Mohos Zsófia: Lélekjelenlét

„Nehéz igazán élni, de jó.”

A munkám során számos embert próbáló sorsot, személyes történetet ismertem meg, amelyek igazán mély hatással voltak rám. Találkoztam a 99 évet megélt János bácsival, aki a második világháborúban is szolgált, vagy olyan asszonnyal, aki nem járt sosem iskolába, úgyhogy a piacon is a kezén számolt ki mindent. Nyolcvan-kilencven évbe sok minden belefér.

Kemény sorsokat látok, hallok, mélyre megyek a huszadik századba, a paraszti világ utolsó generációjának életébe. Felmerült bennem a kérdés: mi az, ami marad?

Megfigyeltem, hogy ezek az emberek egyfajta emberi tempóban, szinte az időn kívül élnek. Nem a felgyorsult világ részei, hanem egy párhuzamos valóságé. Ezek a pillanatok nem feltétlenül a legszebbek voltak, ez a természetes időtlenség nem a gondtalanságot jelenti, sokkal inkább a jelenlétet. A létezést önmagában.