Eddig ismeretlen, magyar vonatkozású fotógyűjtemény került elő Amerikában

Exkluzív interjúnkban betekintést nyerhetnek egy izgalmas családi történetbe, amely a 20. századi magyar és nemzetközi művészeti élet jelentős alakjait érinti. Interjúalanyunk édesapja, Francis F. Dobo (Dobó Ferenc), gazdag és eseménydús élete során számos híres művésszel és fotográfussal került kapcsolatba. A beszélgetés során megismerhetik a családi hátteret, Francis F. Dobo magyar gyökereit és pályafutását, valamint az olyan fotográfusokkal való kapcsolatait, mint Brassaï, André Kertész vagy Ylla. Kérdéseink révén e különleges barátságok és művészeti kapcsolatok mélyebb rétegei tárulnak fel, miközben felfedezhetik azokat a személyes történeteket, amelyek e kivételes életút mögött rejlenek.

N. Gy.

Kezdjük a beszélgetést az ön családi hátterével, különös tekintettel az édesapja magyar gyökereire.

M. D.

Apám, Francis F. Dobo 1908-ban született Nagykanizsán Dobó Ferenc néven egy középosztálybeli zsidó családban. A nagyapám az Osztrák-Magyar Monarchia hadseregének egyik katonai orvosa volt, aki Nagykanizsán állomásozott akkoriban. A család eredetileg Egerből származott, később Debrecenben, Trencsénben (ma Trenčín, Szlovákia), végül az első világháború után Budapesten telepedtek le.

Miután a család 1918-ban Budapestre érkezett, apám a V. kerületi Reál Gimnáziumba járt, ahol négy évet töltött. Később a Madách Imre Gimnáziumba került, ahol 1926-ban fejezte be tanulmányait. Ebben az időszakban bontakozott ki sporttehetsége, főként a különböző atlétikai versenyszámokban. Több érmet is nyert távolugrásban, valamint sokat evezett a Dunán és versenyzőként vívásban kipróbálta magát. Érettségi után apám 1926 végén a bécsi orvostudományi egyetemre iratkozott be. Két szemesztert töltött Bécsben, majd 1927 nyarán átiratkozott a budapesti egyetem orvostudományi karára, ahol még két szemesztert végzett el. 1928 nyarán azt gondolta, hogy új irányban szeretné az életét folytatni, ekkor abbahagyta a tanulmányait. Az volt az ötlete, hogy Berlinbe költözik a barátaival, és olyan munkát keres, ami az irodalommal kapcsolatos, de ez nem győzte meg igazán a nagyszüleimet. Ők azt javasolták, hogy inkább menjen Franciaországba, és tanuljon meg franciául. Ezzel ő is egyetértett, így 1928 szeptemberében Párizsba költözött, ahol azonnal beiratkozott a Sorbonne-ra, de csak egy szemesztert fejezett be.

Mikor megérkezett, egy barátja révén megismerkedett Paul Winklerrel, aki hamarosan munkát ajánlott apámnak az Opera Mundi párizsi irodájában, ahol egy kezdő pozíciót kapott; a német és magyar kiadványokat felügyelte. Ebben az időszakban költözött a hírhedt Hôtel des Terrasses-be, ahol az ott lakó művészekkel gyorsan összebarátkozott. Megismerkedett Tihanyi Lajos magyar festőművésszel, és az egyik legfontosabb ismeretsége Halász Gyula lett, aki később világhírű fotográfusként vált ismertté Brassaï művésznéven. Közel került a Hôtel des Terrasses többi lakójához is, Alfred Perléshez, az osztrák íróhoz, és a német festőhöz, Hans Reichelhez is. A baráti körének másik jelentős alakja André Kertész volt. És talán a legfontosabb ismeretsége: valamikor 1931-ben apám egy hosszú éjszakai buli közepén megpillantott egy magányosan ülő alakot, egy korán kopaszodó fiatalembert, akiről tudta, hogy Brooklynból érkezett. Apám odasétált hozzá, és hogy az angolját gyakorolja, elkezdtek beszélgetni és hamar jó barátokká váltak. Ez az ember az akkor még ismeretlen Henry Miller volt.

Miután belevetette magát a párizsi művészeti életbe, apám magyar emigráns barátainak a köre is bővülni kezdett, később megismerkedett és jó barátokká váltak Yllával, aki később állatfotográfusként vált ismertté. Emellett rendszeresen részt vett Ergy Landau fotóműtermében a szombati összejöveteleken. Több magyar barátot is szerzett ebben az időben, a zeneszerző Harsányi Tibor, a zongorista Paul Arma, a később fotóügynökséget alapító Charles Rado és az erdélyi születésű szász festő és zeneszerző Henri Nouveau mind a közeli barátai voltak.

