A selfie mint önarckép. Ki vagyok a képeken? – Önarcképzés a történelemben és napjainkban
25 • 07 • 15Szabó Liliom
2013-ban az Oxford Dictionaries az év szavának a „szelfit” jelölte meg, amelyet úgy határoznak meg, mint „egy olyan fénykép, amelyet valaki önmagáról készít, jellemzően okostelefonnal vagy webkamerával, és feltölt egy közösségi oldalra”. Ameddig az emberek nem fotózták saját arcképeiket, addig lefestették önmagukat. Az énábrázolás a művészet több ezeréves meglétével majdhogynem egyidős. Míg a festészet technikájánál fogva megengedi a hosszas önvizsgálatot és a hibák kegyes elfedését, úgy a fénykép épphogy az ellentétét teszi: rövid idő alatt hozza létre a tökéletlen valóságot leleplező önarcképet.
Egy körülbelül harmincéves férfi a családja vállalkozásának udvarán áll egyedül. 1839-et írunk, valószínűleg október vége vagy november eleje van. Előtte egy rögtönzött fényképezőgép áll, amelynek lencséje egy színházi látcső üvegéből készült. Minden bizonnyal megállapította, hogy a nappali fény elegendő ahhoz, hogy a fényképezőgépben gondosan előkészített fémlemezt megvilágítsa és fényképet készítsen magáról. Végül, de nem utolsósorban 10–15 percig mozdulatlanul kellett maradnia és előrenéznie – ami talán nem is olyan könnyű feladat. A férfi Robert Cornelius volt, és az emberek néha azzal viccelődnek, hogy aznap ő készítette a világ első szelfijét, amikor az udvarán pózolt, merengő tekintettel, korabeli szemmel jóképűen, felhajtott gallérral és kócos hajjal.
Ezután a mérföldkő után a szelfi történelmében a következő nagy áttörést az 1900-ban bemutatott hordozható Kodak Brownie dobozos fényképezőgép hozta el. Ettől fogva a fényképalapú önarcképek egyre szélesebb körben terjedtek el. A 20. század eleji szelfik elkészítése mai szemmel körülményesnek mondható. A hosszú expozíciós idő miatt először egy közeli tárgyra vagy állványra helyezték a fényképezőgépet egy tükörrel vagy legalábbis reflektív felülettel szemben, majd a gép tetején lévő keresőn keresztül képet készítettek. Az első szelfizők közé tartozott Anasztaszija Nyikolajevna orosz nagyhercegnő, aki 1914-ben, mindössze tizenhárom évesen készített felvételt önmagáról. Ő volt az egyik első tinédzser, aki tükör segítségével készítette el saját képét, hogy elküldje egy barátjának. A fényképet kísérő levélben ezt írta: „Ezt a képet készítettem magamról, ahogy a tükörbe nézek. Nagyon nehéz volt, mivel remegett a kezem.”[1]
0103
A Robert Cornelius (1809 - 1893) által készített önarckép-dagerrotípia, valószínűleg 1839 októberében vagy novemberében. Úgy tartják, hogy ez az első sikeres, Észak-Amerikában valaha készült fotografikus önarckép.
0103
Anasztaszija Nyikolajevna nagyhercegnő 13 évesen, 1914 októberében készítette el szelfijét a tükör előtt egy széken állva.
A mai modern szelfivel azonban talán legszorosabb rokoni kapcsolatban a japán kawaii kultúrában gyökerező önarckép-reprezentáció áll. A kawaii, avagy a cukiság kultusza az esztétizált önarckép-készítés alapjául szolgált, majd terjedt el leginkább a korabeli japán nők között. Az 1990-es években társasági eseménnyé alakult ezeknek a szelfiknek a készítése: a fiatal lányok külön erre szánt albumokba rendezték a képeket, valamint egymás között cserélgették a már elkészült felvételek másolatát. Ebből inspirálódva a helyi fotográfus, Hiromix (Hiromi Toshikawa) egy Seventeen Girl Days névre keresztelt albumot publikált, amelyben több képen, szelfizve-mimikálva az eredeti trendet, ő szerepel. Nem csak hogy odahaza vált népszerűvé ezzel a sorozattal, munkáját 1995-ben az általa használt fényképezőgép-márka, a Canon is elismerte.[2]
0103
Fotó: Hiromix: From the series Seventeen Girl Days
0103
Fotó: Hiromix: From the series Seventeen Girl Days
A szelfik manipulálása sem a közösségi média találmánya, bármennyire felgyorsították is e platformok a széppé torzított képek elterjedését. Továbbra is Japánban járunk, ahol az igazolványkép-készítő automaták és a játékgépek szerelemgyerekeként született meg az 1990-es évek közepén a purikura, ami japán rövidítésként annyit tesz: print club. Ezekben a természetesen kawaii kinézetű fülkékben az oda besétálók szabadon szerkeszthették saját önarcképeiket, majd kinyomtathatták őket matrica formájában. Az automata egy sor olyan választási lehetőséget kínált: a hátterek tetszőleges változtatása, díszes keretek és opcionális dekorációk hozzáadása, nem is beszélve a gyengéd fényeffektekről, szövegírási lehetőségekről, hajhosszabbítást mimelő effektekről, a csillogó gyémánttiarákról. Nem csoda, hogy rövid idő alatt népszerű szórakozási formává vált a fiatalok körében, először Japánban, majd fokozatosan Kelet-Ázsia-szerte. Ezek a fotóeffektek hasonlók voltak a később, a 2010-es években megjelent Snapchat-szűrőkhöz. A purikura fotófunkcióit mára átvették az olyan okostelefonos alkalmazások, mint például az Instagram és a Snapchat.[3]
