban Párizsban egy padláson találtak száznál több Capa-negatívot, kontaktot, eredeti kópiát, 1986-ban spanyol anyagából 43 képe került árverésre, 2002-ben a Mainichi Shimbun archívumából szintén a spanyol polgárháború alatt készült André Friedman és Gerda Taro szignóval ellátott képek kerültek elő. A legnagyobb szenzációt a ’mexikói bőrönd’[87] előkerülése okozta, mely Robert Capa, Gerda Taro és David Seymour 4500, részben eddig ismeretlen, 1936 és 1939 között a spanyol polgárháborúban készített negatívját, kontaktját tartalmazta. Az évtizedeken át elveszettnek hitt gyűjtemény kalandos úton került Franciaországból Mexikóba, s 2007-ben az ICP-be. A váratlan meglepetéseket hozó lelet újabb kutatások sorát indította el, hogy megállapítsák, egymástól elkülönítsék az egyes felvételek szerzőit. 1910-es New York-i kiállítása után Madrid, Bilbao és Párizs után 2015-ben Budapesten az OSA Centrális Galériában[88] mutatták be a mexikói bőrönd képeiből és dokumentumaiból válogatott bemutatót. Szintén az IPC-ből jött egy másik, nem kevésbé újdonságszámba menő kiállítás Budapestre. 2014-es New York-i bemutatója után Európában először a Capa Központban volt látható 2015-ben a Capa in Color, Capának főként a Holiday magazin számára készült színes képeiből összeállított egyedülálló kiállítás. A tárlat bizonyította Capa univerzális tehetségét, hogy nem csak egy technikában, nem csak egyetlen műfajban volt otthon, addigi témáitól távol álló területeken is képes volt igen kreatívan, ötletgazdagon alkotni. 2023. június 13-án a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ új kiállítóterében nyílt meg Capa állandó életmű-kiállítása Robert Capa, a tudósító címmel[89]. Csizek Gabriella kurátor szerint „A ’Capa-legenda’ mögötti érzékeny, szenvedélyes, nagylelkű, az igazságért kiálló, halált megvető bátorságú, idealista embert is megjeleníti, (aki) hitt abban, hogy a fotográfia univerzális nyelve képes változásokat előidézni, és ettől a világ jobbá válhat.”[90]

(2024. május, Tőry Klára)

Jegyzetek

[1] Picture Post, 1938. december 3. (Az Ebro környéki súlyos harcokról készült 26 képes riportját Capa portréja, a róla szóló ismertető és az idézett méltatás vezette be.) Idézi: Richard Whelan: Robert Capa: A Biography. New York, Alfred A. Knopf, 1985.; Robert Capa. IPM Könyvtár, Interpress Kiadó, Budapest. 1990. 199.o.

[2] 1938. január, Wilson Hicks, a Life főszerkesztőjének magánlevele Capához. Idézi: Whelan: i. m. 204. o.

[3] Anna Winand: Robert Capa. In: Contemporary Photographers (szerk: Colin Naylor) St. James Press. Chicago-London, 1988. 155.o.

[4] Alföldy Jenő: Robert Capa történelme. Kritika, 1976/9.

[5] Cornell Capa előszava (1999.04.) Robert Capa Slightly Out of focus (Jonathan Cape, 1947., Kissé elmosódva, Park Könyvkiadó, 2006.) című könyvéhez. 5. o.

[6] Idézi: Whelan: i. m. 371. o.

[7] Idézi: Whelan: i. m. 201.o.

[8] Popular Photography, 1954. szeptember

[9] Kálmánfi Gábor: Aki mindig elég közel volt… https://honvedelem.hu/cikk/aki-mindig-eleg-kozel-volt 2011. 05.08.

[10] Louis Aragon: Búcsú Capától. In: Az ember, aki kitalálta magát. Fotóművészet, 1976/2. 29. o.

[11] Idézi: Inotai Edit: A Városház utcától a világhírig. Népszabadság, 2002. ápr. 29.

[12] Idézi: Whelan: i. m. 278.o.

[13] A Városház utca 10. bejáratánál emléktábla áll: „E házban élt / FRIEDMANN ENDRE ERNŐ / 1913-1954 / aki később / ROBERT CAPA / néven vált világhírű / fotórriporterré. / Rober Capa születésének / 100. évfordulóján / állíttatta a Fővárosi Önkormányzat // és a / Magyar Fotográfiai Múzeum” https://hu.wikipedia.org/wiki/Robert_Capa

[14] Idézi: Whelan: i. m. 23. o.