1934 júniusában az Opera Mundi felajánlotta apámnak, hogy legyen a londoni képviselőjük, és egy évre Londonba küldték. Ezután 1935-ben New Yorkba költözött, ahol nagybátyja, Gabriel Wells antik könyvekre specializálódott üzletében kapott egy állást. 1938-ban lehetőség adódott arra, hogy az Opera Mundi vezető tudósítója legyen.

Az édesanyámat, Bita Sulzbergert 1941-ben ismerte meg. 1942-ben New York Cityben a városházán házasodtak össze. A háború után szabadúszó irodalmi ügynökként dolgozott, majd az Arno Press kiadó cég munkatársaként. Szüleim baráti köre – mely idővel jelentősen nemzetközivé vált – amerikai és európai művészekből és értelmiségiekből állt. Az írónő Yvette Szekely Eastmannel való hosszú kapcsolatuk mellett apám gyakran szakított arra időt, hogy találkozzon André Kertésszel, akit időnként Washington Square-i lakásában is meglátogatott. A rendszeres vacsoraesteken, amit a szüleim az otthonunkban szerveztek, állandó vendég volt Charles Rado, és testvére, Sándor, a híres pszichoanalitikus, valamint a művész-illusztrátor, Laszló Roth és André Dugo. A közeli barátok közé tartozott évtizedeken át Bob Low, New York város tanácsosa és polgármesterjelöltje és felesége, Frances is. Ylla és francia műkereskedő barátja, Pierre Durand-Ruel is gyakran jelen voltak, valamint a régi gyermekkori barát, a színésznő Bak Pepa is.

Apám élete hátralévő részét New York Cityben töltötte, és végül 1998 júniusában hunyt el.

N. Gy.

Milyen emlékei vannak azokról a magyar fotográfusokról, akik az édesapjához köthetőek?

M. D.

Édesapám kapcsolata a magyar fotográfusokkal jelenleg kutatás alatt áll, de néhány részletre emlékszem a Párizsban töltött éveiből és a számos magyar művésszel való kapcsolatairól. A legközelebbi kapcsolata Brassaïval és André Kertésszel volt, de sok más neves fotográfussal is igen közel került, például Yllával, Ergy Landauval, Nora Dumasszal és Anna Barnával. Több dokumentum is arra utal, hogy Robert Capát és testvérét, Cornellt is ismerhette.

Apám és Kertész útjai 1928-ban keresztezték egymást először Párizsban Littman Frigyes révén. Hamarosan azon kapták magukat, hogy megkedvelték egymást, és rendszeresen találkoznak. Ennek eredményeképpen a gyűjteményünkben több olyan fénykép is van apámról és barátnőjéről, Doráról, amelyet Kertész 1930-ban készített. Apám elmondása szerint ezek a fényképek akkor készültek, amikor az egyik – akkoriban a legmodernebb – Leica fényképezőgéppel kísérletezett, amit a Leitz bocsájtott rendelkezésére. Kertész aznap több képet is készített apámról és Doráról a La Mosquée de Paris étteremben. Emellett gyakran megfordultak a Café du Dôme-ban és a Café Le Select-ben is, ahol jellemzően sok magyar emigráns gyűlt össze. Létezik egy olyan ikonikus fotó, amelyet Kertész a Café du Dôme előtt készített, és amelyen Tihanyi Lajos egy társasággal ül, köztük Dorával.

Brassaï és apám 1928 őszén, nem sokkal Párizsba érkezése után ismerkedett meg Tihanyi Lajos révén. Apámnak Bak Pepa családja adott bemutatkozó levelet Tihanyihoz. Később apám és Brassaï egy ideig a Hôtel des Terrasses-ban lakott, ahol elfoglalták azt a két szobát, amit szűkös kereteik megengedhettek maguknak. Napi kapcsolatban voltak, amit több, ebből az időből származó jegyzet is bizonyít, amelyeket Brassaï becsúsztatott apám ajtaja alatt, amikor ő nem volt ott. Sok hosszú éjszakát töltött apám azzal, hogy segített Brassaïnak, cipelte a nehéz fotófelszerelését, miközben ő számos olyan korszakalkotó fényképet készített, amelyek később Brassaï első könyvében, az Éjszakai Párizsban jelentek meg. Alkalmanként még modellként is beugrott. Barátságuk, amely főként levelezés formájában zajlott, egészen az 1980-as évek elejéig tartott.

