„A képeim a valóság és a fantázia között helyezkednek el” – beszélgetés Gajewszky Annával

Hogyan jött a fényképezés az életedbe és mit jelent számodra a fotózás?

Apukám amatőr fotós volt és rengeteget fényképezett minket, a képekből pedig családi albumokat is készített. Volt nagyító- meg hívógépe is és ő tanított meg elég korán, úgy tíz éves koromban fotózni.

Igazából én filmrendező szerettem volna lenni. A gimiben mondták a tanáraim – ahol egyébként Vékás Magdolna volt az egyik osztályfőnököm és akitől nagyon sokat tanultam, például mindenféle archív technikáról – , –, hogy kezdjem a fotóval, mert fiatal vagyok még a rendezői szakra és hogy az állóképből majd át tudok menni a mozgóképbe. Aztán a MOME előtt jártam egy évet a Kisképzőbe és ott fogalmazódott meg bennem először mit is jelent nekem a fotózás.

A fotó azt adta, hogy túllássak azon, ami ott van előttem és megtanított olyan dolgokban észrevenni a szépet, ami elsőre nem tűnik értékesnek. Petri Györgynek a Mosoly című verse is erről szól, ami az egyik kedvencem.

Számomra a fotó vizuális történetmesélés, kutatás. Az én saját példámban, egy családtörténetben, ahol olyan dolgok is vannak, amikről nem feltétlen akarunk beszélni, mert senki nem szereti kiteregetni az ilyesmit, pedig sok érték van és fontos vele foglalkozni.

A családtörténet, a transzgenerációs öröklődés fontos fókuszpontjai a munkádnak. A képeiden átsejlik hogy nehéz, olykor akár durva történetek állhatnak a háttérben. Te úgy tekintesz a fotóra, mint egy eszközre, ami segít ennek a „batyunak” a feldolgozásában, megemésztésében vagy csak szeretnéd megmutatni, hogy fontos ezekről beszélni?

Az én anyagaimban mindig van egy meseszerűség, a képeim a valóság és a fantázia között helyezkednek el, amelyeken keresztül megmutatok egy-egy kapcsolódást, például az anyámmal, a nagyanyámmal, a halállal vagy a születéssel.

Szerintem a fotónak lehet egyfajta terápiás funkciója, viszont én nem mosnám össze a művészetet a terápiával, mert ez két külön műfaj.  Amiben viszont hiszek, hogy ha az ember úgy érzi bizonyos dolgokban el van akadva, akkor fontos visszatekinteni és megnézni: miből jövünk, megérteni a szüleinket, a nagyszüleinket, a testvéreinket akár a távolabbi felmenőinket. Ez segít a családunk történetét egyben látni és saját magunkat is elhelyezni a történetben.

A fotó kiragad pillanatokat, ami lehet a feldolgozás eszköze is a mély családi sebeknek, mivel a vizuális történetmeséléshez könnyen lehet kapcsolódni. Ha az ember egy kiállításon lát egy képet, ami őt megfogja, akkor az teret enged a párbeszédre.

Te is sokszor belépsz a kamera másik oldalára és a szereplője vagy a képeidnek. Honnan jött, hogy saját magadat is fényképezd? Ez a saját családodban betöltött pozíciónak a kereséséről és megtalálásához köthető?

Az alapkiindulás valóban onnan ered, hogy én megtaláljam a helyemet bizonyos nehézségekben. Én a testemet meg az arcomat egy ugyanolyan eszközként látom, mint a kamerát. Ha én beállok a képbe, fontos, hogy nem Gajewszky Anna civil személy szerepel rajtuk, hanem ez tulajdonképpen egy performansz. Mindkét diploma sorozatomra igaz, hogy a saját, intim történeteimet jelenítem meg bennük, ugyanakkor ezek összeérnek másokéival, tehát nem csak rólam szólnak.

A Ne sírj anyám című munkádat, amivel diplomáztál az erdélyi családi gyökereid inspirálták. Van számodra ikonikus képe ennek a sorozatnak?

Két kép jut eszembe. Az egyik, amire pirossal van ráfestve, mert ez magába foglalja, amivel ez az anyag foglalkozik. Generációkon keresztül össze vagyunk kötve, tudományos állítás, hogy pici kortól kezdve rakódnak ránk dolgok, mivel amikor még csak petesejtként vagyunk az anyánk hasában, akkor már a nagymamánk hasában is ott vagyunk az anyánk petesejtjei által. Ez a kép még arról is szól, hogy azok a felmenőink is, akik már nincsenek itt velünk, hatnak ránk és valahol bennünk továbbélnek.

A másik fontos kép, amikor a temetésen állunk, mert itt jelenik meg a férfiak hiánya a leginkább, illetve a nők közötti láthatatlan szövetség, összetartozás. A sorozatban szándékosan nem jelenik meg férfi. Nálunk a térségben ez nagyon jellemző, hogy a nők vannak jelen a születésnél és a halálnál is, ők ezeknek a kapuknak az őrzői. Segítenek világra jönni és eltávozni is ebből a világból. A kettő között pedig számtalan családösszetartó feladatuk van. Gyakran maradnak magukra férfiak nélkül és ebből következik egy erős összetartás és közösségi élmény. Ez számomra egy női minőség.

Milyen projekten szeretnél dolgozni a jövőben?

Szeretnék a kenyér kulturális és történelmi jelentőségével, illetve a szimbolikájával foglalkozni. A másik jövőbeli téma pedig a halálhoz való viszonyunk, ami egy tabu. Én ott voltam a nagyapám halálánál, ami nagyon ritka. Azzal szeretnék foglalkozni, hogy milyen szertartások vannak, amik megkönnyítik a gyász és az elengedés folyamatát, és segítenek feldolgozni a veszteségeket. Én azt látom, hogy társadalmilag betegek vagyunk, mert nem tudunk az elmúlással mit kezdeni. Ahonnan én jövök, sok szertartás van, ami ebben segít.