[15] Deutscher Photodienst (Német Fotószolgálat) tulajdonosa, Guttmann Simon és jó néhány munkatársa magyar volt.

[16] Idézi: Whelan: i. m. 41. o.

[17] Stenczer Sári: La Pequeña Rubia – Gerda Taro. Fotóművészet, 2009/3.

[18] A Hailé Szelasszié abesszin négus felszólalása alatt a szónokot hangoskodva sértegető, lökdösődő olasz újságírókat a svájci rendőrök távolították el a teremből. André közelről fényképezte egy vétlen spanyol újságíró durva letartóztatását. A sztori a Vu-ben Robert Capa képaláírással jelent meg. Whelan: i. m. 120. o.

[19] A polgárháború három éve alatt 10 alkalommal, összesen mintegy fél évet töltött Spanyolországban.

[20] Idézi: Whelan: i. m. 140.o.

[21] Idézi: Whelan: i.m. 141.o.

[22] A kép először 1936. szeptember 23-án jelent meg a Vu magazinban.

[23] A Vu két haditudósítójának, Hans Namuthnak és Georg Reisnernek 1936. szeptember 5-én készült képein olyan katonák is láthatók, akiket Capa is fotózott aznap. Capa negatívjainak őrzői a gyűjtemény kronológikus rendezettsége alapján megerősítették a felvétel dátumát. Közli: Whhelan: i. m. 129. o. Érdekes bizonyíték volt az is, hogy Garciának és az alcoyi milicistáknak parancsnokuk által tervezett és városuk műhelyében készült, így a más milicista egységeknél használttól könnyen megkülönböztethető tölténytartója volt. Közli: Harsányi Iván (Spanyolország 20. századi történetét kutató hispanista történész): Capa és a milicista. Élet és Irodalom, 2002.05.10.

[24] https://maimanohaz.blog.hu/2016/09/05/megrendezett_vagy_egy_jol_elkapott_pillanat_gondolatok_robert_capa_leg vitatottabb_felvetelerol

[25] Alcoyi madridi és salamancai katonai archívumokban, levéltárakban talált dokumentumok alapján.

[26] https://cultura.hu/kultura/capa-a-milicista-halala/

[27] Kincses Károly – Kolta Magdolna: Robert Capa képei a Magyar Fotográfiai Múzeumban. A magyar fotográfia történetéből, 37. Magyar Fotográfiai Múzeum, 2005. 60. o.

[28] Ezt bizonyítják a ’mexikói bőröndben’ megtalált Gerda Taro felvételek.

[29] Death in the Making. (Képek: Robert Capa, Gerda Taro és Chim [David Seymour] előszó: Jay Allen, tervező: André Kertész), New York, Covici, Friede, 1938. A tetten ért halál. Park Könyvkiadó, 2021.

[30] Idézi: Whelan: i. m. 201.o.

[31] Közli: Whhelan: i. m. 216.o.

[32] The Battle of Waterloo Road. (A Waterloo Road-i csata. Szöveg: Diana Forbes-Robertson) New York, Random House, London. 1941.

[33] A Vomero kerületi Liceo Sannazaro partizán diákjainak temetése. Kincses – Kolta: i. m. 48. o.

[34] Idézi: Whelan: i. m. 267. o.

[35] Idézi: Whelan: i.m. 232. o.

[36] Idézi: Whelan: i.m. 268. o.

[37] St.Laurent-sur-Mertől Colleville-sur-Merig húzódó partszakasz.

[38] A.D.Coleman fotótörténész és munkatársai többéves kutatásaikra hivatkozva a Capa-legendáriumba sorolják Capa és a Life 2014-ig elfogadott verzióját a normandiai partraszállásról készült Capa-képek készítésének körülményeiről. Közli: Magyar Narancs, Ordas kamu lenne minden idők legnagyobb fotóriportere, Robert Capa háborús sztorija? magyarnarancs.hu 2019.02.14.

[39] Idézi: Whelan: i. m. 188. o.

[40] Unated States Medal of Freedom

[41] Idézi: Whelan: i. m. 344. o.

[42] Slightly Out of Focus. Jonathan Cape, 1947.; Kissé elmosódva. Emlékeim a háborúból. Park Könyvkiadó. 2006.

[43] Idézi: Whelan: i. m. 239. o.

[44] John Steinbeck – Robert Capa: A Russian Journal. New York, Viking Press, 1948. Orosz napló.; Park Könyvkiadó, 2009.

[45] Idézi: Kincses – Kolta: i. m. 77. o.

[46] Idézi: Whelan: i. m. 343. o.

[47] Magnum Photos Inc.