A Párizsban töltött közös idő alatt Brassaï bemutatta apámat Ergy Landaunak, aki akkoriban két másik magyar fotográfussal, Yllával és Nora Dumasszal dolgozott együtt. Apám hamarosan velük is összebarátkozott. Landau még modellként is alkalmazta jóképű fiatalos kiállása miatt egy fogkrém reklámhoz, amelyet az 1930-as évek elején készített. Mindketten igyekeztek ápolni a barátságukat – apám soha nem mulasztotta el meglátogatni Ergyt Párizsban, valahányszor oda utazott.

Ylla szintén szoros barátságot kötött a családunkkal, miután 1940-ben szerencsésen elmenekült a megszállt Párizsból, és New Yorkban telepedett le. Rendszeres vendége volt szüleim vacsoraestjeinek, és édesanyám, Bita is mély kapcsolatot alakított ki vele, ami oda vezetett, hogy időnként segített Yllának fényképezni néhány négylábú modelljét. Szívességként Ylla többtekercsnyi fotót is készített rólam, amikor még lenyűgözően jóképű kétéves voltam. Ylla 1955-ben bekövetkezett szerencsétlen halálos balesete után apám lett a végrendeletének egyik végrehajtója. Az 1960-as években Charles Radónak segített Ylla számos könyvének újra kiadásában. Rado, aki korábban megalapította a Rapho Guillumette Pictures fotóügynökséget New Yorkban, miután maga is elmenekült a nácik által megszállt Párizsból, szintén gyakran vendégeskedett a vacsoraasztalunknál. Alkalmanként még nyári munkát is találtam nála a Raphónál, történetesen éppen akkor, amikor a fotózás iránti érdeklődésem kezdett kialakulni.

N. Gy.

Hogyan alakultak édesapja barátságai – különösen Brassaïval és André Kertésszel – miután mindannyian New Yorkba költöztek? Miként befolyásolta ez a helyváltoztatás a kapcsolatukat és annak dinamikáját?

M. D.

Miután apám az Egyesült Államokba költözött, a Brassaïval való kapcsolatát elsősorban a folyamatos levelezésük révén tartotta fenn. Bár időnként telefonon is beszélgettek, a kommunikáció fő módszere továbbra is a terjedelmes levelezésük volt. Emellett a szüleim gyakran látogattak Franciaországba – részben azért, hogy meglátogassák Edna nagymamámat, aki Saint-Tropez-ben élt –, ami közel volt Èze-Village-hez, ahol Brassaïnak nyaralója volt. Amikor a nagymamámat látogattuk meg, mindig alkalmunk volt a Brassaï családdal is időt tölteni. Brassaït az egész családunk jól ismerte, hiszen még István nagybátyám és az anyai nagyszüleim is több nyarat töltöttek Brassaïval és Gilberttel Èze-ben az 1960-as években. Ha jól emlékszem, a magyar nagyszüleim is ismerték Brassaït. Úgy tudom, hogy eredetileg Párizsban találkoztak az egyik látogatásuk alkalmával, amikor a 30-as években meglátogatták apámat. Apám leveleiből és naplóiból kiderült, hogy sok látogatása során Brassaïval rengeteg időt töltöttek Párizsban. Gyakran vacsoráztak régi barátaikkal, és meglehetősen nagy társasági életet éltek.

Brassaï az évtizedek során többször is megfordult az Egyesült Államokban. Látogatásai során néha a szüleimnél szállt meg. Élénk emlékeim vannak egy ilyen 1957-es látogatásról, amikor a Central Parkba mentünk sétálni, ahol Brassaï készített rólam néhány fényképet, miközben én a többi gyerekkel játszottam. 1968-ban ismét visszatért az első nagy amerikai kiállítására a MOMA-ba, és ismét nálunk vendégeskedett. A legérdekesebb az volt, hogy John Szarkowski és Brassaï közötti tolmács szerepét én töltöttem be, amikor a kiállítást előzetesen megtekintette.

