,,Minden kép egy kicsit közelebb visz valamihez, amit nem ismerek” – beszélgetés Belicza László Gáborral

Ezek a fényképek az ember-természet és az ember-állat viszonyokat is tematizálják. Ezeknek a témáknak milyen fogadtatása van a művészi szcénában?

A témát már számtalanszor feldolgozták, és abszolút örökzöld is, így ebben nehéz érvényesülni. De igazi értéke egy sokat forgott témának akkor lesz, ha benne van az alkotó személyisége. Ehhez a kérdéshez hozzátartozik egy személyes vallomás is. Volt már olyan, hogy elgondolkodtam rajta, hogy egyáltalán hol lehet a helyem a művészeti világban, és volt olyan mélypontom, amikor ott tartottam, hogy inkább abbahagyom a fényképezést.

Rengeteg vívódás, a saját tehetségem megkérdőjelezése után merem kijelenteni azt, hogy elértem arra a szintre amikor ez már nem hangsúlyos, de kellett hozzá 18 év, hogy felismerjem, hogy ez nem egy olyan szerelem, amin túl lehet lépni. Számomra ez mindig
fókuszban van, ez a legfontosabb dolog. Ezt csak félve merem kijelenteni, de azt hiszem, már nem érint meg annyira, hogy mit szól a szcéna, legalábbis nem tehetem ezt az első helyre. Akkor lesz jó egy munka, ha azt úgy tudom csinálni, ahogy én jól érzem magam benne. Azt hiszem, rengeteg más alkotó is küzd ilyesmivel.

Miben látod a sorozatod erejét, jelentőségét?

A természethez való viszonyunk globálisan tekintve borzasztó állapotban van, ezt bizonyosan nem csinálhatjuk már sokáig, és szerintem nem is fogjuk tudni. De én nem akarok a munkáim által természetvédővé válni, nem is vagyok szakértő a témában, viszont a saját életemben odafigyelek rá. Azt gondolom, hogy a fotográfiának van ereje, amit fontos felhasználni. Számomra fontos, hogy egy fénykép ne csak a szépségével hasson, hanem túllépjen az esztétikumon, például úgy, hogy feltegyen egy kérdést, jelen esetben azt, hogy mit lehet tenni egyénileg, a mikrokörnyezet jólétéért?

Az ember és a természet kapcsolata olyan ügy, ami valamilyen módon mindannyiunkat érint, éppen ezért nem feltétlenül generációs probléma. Mégis, egyes korosztályok számára mást jelenthet a kérdés, például azoknak, akik gyerekvállalás előtt állnak. Hogyan látod ebben a saját helyzetedet, hogyan lehet erre fényképeken keresztül választ keresni?

Nem feltétlenül célom konkrét válaszokat találni, inkább a bennem lévő kételyek hatják át a sorozatot. Mindenekelőtt az egyénnek saját magával kell jóban lennie, hogy egyáltalán eljuthasson a gyerekvállalás kérdésig. Én egy szuperérzékeny ember vagyok, aki rendkívül introverált is, ez a keveredés megkívánja a személyiségfejlődést, ami nyilvánvalóan hatással van a mindennapi és az alkotói életemre is. Először ezt kell elfogadnom, hogy tovább tudjak lépni arra a szintre, hogy megfogalmazódjon bennem, hogy tudok-e felelősséget vállalni egy új életért. Ennek hátterében a globális klímaváltozás hatásai tovább bonyolítják a kérdést. Ez mind csak bennem sistereg, de nem is baj, ha a képen nem tud visszaköszönni a konkrét felvetés.

Korábbi sorozataid, mint a Mária’s Garden, vagy a The Sky Above Kóspallag, nagyban építenek a természetközeli vidéki élet tapasztalataira. A munkáidat jellemzően a nyugalom és a harmónia érzései hatják át, mintha a fényképek világa menedéket jelentene a kevésbé harmonikus viszonyok elől. Mit gondolsz erről?