[48] Robert Capa. Grgossman. New York. 1974. Idézi: Anna Winand: i. m.155. o.

[49] Museum of Modern Art

[50] Az ember, aki… i. m. 27. o.

[51] Idézi: Whelan: i. m. 370. o.

[52] Irwin Shaw - Robert Capa: Report on Israel. New York, Simon & Schuster, 1950., Izraeli riportok., Park Kiadó, 2009.

[53] Idézi: Capa in Color kiállítás kísérőszövege, Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ, 2015.

[54] Az amawalki imaház temetőjében.

[55] Héber köszöntés: Béke veled!

[56] Nemzetközi Alap az Elkötelezett Fotográfiáért.

[57] The The Concerned Photographer. (Az elkötelezett fényképész) Werner Bischof, Robert Capa, Leonard Freed, André Kertész, David Seymour, Dan Weiner) New York, Riverside Museum, 1967., majd a világ számos városában.

[58] A magyar fotoművészet 125 éve. (rendezte: Magyar Fotoművészek Szövetsége) Magyar Nemzeti Galéria, 1966. 11-12.

[59] XX. századi magyar származású művészek külföldön. Műcsarnok, 1970.08.29.-09.20.

[60] Tisztelet a szülőföldnek: külföldön élő magyar származású művészek II. kiállítása. Műcsarnok, 1982.12.17-1983.01.30.

[61] Robert Capa emlékkiállítás. Műcsarnok, 1976.03.12.-04.04.

[62] Eredetileg 1957-től Legújabbkori Történeti Múzeum, majd 1966-1989-ig Munkásmozgalmi Múzeum, utána Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtára.

[63] Robert Capa emlékkiállítás. Magyar Munkásmozgalmi Múzeum, 1989, 03.

[64] Capa & Capa Robert Capa és Cornell Capa fotókiállítása.Néprajzi Múzeum, 1999.03.12. 04.15.

[65] Szemtől szembe – Képek a spanyol polgárháborúból. (a Museo National de Arte Reina Sofia gyűjteményéből érkezett anyag) Magyar Nemzeti Galéria, 2002.03.21.-05.20.

[66] Robert Capa képei a Magyar Fotográfiai Múzeumban. Magyar Fotográfiai Múzeum, 2005.04.08.- 22.

[67] Kincses Károly – Kolta Magdolna: Robert Capa képei a Magyar Fotográfiai Múzeumban. A magyar fotográfia történetéből 37. Magyar Fotográfiai Múzeum, 2005.

[68] (M)érték. Brassaï, Capa, Kertész, Moholy, Munkácsi fotói a Magyar fotográfiai Múzeumból, Ernst Múzeum, 2006.11.16.-2007.01.17.

[69] (M)érték. A magyar fotográfia történetéből 43., Magyar Fotóművészek Szövetsége – Magyar Fotográfiai Múzeum, 2006.

[70] Eyewitness: Hungarian Photography in the 20th Century. London, Royal Academy of Arts, 2011.06.30. - 10.02.

[71] Cs. Lengyel Beatrix: Robert Capa fotográfiái Magyarországon. Fotóművészet, 2009/3.

[72] Master Selection III. (Robert Capa Mesteri Választékának III. gyűjteménye)

[73] Robert Capa Elő/Kép. Betekintés a magyar Capa-gyűjteménybe. Nemzeti Múzeum, 2009. március 6 – 16.

[74] Robert Capa. Ludwig Múzeum Kortárs Művészeti Múzeum, 2009.07-03.–10.11.

[75] Salgótarján, Szeged, Dunaújváros, Eger, Sárospatak, Paks, Békéscsaba, Miskolc, Debrecen, Szolnok, Szombathely, Győr. Cs. Lengyel Beatrix: Vándorkiállítás a Nemzeti Múzeum Robert Capa Mester sorozatából. Fotóművészet, 2011/4.

[76] Robert Capa: A Normandiai partraszállás fényképei, Kecskemét, Magyar Fotográfiai Múzeum, 2011. 09.16.-10.20.

[77] Az Ernst Múzeum épületében lévő, főként kortárs sajtó- és dokumentumfotókra koncentráló országos és európai hatókörű vizuális intézmény és kiállítótér, hazai és nemzetközi kiállításokat, szakmai rendezvényeket szervez, magyar és nemzetközi fotográfusokat és fotográfiai műhelyeket mutat be, a nemzetközi kapcsolatokat ösztöndíjprogramokkal is segíti. Gondozza és kutatja a magyar fotóriporterek hagyatékát, évente pályáztatja és adja ki a Robert Capa Magyar Fotográfiai Nagydíjat. Kiemelt feladata, hogy Robert kiállításokon, rendezvényeken, kiadványokban népszerűsítse Capa életművét.