Kertész és apám nem messze laktak egymástól New Yorkban, ami megkönnyítette számukra a rendszeres találkozást. Az évek során rengeteg telefonbeszélgetést is folytattak, főleg így tartották a kapcsolatot. Ebből kifolyólag Kertész levelezéséből nem rendelkezünk kiterjedt gyűjteménnyel, de van néhány gyönyörűen kidolgozott képeslapunk tőle, amit a szüleimnek küldött, amelyeken saját vintázs nagyításai láthatók. Emlékszem, amikor kisgyerekként először látogattam meg Kertész lakását az Ötödik sugárúton. Később, az 1970-es években, amikor a fotográfia iránti érdeklődésem fellángolt, apámmal többször is meglátogattuk André bácsit (ahogy ő bátorított, hogy hívjam). Sőt, még arra is volt alkalmam, hogy magam készítsek fényképeket Kertészről.

N. Gy.

Édesapja ismert volt arról, hogy élénken érdeklődött a művészet iránt, és elkötelezetten gyűjtötte a műkincseket élete során. Milyen típusú műalkotásokat gyűjtött, voltak olyan művészek vagy stílusirányzatok, amelyeket kedvelt?

M. D.

A gyűjtemény három fő részre osztható. A kollekció nem fotográfiai részei a legkülönfélébb tárgyakat foglalják magukba, köztük képzőművészeti alkotásokat, leveleket és könyveket, amelyek szerzői olyan prominens személyiségek voltak, akik apám baráti köréhez tartoztak. E személyek között van Kertész Erzsébet, a neves magyar írónő, akit a női regényekhez és a történelmi témájú irodalomhoz való hozzájárulásáért ismernek. További ismert emberek voltak ebben a körben: Göndör Bertalan, Harsányi Tibor, Paul Arma, Ladislas Dormandi, George Feyer, Tibor de Nagy, Littman Frigyes, Bak Robert, Henri Nouveau, Henry Miller, Alfred Perlés, Jean Hélion, Raymond és Janine Queneau, Roger Klein.

A gyűjtemény második részét a személyes családi fényképek alkotják, ezek közül a legkorábbiak az 1880-as évekből származnak. A fényképek túlnyomórészt családi portrékból és olyan képekből állnak, amelyeket a szüleim társas és családi összejövetelein jelenlévő, sokszínű és tehetséges fotográfusok egy csoportja készített. Ebbe a csoportba Blattner Gyula, Koller Károly, Schmidt Ede, Máté Olga, Angelo, Rozgonyi Dezső, Boris Lipnitzki, Jay Te Winburn, Ara Mesrobian, Dorothy Wilding, Man Ray, Arnold Ghente fotográfusok tartoznak, emellett a kollekció részét képezik olyan kiválóságok által készített családi fotók, melyeket Brassaï, Ylla, Ergy Landau és André Kertész készített.

Apám gyűjteményének harmadik és legizgalmasabb része a Brassaï, André Kertész, Ylla és Ergy Landau által készített vintázs nagyítás, szobrok, festmények, levelek, képeslapok, kiállítási meghívók, plakátok, eredeti kéziratok és könyvek.

Bár kihívást jelent a gyűjteményben található darabokat fontosságuk szerint rangsorolni, vannak bizonyos tárgyak, amelyek számomra különleges helyet foglalnak el. Ilyen például a Brassaï által készített csodálatos szobrok. Ezek a műtárgyak nem pusztán a művészet, hanem a kreativitás és a kézművesség időtlen megnyilvánulásai. Az a mód, ahogy Brassaï életet vitt a szobraiba, a részletekre való odafigyelés és az általános esztétika egyszerűen rendkívüli. Minden egyes darab egy egyedi történetet mesél el, mely a szépség és az érzelmek világába vonzza a nézőket.

Emellett André Kertész vintázs képei az 1920-as évek végéről és az 1930-as évek elejéről is mély, személyes jelentőséggel bírnak. Ablakot nyitnak egy olyan korszakba, amely meghatározó szerepet játszott a fotográfia világának alakításában. Kertész munkássága ebben az időszakban az innováció, valamint a technikai és művészi mesteri tudás figyelemre méltó keverékét tükrözi. Ezek a régi nagyítások személyes szinten is mély visszhangot keltenek bennem, mivel mind a fotográfia történetéhez, mind a családom gazdag örökségéhez kötődnek.

N. Gy.

Mit lehet még tudni az apja és Brassaï közötti levelezésről?

M. D.

Nos, az apám és Brassaï közötti élethosszig tartó levelezés, amely 1934-ben kezdődött az első levélváltással, és a ’80-as évek elején zárult az utolsó levélváltással figyelemre méltó időutazást kínál. Az teszi ezt a gyűjteményt olyan rendkívülivé, hogy nem csak apámra és Brassaïra korlátozódik. A gyűjtemény még Brassaï felesége, Gilberte és édesanyám, Bita közötti leveleket is tartalmaz.

