Talán az író Gabriel Garcia Márquez sem beszélhette volna el szebben azt, amit végül az élet rendezett el. A majdhogynem elfeledett rekvizitumok ötven évvel később, 2003-ban kerültek napvilágra, miután megbontották a Frida Kahlo halála után lezárt időkapszulát, hogy a személyes használati tárgyak és dokumentumok mellett előkerüljön az a bizonyos fényképgyűjtemény is, amely minden eddiginél élőbbé teszi a mára popkulturális ikonná vált Kahlo emlékét. A hatezernyi fényképből a kortárs mexikói fotográfia meghatározó alakja, az íróként és szerkesztőként is elismert Pablo Ortíz Monasterio – a Mai Manó Ház kiállításának kurátora – válogatta ki azt a több mint 300 felvételt, amelyet a Frida Kahlo. Her Photos című kötetbe rendezve most az olvasók is kézbe vehetnek.
Frida Kahlo élete során felhalmozott fényképgyűjteménye nem tekinthető tematikailag és műfajilag egységes anyagnak, amit éppen heterogenitása tesz felettébb izgalmassá. A fotográfia mindig is Kahlo életének része volt, kezdve onnan, hogy édesapja, Guillermo Kahlo a 20. század eleji mexikói fényképészek egyik legismertebbje volt. Nem véletlen, hogy a kronologikus sorrendben szerkesztett album családi vonatkozású felvételekkel kezdődik; de Kahlo néhány ikonikus portréfestményének kiindulópontját is édesapja fényképei jelentették. A gyűjtemény meghatározó csoportját képezik azok a felvételek, amelyek a Diego Riverával közös élet sarokpontjaira világítanak rá, az emlékképek szándékával készült fényképek segítségével pedig a házaspár kapcsolati hálójába is jobban belelátunk. Fotótörténeti jelentőségű azon fényképek együttese, amelyeket Kahlo olyan alkotóktól kapott – vagy szerzett be más úton –, mint sok más mellett Martin Munkácsi, Brassaï, Tina Modotti, Edward Weston, Pierre Verger és Man Ray. Végül nem szabad elfeledkezni Kahlo saját fényképeiről sem, amelyeket inspirációs célból festészetében használt fel, vagy számos betegségét dokumentálva készített el.