A The Sky Above Kóspallag című munkámat konkrétan ezért hagytam abba, mert azt éreztem, hogy csak a harmóniát veszem észre. El kellett engednem, lezártam, és ez megfogalmazta bennem a következő lépést: Olyan képeket szeretnék, amit nézve csak egyetlen pillanatra, de jusson eszedbe a kérdés, hogy „itt mégis mi történik?”. Visszatekintve úgy gondolom, hogy el kellett ott töltenem néhány idilli évet, ami persze nemcsak idilli volt, mert voltak nehéz pillanatok is, de ez egy fontos lépés volt, hogy megfogalmazzam a kritikáimat is. A 33 Sketchbook kapcsán ebbe az irányba mentem, mert fontos, hogy a saját kritikám megfogalmazása is előtérbe kerülhessen. Minden képem egy kicsit közelebb visz valamihez, amit nem ismerek. Mankóként támaszkodnak egymásra ezek a munkák, egyikből jön a másik, és mind másfajta köteléket mutat meg az ember és természet kapcsolatának kutatásában.

A sorozat képei több helyen készülhettek, az egyik felvételen egy magyar táj, egy másikon pedig mintha egy tenger tűnne fel. Milyen helyeken készítettél fényképeket? Fotográfusi szempontból mi minden után kutattál ezeken a helyeken?

A fénykép, amit említettél, egy máltai vadászlest ábrázol. A szigeten több ilyen építmény van, ezeket azért építik, mert a helyiek innen vadásznak madarakra – sok vita övezi ezt a jelenséget. Én egy olyan embernek tartom magam, akinek a figyelme mindig erősen jelen van. A fókuszom most egy utazás során is a témában marad, így teljesen mindegy, hogy hol készül a kép, ha van helye a sorozatban. Ezért is érzem úgy, hogy egy képsorozat felépítése nehezebb folyamat, mint maga a fényképezés.

A képeket figyelve felvetődhet a kérdés, hogy vajon mi a harmónia titka, és hogyan érhető el. Te ezt hogyan látod?

Én olyasfajta harmóniát keresek, amely képes paradox módon hatni. A vadászlest ábrázoló kép is harmonikus, de közben a témája mégsem az. Ennek a kettősségnek a hatása különösen foglalkoztat, mert a harmónia a vizuális megvalósításból fakadhat. Az, hogy az ember milyen szemmel fényképez, szerintem egy zsigeri dolog, van, amit nem lehet előre kitervelni, hanem a helyszínen dől el. Ugyanakkor törekszem az absztraktabb kompozícióra, de a harmónia szerintem mindig összhatás kérdése, a tartalma is hozzá tesz, mit vált ki, mit üzen, ami a képen van. Én olyanfajta szépséget keresek, amit sokáig kell nézni, hogy érthetővé váljon, ha ez sikerül, talán az tud lenni a harmónia titka. Túllépve egy-egy kép milyenségén, nekem még fontosabb, hogy ezek összessége hová vezeti el a sorozatot.

Mi jár a fejedben mindebből, amikor fényképezel?

Őszintén szólva, semmi. Ott és akkor minden figyelmem azon van, hogy milyen lesz a kép.

Hogyan látod a sorozat jövőjét? Milyen irányba fog folytatódni a történet?

Még egy éve sem kezdtem el a sorozatot, így néhány évig biztosan benne leszek, rengeteg mondandóm van még. Bár számomra is meglepő, van néhány pillanatom amikor még magam is elhiszem, hogy megtaláltam a saját hangom a fényképezésben. Őszintén remélem, hogy ez így van. Nem azt szeretném mondani, hogy 33 éves koromra eleget kísérleteztem, hanem azt, hogy ha ötven év múlva ezeket a fotóesszéket valaki végignézi, akkor remélem úgy fogja érezni, hogy ezek a munkák egyetlen közös nevezőn vannak.