Roland Barthes: Világoskamra 2.0

A Világoskamra furcsa könyv. Első olvasásra inkább szól a fényképezésről, arról hogyan „olvassunk” (nézzünk) fényképeket. Minél inkább közeledünk a végéhez, annál inkább elfog az az érzés, hogy azért itt valami másról van szó, amely más megértéséhez viszont nélkülözhetetlen a fényképezés és a fénykép „új” (adott esetben vad) megközelítése. A szöveg ilyen kettős jellegét korán felismerték, mégis a legtöbb esetben inkább a „fotóelméleti” megállapításait tartották fontosnak. Az inkább csak említésre került, hogy a kötet második része inkább foglalkozik a gyásszal, azzal, ahogy Barthes próbál búcsúzni a nem sokkal korábban elhunyt anyjától.

Sok mindent megtudhatunk tehát a fényképezésről, de talán még többet arról, mit jelentett Barthes számára a fénykép egy olyan kritikus helyzetben, amikor ténylegesen az lett volna a feladata, hogy helyére álljon annak, aki szükségszerűen nincs ott, és hiába volt Barthes, aki a fényképezés és a fénykép lényegeként (eidosz) az „itt volt lét”-et határozta meg, amely teljes bizonyságul szolgál az egykor ott lévő aktuális „jelenlétére” az itt és az akkor logikátlan kapcsolatának köszönhetően, a fénykép mégsem adhatott neki megnyugvást. A Gyásznapló június 16-i bejegyzéséből az derül ki, hogy szenved, amikor az anyjáról készült régi fényképeket nézi. Néhány nappal korábban, a június 9-i bejegyzésben pedig csak úgy emlegeti a Világoskamrát, hogy Photo-Mam könyv[15]. Egyértelműsíti a szöveg (a könyv) fontosságát a maga számára azzal, hogy kiemeli, imádkozik, hogy befejezze.

A könyv második része azzal kezdődik, amiről 1978. június 11-én ír a naplóban: egy ismerősével átnézi az anyjáról készült régi fényképeket. Ezek között találja meg két nappal később a „télikertes” felvételt. Ez indítja arra, pontosabban, ahogy ő fogalmaz, ebből olvassa ki, hogy mást nem tehet, minthogy várja saját halálát.

Mi tette tehát szükségessé a könyv új kiadását? A teljesen átdolgozott kötet most a Kijárat Kiadó és a Magyar Fotográfiai Múzeum gondozásában, Marsó Paula új fordításában jelent meg majd 40 évvel a korábbi megjelenése után. A kérdésre pedig nem csak az eltelt idő jelenti a választ, hanem két másik fontos tényező is. Barthes-ot nem könnyű fordítani. Ez már kiderült az 1970-es években, erre hívta fel a figyelmet Ádám Péter is. Szilágyi Sándor is megemlíti, hogy bár „lendületes és szép” a magyar fordítás, „nagyítóval” megvizsgálva számos eltérés található az eredeti szöveggel összevetve.[16] Az valószínű, hogy ennek nem hanyagság volt az oka, talán sokkal inkább az, amit már Ádám Péter is írt 1976-ban, hogy „míg műelemzései szellemesek, mélyek, felülmúlhatatlanok”, elméleti írásaiban „gyakran elveti a sulykot, és (rendkívül bonyolult terminológiája miatt) nem is mindig követhető”. Valamivel lejjebb pedig így folytatja: „Roland Barthes igen nagy hangsúlyt helyez tanulmányai nyelvére: amúgy is bonyolult terminológiáját állandóan újabb kifejezésekkel bővíti, átértelmezi a szavakat, új szavakat gyárt vagy régieket támaszt életre.”^[17] De abban, amit Szilágyi trehányságnak nevez, közrejátszhatott az is, hogy Barthes „a szabatos elemzés kritériumainak mindenkor újra meg újra hátat fordítva, »jogosulatlan intuíciókkal« a totalitást próbálja megragadni.”[18]

Mindez nem segíthette egykor Ferch Magda munkáját, akinek még így is sikerült a „lendületes és szép” fordításnak köszönhetően hozzáférhetővé tenni Barthes gondolkodását a magyar nyelvű közönség számára.

Marsó Paula fordítása talán nem annyira „lendületes”, talán sokkal „szögletesebb”, mint a korábbi változat, viszont minden bizonnyal szöveghű, azaz a lehetőségekhez képest hű Roland Barthes nyelvhasználatához, azt pontosabban adja vissza, akárcsak az egyes szavakat, szókapcsolatokat, amelyek jellemzik az eredeti szöveget. Ez pedig mindenképp előnyére válik egy ilyen szövegnek. Az eredeti szóhasználat, gondolatfűzés, a mondatok felépítése legalább annyira fontos, mint azok tartalma. Nem lényegtelen ugyanis, milyen fogalmak jelennek meg bizonyos szövegkörnyezetben. Egy filozófiai esszében ennek tétje van, bár Koltai Ágnes ezt, legalábbis az esszé logikáját elvitatja a szövegtől, Józsa Péter viszont kiemeli azt, ami a Világoskamrára is jellemző, hogy Barthes strukturalista szövegei után, például a Sade, Furier, Loyola című könyvében „visszatér eredendő esszéisztikus magatartásához”[19].

Minden bizonnyal volt azonban egy másik, szintén nagyon nyomós oka a könyv újbóli kiadásának, és nem csak újrafordításának. Erről szintén ír Szilágyi Sándor, aki tételesen felsorolja az immár pótolt hiányosságokat;[20] a könyv ajánlását, amelyet Barthes Sartre L'Imaginaire című kötetének szentelt, a könyv hátsó oldalán olvasható idézetet a buddhista tanító Csögyam Trungpától, valamint a négy függeléket – a felhasznált szakirodalom és az albumok és folyóiratok listáját, a fotográfusok névjegyzékét, akik említésre kerülnek a szövegben, és az említések oldalszámát, valamint a könyv tartalomjegyzékét az egyes fejezetek címével (nem csak a számozással). A korábbi kiadásban ugyan szerepelt a felhasznált fényképek listája, de most pontosították a címeket és egyéb adatokat. Még egy fontos ponton kiegészült a korábbi magyar nyelvű változat, bekerült a kötet elejére Boudinet színes polaroid felvételének reprodukciója, amelyre Barthes egy ponton hivatkozik.[21]

További változtatások is történtek, a korábbi kiadásba sokszor „megvágott” reprodukciók kerültek, tehát nem a teljes kép, azaz annak egy része hiányzott. Szintén fontos, hogy a mostani kiadásban a nyomdai reprodukciók jó minőségű képfájlokból készültek, így a korábbival ellentétben sok fénykép sokkal több információt hordoz (nem csak részleteket, hanem például tónusokat is). Ha mindenre nem is, de ez utóbbira talán szolgálhatnak magyarázatként azok a viszonyok (anyagi, jogi stb.), amelyek a későkádárkori Magyarországot, azon belül a könyvkiadás lehetőségeit jellemezték, írom ezt persze anélkül, hogy erről alapos ismereteim lehetnének.