„Én készítettem Kim Phuc fényképét” – Nick Ut is megszólalt az ellene felhozott vádakkal kapcsolatban
25 • 03 • 02Szentirmay Réka
Ha a fotográfus nevét nem is, az ikonikus vietnámi képet mindenki ismeri. The Terror of War, illetve Napalm Girl címen egyaránt ismert fotó – a XX. század egyik legismertebb képe – 1972. június 8-án készült. Szerzőjét 1973-ban Pulitzer-díjjal tüntették ki. Több mint 50 évig senki sem kérdőjelezte meg mindezt, legalábbis nem nyilvánosan. A felvételt Nick Ut (1951) AP-fotográfus helyett Nguyen Thanh Nghe szabadúszónak, az NBC sofőrjének tulajdonító dokumentumfilm, The Stringer, 2025. január 25-én debütált a Sundance Filmfesztiválon, melyről nemrég mi is beszámoltunk.
Az Associated Presst 2024 februárjában kereste fel a stábot képviselő Gery Knight, a VII Fotóügynökség társalapítója és a film vezető producere. Részleteket titoktartási megállapodás hiányában nem osztott meg, de körvonalakban ismertette a vádakat. A film készítői júniusban végül mégis átadtak egy kevés információt. Az ezekre reagáló nyomozást összefoglaló riportot 2025. január 15-én, 10 nappal a premier előtt hozta nyilvánosságra az AP. A hét szemtanúval készített interjú, a rendelkezésükre álló vintázs filmfelvételek, fényképek és helyszíni jegyzetek áttekintése alapján felvázolt kronológia, illetve a filmtekercsek és azok szerzőinek azonosítását segítő, aprólékos rendszer alapján valószínűtlennek tartják a vádakat.
A film készítői 55 interjút folytattak le. A vád forrása a saigoni iroda egy akkori szerkesztője, Carl Robinson, aki visszatartotta volna a fotót az annak középpontjává váló Phan Thi Kim Phuc meztelensége miatt. A kép erejét felismerő főszerkesztő Horst Faas azonban Robinson döntését felülbírálva azonnal továbbíttatta azt a new yorki központba. Másnap a világsajtó ezzel a felvétellel számolt be a legfrissebb vietnámi eseményekről—Nick Ut bevonult a fotótörténelembe.
Robinson 2025. február 8-án publikált egy beszámolót saját Substack oldalán. Állítása szerint épp Nghe nevét készült a képaláírásba gépelni, amikor „Faas nyers német akcentusával rámparancsolt: »Nick Ut! Legyen Nick Ut!«”.
Ut február 12-én érzelmes Facebook posztban fejezte ki értetlenségét az öt évtizednyi csendet követő botrány kapcsán. Robinson vádjait arculcsapásként értékeli mindazok felé, akik egész életüket és karrierjüket szentelik az őszinte helyszíni háborús beszámolóknak.
„Hálás köszönet minden barátomnak szerte a világon, akik mindig hittek bennem, törődtek velem, szerettek, és támogattak engem és a munkámat ezen a nehéz időszakon át.
Fotóriporterként a szakma legjobbjaitól tanulhattam egy rendkívül nehéz időszakban a hazámban, Vietnámban – az országban, amelyet a mai napig szeretek.
A bátyám szintén fotóriporter volt, elhivatottan és keményen dolgozott az AP hírügynökségnél. Ő volt rám az első és legnagyobb hatással. Amikor tragikusan életét vesztette a vietnámi háború tudósítása közben, nem tehettem mást, mint hogy megőrzöm az emlékét: munkát kértem az AP-nél, akik idővel a családommá váltak. A saigoni iroda vezetője és a főnököm, Horst Faas befogadott, és olyan legendás fotográfusok és újságírók mellett mentorált, mint Dave Burnett, Peter Arnett és még sokan mások. Ők tanítottak meg arra, hogyan legyek újságíró, hogyan dolgozzak együttérzéssel, hogyan mutassam be az objektív igazságot, és hogyan készítsek olyan képeket, amelyek segítenek a társadalom peremére szorultakon, és jobbá tehetik az emberi életkörülményeket.