[78] Robert Capa / A játékos. Magyar Nemzeti Múzeum, 2013.09.17.- 2014.01. 26. https://mnm.hu/sites /default/files/2014 _ nka_robert_capa_a_jatekos_kiallitas_szakmai_beszamolo.pdf

[79] A kiállítás kapcsolódó programjai: I. Adu-Estek:Emigráns (Frank Tibor egyetemi tanár, Fejős Zoltán etnográfus), Haditudósító / Fotóriporter (Stemlerné Balog Ilona fotótörténész, Szarka Klára fotótörténész, Sopronyi Gyula fotóriporter, Al Ghaoui Hesna tudósító), Játék, szenvedély (Mérő László, matematikus, pszichológus), Hős (Csatlós Judit muzeológus, kultúrakutató, K. Horváth Zsolt társadalomtörténész, Fisli Éva kurátor), II. Drámapedagógia középiskolás osztályoknak, III. Premier, a Közel Capához című magyar dokumentumfilm, IV. Capa 100-filmklub, V. Kapcsolódások. Előadássorozat a budapesti francia, izraeli, olasz kulturális intézetekkel , (Luigi Tomassini Olasz Fotótörténeti Társaság, Bolognai Egyetem, Cynthia Young, International Center of Photography, Michel Lefebvre, Le Monde, Ruth Oren, Haifai Egyetem), 1. Raszterklub (Bethlenfalvy Ádám drámapedagógus és Fisli Éva kurátor)

[80] Cs. Lengyel Beatrix – Fisli Éva: Hagymahéjak. A Capa anyag rétegei. Fotóművészet, 2016/1.

[81] Robert Capa fotói a Spanyol polgárháborúról (1938) Mai Manó Ház, 2014.12.03. https://maimanohaz.blog.hu/2014/12/03/robert_capa_fotoi_a_spanyol_polgarhaborurol

[82] Robert Capa: A háború és béke képei. Mai Manó Ház, 2016.07.18.-2017-01-08.

[83] Robert Capa / Mozgásban. Magyar Nemzeti Múzeum, 2016.10.16.-2017.01.06.

[84] Capa Izraelben. Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ, 2017.10.08.-11.26.

[85] Robert Capa, a tudósító. Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ, 2017. 06.25-2020.12.31.

[86] CAPA 105. Budapest Park, 2020.07.29.-09.31.

[87] Valójában három doboz, melynek 50-50 rekeszében a negatívtekercseket helyezték el, az egyes tekercsek számát, a rajtuk lévő felvételek helyszínét, olykor témáját tartalmazó feliratok a dobozok fedelének belső oldalán vannak.

[88] A mexikói bőrönd - Capa, Chim és Taro újra felfedezett negatívjai a spanyol polgárháborúról. Open Society Archives (OSA) Centrális Galéria (Arany János u. 32.), 2015. 12.19.- 2016.02.21.

[89] Számos ikonikussá vált fényképet bemutatva tárja a látogató elé Capa életének fontosabb állomásait, az életmű által meghatározott témák szerinti feldolgozásban

[90] https://robertcapaexhibition.capacenter.hu/kiallitas/ Csizek Gabriella: Robert Capa a tudósító

Jegyzetek

Válogatott irodalom

Könyvei:

Death in the Making. (A tetten ért halál. Képek: Robert Capa és Gerda Taro, előszó: Jay Allen, tervező: André Kertész) New York, Covici, Friede, 1938.
The Battle of Waterloo Road. (A Waterloo Road-i csata. Szöveg: Diana Forbes-Robertson, New York, Random House, London. 1941.
Invasion! (Invázió!) New York, Appleton Century, 1944.
Slightly Out of Focus. New York, Jonathan Cape, 1947.; Kissé elmosódva. Emlékeim a háborúból. (Bevezető: Cornell Capa) Park Könyvkiadó, 2006.
A Russian Journal. (Szöveg: John Steinbeck) New York, Viking Press, 1948.; Orosz napló. Park Könyvkiadó, 2009.
Irwin Shaw - Robert Capa: Report on Israel. (Izraeli riport) New York, Simon & Schuster, 1950.
Robert Capa – David Seymour „Chim”: Front Populaire. (Népfront ) Chéne-Magnum. 1976.

Könyvek, cikkek Capáról:

Images of War. (A háború képei) New York, Grossmann, 1964.

Cornell Capa – Richard Whelan: Robert Capa: Photographs. New York, A. Knopf, 1985.