Ez azonban nem minden. Brassaï képeslapok sokaságát is küldte a családomnak, amelyek mindegyike a saját történelmük egy-egy egyedi darabja. Ami különösen lenyűgöző, hogy e képeslapok egy részét a felesége kézzel készítette, és gyakran maguk is eredeti Brassaï vintázs nagyítások voltak, így értékes miniatűr műalkotásokká és féltve őrzött emléktárgyakká váltak. Levelei és képeslapjai nem korlátozódtak puszta udvariaskodásra. Emellett a könyvkiadástól kezdve a személyes ügyekig számos témában kikérte apám véleményét, egyértelművé téve, hogy kapcsolatuk messze túlmutatott a szakmai szférán. A levelezés elsősorban franciául zajlott, de időnként magyar nyelvű részleteket is tartalmazott, ami sajátos kulturális réteggel gazdagítja a kommunikációjukat.

Az évtizedes levelezésük során leveleken, képeslapokon és fényképeken keresztül nemcsak barátságuk fejlődésének lehetünk tanúi, hanem a fotográfia iránti közös szenvedélyüknek is. Több tucatnyi beszélgetés a technikákról, a felszerelésről és a szakma fejlődő művészi irányzatairól tölti meg ezeket az oldalakat. A levelezés nemcsak szakmai életükre, hanem személyes útjukra is fényt derít. Megörökíti örömeiket, bánataikat, utazásaikat és az embereket, akikkel útközben találkoztak. Ami igazán magával ragadó, az a két család közötti interakció, amely mély emberi dimenziót ad a gyűjteménynek.

Ahogy folytatjuk a kutatásokat és archiváljuk ezeket az anyagokat, úgy fedezünk fel rengeteg információt, amelyek összekapcsolják ezeket a leveleket és képeslapokat a fotográfia 20. századi történetének tágabb kontextusával. A Gilberte és édesanyám, Bita közötti levelek bevonása tovább gazdagítja az elbeszélést, intimebb perspektívát nyújtva e figyelemre méltó személyek életéről és kapcsolatairól. Ez a projekt nagy személyes jelentőséggel bír számomra.

N. Gy.

Azt már említette, hogy a gyűjtemény jelenleg kutatás és archiválás alatt áll. Mit lehet tudni a jövőre vonatkozó tervekről?

M. D.

Az archiválást 2021-ben kezdtük el, és a legfőbb prioritásunk a gyűjtemény hosszú távú megőrzése. Ez magában foglalja a konzerválási technikák alkalmazását, a klimatizált tárolást és az archív anyagok használatát a gyűjteményben lévő tárgyak védelme érdekében. Emellett folytatjuk az anyagok digitalizálását és katalogizálását, hogy mérsékeljük a fizikai elhasználódást. Mivel kutatásunk nagyon messze van a befejezéstől, aktívan keressük az apámmal és a gyűjteményéhez kapcsolódó fotográfusokkal kapcsolatos további anyagokat. Ehhez próbáljuk megkeresni a lehetséges információval rendelkező magánszemélyeket és szervezeteket, valamint felkutatjuk azokat az archívumokat és magángyűjteményeket, amelyek több részletet árulhatnak el a gyűjteményben meglévő munkákról és hozzájárulhatnak a kollekció mélyebb áttekintéséhez. A kutatási és archiválási erőfeszítések előrehaladtával egy kiállítás szervezésének lehetőségét is mérlegeljük. Egy ilyen kiállítás értékes lehetőség lenne a gyűjtemény fontosságának bemutatására, a fotográfusok munkájának kulturális és történelmi értékének kiemelésére, miközben remélhetőleg a szélesebb közönség is megismerhetné apám egyedülálló kulturális örökségét.

Eddig ismeretlen, magyar vonatkozású fotógyűjtemény került elő Amerikában – Interjú Michael Dobóval

Következő

„Úgy tekintek a képeimre, mint a lelkem egy-egy darabjára” — Beszélgetés Mari Ornellával

„Frida univerzális művészete mindenütt jelen van” – beszélgetés Perla Labarthe Álvarezzel, a Frida Kahlo Múzeum igazgatójával

„Fontos, hogy ne vegyék el a szerelmet a fotográfiától” – beszélgetés Jelen Ádámmal

Amikor a fotográfia hat a divatra – Brassaï inspirálta ruhák a párizsi divathéten

„A legértékesebb dolgok az életben az ember emlékei”– André Kertész polaroidjai a Capa Központban láthatók