16 éves koromtól kezdve éveken át tanultam a szakmát Saigonban és környékén. 1972. június 8-án ott voltam Trang Bang-ben, amikor napalmot dobtak egy csoport civilre, és ekkor örökítettem meg azt az ikonikus képet, amelyen Kim Phuc és családja látható, amint menekülnek az égő épületből. Akkoriban több más újságíró is velem volt, köztük Dave Burnett, Peter Arnett és Fox Butterfield a New York Times-tól, akik mind tanúi voltak az eseményeknek.
Hosszú küzdelem után a főnököm, Horst Faas végül el tudta juttatni a világ elé ezt a képet. Azért, mert ez az egyetlen fotó olyan erővel bír, hogy segített megváltoztatni a történelem menetét, végül Pulitzer-díjat és számos más elismerést nyertem. Sokan úgy vélik, hogy ez a kép hozzájárult a háború lezárásához Vietnámban.
0103
Forrás: Facebook
Ötven évvel később értetlenül állok Mr. Carl Robinson vádja előtt, aki akkoriban szintén az AP saigoni munkatársa volt. Nem értem, miért talál ki most egy olyan történetet, amely szerint nem én készítettem ezt az ikonikus fotót, „A háború terrorja” (más néven Napalm Girl).
Miért nem állt elő ezzel az állításával az elmúlt évtizedekben? Miért most, amikor a legfontosabb tanúk közül sokan már nincsenek köztünk? Carl Robinson ott állt mellettem és velem ünnepelte a Pulitzer-díjam elnyerését a díj bejelentésének napján. Ha valóban kételkedett volna abban, hogy én vagyok a kép készítője, miért várt több mint ötven évet?
Nagyon szomorú vagyok főnököm és mentorom, Horst Faas emléke miatt (nyugodjon békében), valamint az AP saigoni irodájának összes egykori munkatársa miatt. Mr. Robinson vádja nemcsak engem sért, hanem minden egykori tudósítót, akik egész életüket és karrierjüket annak szentelték, hogy hiteles, igaz és valós képeket készítsenek olyan embert próbáló körülmények között, mint a vietnámi háború.
Az elmúlt ötven év során soha senki nem kérdőjelezte meg, hogy én készítettem ezt a fotót. Soha senki nem állított mást, és most hallok először arról a teljesen alaptalan állításról, hogy egy „stringer” (külsős tudósító) filmje lett volna.
Az AP saigoni irodájában minden filmet egyértelműen megjelöltek a fotográfus nevével az előhívás előtt, majd a kész képeket pontosan összevetették a fotográfus nevével ellátott borítékokkal. A rendszerünk hibátlanul működött, és pontosan nyomon követhető volt, hogy melyik negatív melyik fotográfushoz tartozik.
Én készítettem Kim Phuc fényképét, én fotóztam a családját és a háború pusztítását azon a napon. Senkinek nincs joga elvitatni ezt, ahogyan más, nekem tulajdonított fotókat sem, mert minden egyes képem az én munkám eredménye az első naptól kezdve.
Több mint 50 éve vagyok a pályán, és bár ma már visszavonultam az AP-től, továbbra is képeket készítek, amelyek hatással vannak a világra.
Szeretnék köszönetet mondani mindazoknak, akik még ma is élnek abból a korszakból, és kiállnak mellettem. Köszönöm minden barátomnak, akik támogatnak Facebookon és más közösségi média platformokon. Különösen hálás vagyok, hogy a végzetes napon jelen lévő tanúim, Mr. Dave Burnett és Mr. Peter Arnett ma is itt vannak és kiállnak mellettem.
Szívből köszönöm David Kennerly barátomnak és James Hornstein ügyvédemnek, akik kiváló munkát végeznek. Köszönöm az Associated Press-nek, korábbi munkaadómnak, hogy továbbra is mögöttem áll és elismeri Kim Phuc ikonikus fényképét.
Hálás vagyok azoknak a barátaimnak is, akik mindvégig támogattak: James Nachtwey, Yunghi Kim, Jean Pierre és felesége Elaine Laffont, Francoise Kirkland, Naja Lockwood és Raul Roa.
Köszönöm Erika Toh-nak (Asahi Shimbun, Tokió, Japán).”