Richard Whelan: Robert Capa: A Biography. New York. A. Knopf, 1985.; Robert Capa. IPM Könyvtár, Interpress Kiadó, Budapest. 1990.

Robert Capa: Photographs. (Szerk: Cornell Capa, Richars Whelan, Yolanda Cuomo), New York, Aperture, 1996.

In: Contemporary Photographers (szerk: Colin Naylor) Anna Winand: Robert Capa. St. James Press. Chicago-London. 1988.

Robert Capa Fotók 1932-1954. Katalógus (Szöveg Josefa Stuart). Budapest. 1989.

In: Kincses Károly: Fotográfusok Made in Hungary. Aki elment, aki maradt. MFM. 1998.

Kincses Károly – Kolta Magdolna: Robert Capa képei a Magyar Fotográfiai Múzeumban. A magyar fotográfia történetéből 37. Magyar Fotográfiai Múzeum 2005.

In: Fényképtárgy. Fisli Éva: Egy kapcsolat verzójára. André Kertész és Robert Capa. 2020.

Robert Capa. Steinbeck, Hemingway, Schmerbach véleménye Capáról. Fotó, 1966/3.

Steinbeck, John: Robert Capa. Fotó, 1974/5.

Mészáros Tamás: A pillanat klasszikusa. Magyar Hírlap, 1976, márc.16.

Az ember, aki kitalálta magát. Fotóművészet, 1976/2.

Csatár Imre: Útközben. Magyar Nemzet, 1976.03.28.

Rózsa Gyula: A milicista élete. Népszabadság, 1976.04.10.

Ábel Péter: Aki szembenézett a rémmel. Robert Capa kiállítása a Műcsarnokban. Fotó, 1976/5.

Alföldy Jenő: Robert Capa történelme. Kritika, 1976/9.

Szabó Ernő: Az utolsó jó háborúig. Fotóművészet, 1989/3.

Magnum lexikon. Robert Capa. Fotóművészet, 1991/1.

Délnémet István Lám, a Cápa. Fotó, 1989. 6.

Xantus Judit: Felismerték a milicistát. Esti Hírlap, 1996.09.4.

Majoros Valéria Vanília: Találkozás a halállal, avagy a siker illúziója és a siker: Robert Capa, Fotóművészet, 2002/1–2.

Szarka Klára: A háború volt a munkája. Magyar Hírlap, 2002.03.16.

Inotai Edit: A Városház utcától a világhírig. Népszabadság, 2002.04.29.

Harsányi Iván: Capa és a milicista. Élet és Irodalom, 2002.05.05.

Robert Capa (1913-1954). Fotóriporter, 2004/3-2005/1.

Tőry Klára: Robert Capa. Digitális Fotó Magazin, História, 2006. október

Robert Capa. Fotóriporter (különszám), 2008/4 - 2009/1.

Cs. Lengyel Beatrix: Robert Capa fotográfiái Magyarországon. Fotóművészet, 2009/3.

Cs. Lengyel Beatrix: Vándorkiállítás a Nemzeti Múzeum Robert Capa Mester sorozatából. Fotóművészet, 2011/4.
Fisli Éva: Egy kapcsolat verzójára – André Kertész és Robert Capa. Fotóművészet, 2013/3.

Cs. Lengyel Beatrix – Fisli Éva: Hagymahéjak. A Capa anyag rétegei. Fotóművészet, 2016/1.

https://maimanohaz.blog.hu/2016/07/07/11_ritkan_latott_robert_capa_szines_foto

https://maimanohaz.blog.hu/2017/12/21/a_het_fotosa_valogatas_robert_capa_magyarorszagon_keszult_ felveteleibol

https://robertcapaexhibition.capacenter.hu/kiallitas/ Csizek Gabriella: Robert Capa a tudósító 2023.

https://robertcapaexhibition.capacenter.hu/eletrajz/ Robert Capa a tudósító. Életrajz. 2023.

„A legnagyobb pesti vagány” – Robert Capa (1913–1954) élete és fotói

Válogatott irodalom

Könyvei:

Könyvek, cikkek Capáról:

Következő

„Mindenki tud egy jó fotót készíteni” – Elárverezték Dorothy Bohm (1924–2023) gyűjteményét

Edith Tudor-Hart életművének újraértelmezése feminista szemszögből

A mérnöki precizitás és a romantikus festészet képi világa Heinrich Kühn fényképein

Vizuális és szöveges narratíva Hámos Gusztáv és Katja Pratschke fotófilmjeiben

Félix Bonfils, a Közel-Kelet francia fotográfusa