Kereszty Anna: Az ég a vízzel összeér

A TOBE Gallery SHOUT-OUT sorozata egyedi és célzott platformot biztosít a meghívott alkotók számára, hogy hatékonyan mutatkozzanak be munkáikkal a nagyközönségnek. A kiállítás rövid időtartama dinamikussá teszi az eseményt, mivel az éppen bemutatásra kerülő művész folyamatosan kapcsolatban tud lenni a galéria közönségével, valamint a látogatók minden egyes alkalommal friss és változatos tartalommal találkozhatnak. Kereszty Anna tárlata a TOBE Gallery SHOUT-OUT című kiállítássorozatának első kiadása.

Balatonlelle. Vonatfütty a kisállomásról. Az örök vakáció hazája, az időtlenség menedéke. Lellei házunk 1927-ben épült, melynek telkét az ükszüleim 1905-ben vásárolták. Egész nyarakat töltöttek itt a család különböző generációi, itt vészelték át a második nagy háborút is.
Még annak idején a kis ház előtt szőlő húzódott egészen a nádassal szegélyezett fehér homokos vízpartig. Ma az utcában hat másik ház van a vízpart és a mi kertünk között. A vadregényt felváltotta a parcellázás, a kis ösvényt a lebetonozott utca, az oltalmazó öblöt a feltöltés és a szabadstrand. Minden megváltozott, mégis minden maradt a régiben.
Fürdünk, nevetünk, játszunk, veszekszünk, álmodunk, emlékezünk. A ház tanúja és őrzője a történeteinknek: gyerekszületés, hintázások, ping-pong meccsek, cseresznyézés, felnövés, szerelmek, családi perpatvarok, háború. A húgom és én, anyukám és az ő húga, a nagymamám és az ő húga, a dédmamám és az ő húga. Anyák és lányok, húgok és nővérek. Mindannyiunk ősanyja pedig a Balaton.
Családi kötelék. Egy hosszú fonál, egy felfújt, majd kipukkadó buborék. Ahogyan az anya hasában a magzatburok megreped és elfolyik a víz. Pont olyan langyos, mint egy augusztusi napon a Balaton vize. Az én buborékom, burkom ez a ház. Egy hely, ahol máshogy telik az idő, ahol az állandóság nyugalma átlengi a levegőt. Egy hely, ami körül szüntelen változik a környezet, egy kert, amelyben mesélnek az ősfák, egy tó, melynek vize mágikus erőkkel bír.
Hamvas Béla szerint a pillanat soha sincs hely nélkül és hely pillanat nélkül. A kettőt a sors kapcsolja össze, mert a sors az, amely tér is, idő is, bent is, kint is.
A családi archívum fényképei, mint egy rejtély hiányzó elemei szövik a múlttal tovább a jelent.
Ahogy a “balatoni aranyhíd” összeköti a két partot, úgy keresem én is az átjárást múlt és jelen között. Azt képzelem, ez a fénysugár, amely minden napnyugtakor megjelenik a víz felszínén, utat nyit oda, ahol az ősök laknak. Látható, mégis tapinthatatlan, visszatérő, mégis megismételhetetlen, örök és örökké változó. Mesebeli, mégis igaz.