A szelfi azóta a modern kor legnépszerűbb önarcképkészítési módja. Gyors, egyszerű és szinte mindenki számára elérhető. Mára több tízezer, ebben a szellemiségben készült képet találunk meg különböző online felületeken. Susan Sontag egykori emblematikus esztéta legnagyobb kifogása a fotóval kapcsolatban az volt, hogy amennyiben a fotográfus és a fotón szereplő alany más, akkor a fotográfus mindig is felsőbb rangú szereplő lesz kettejük kapcsolatában, aki úgy látja fényképének tárgyát, ahogy ő maga erre sose lenne képes. A szelfivel azonban mi helyezkedünk ebbe a pozícióba: a fotográfus és az alany egy és ugyanazon személy, aki saját kezébe veheti az irányítást a fotó felett. De ez sem egyenes út az önarcképig. Akkor mégis mitől válik egy szelfi önarcképpé? Milyen kulturális jelenségek bújnak meg mögötte és segítik evolúciójához, hiszen ahogy Alise Tifentale fogalmaz a The Selfie: More and Less than a Self-Portrait című tanulmányában[4]:
„…a selfie nem csupán kép, hanem egy metaadatokkal (idő, hely, lájkok, kommentek) együtt létrejött komplex vizuális jelenség, ahol a képalkotási és megjelenítési technológiák szerves részei az önmegjelenítésnek. A selfie történetileg és kulturálisan is jelentősen különbözik a hagyományos, festett önarckép hátterétől.”
A közönség figyelme, a visszajelzés és a mindenki által jól ismert szimbólumok használata szinte elengedhetetlen. Tifentale és Manovich[5] tanulmányának hipotézise alapján emberek versengnek a közösségi média olyan jutalmaiért, mint a több lájk vagy az új követők. A szelfi három változatát különböztetik meg: casual – baráti, alkalmi, amelyekkel leginkább találkozhatunk a közösségi médiában; professional – esztétikai verseny; designed – a már tudatos vizuális önmegjelenítés. Mindez arra világít rá, hogy a selfie nem inhibíciómentes privát cselekedet, hanem társadalmi státusz és megjelenést igénylő verseny része. De ha csupán a tömegtársadalom terméke, nevezhetjük valódi önarcképnek?
0103
Cindy Sherman
Rizzoli Electa, 2019
ISBN 9780847865802
Mindeközben Ana Peraica úgy véli: „A selfie nem csak arról szól, amit látunk, hanem arról is, hogyan és hol nézzük magunkat – szó szerinti és átvitt értelemben új térbe helyezi az identitás reprezentációját.”[6] De akkor mi a művészi önarckép és a profán szelfi között a különbség? Susan Bright[7] szerint:
„Az önarckép nemcsak önreflexió, hanem hatékony kifejező és identitásformáló eszköz. A test, maszkok, szerep és művészi performansz révén az önarcképek összetett társadalmi, nemi és személyes identitások vizuális tükröződései.”
Írásában többek között arra keresi a választ, miként alakultak a 19. század közepétől az önarcképek, 75 kortárs alkotáson keresztül pedig azt vizsgálja, hogyan reflektálnak ezek a képek a nemzeti, személyes, nemi és testi identitások kérdéseire. És ezt ki tudná jobban a munkásságával bemutatni, mint Cindy Sherman, az önarcképkészítés koronázatlan királynője? Alakjai a társadalom megannyi szegletéből kerülnek ki, de a groteszk ábrázolásmódban, eltorzított arckifejezésekben ott bujkál Sherman valója. Ezek alapján mintha minden önarckép szelfi is lenne, de nem minden szelfi lehet önarckép. Annyira válik önreprezentációvá, amennyire a készítője azzá teszi, és ahhoz, hogy valami végül azzá váljon, szükséges egyfajta direkt keresés, mögöttes tartalom. Nem mindig elég a másodperc töredéke által megexponált telefonkamerával készített felvétel. Ugyanakkor ez nem azt jelenti, hogy egyes hétköznapi szelfik ne léphetnék át ezt a határt, memutatva készítőinek belsőbb világát.
Nem Cindy Sherman az egyetlen fotóművész, akit foglalkoztatott a vizuális önreprezentáció. Francesca Woodman leginkább a saját magáról és más nőkről készített fekete-fehér képeiről ismert. Oldalunkon már korábban írtunk lírai, melankolikus portréiról, melyekben nem egyszer saját sebezhetőségét igyekezett lencsevégre kapni. A műfaj másik legendás képviselője, Robert Mapplethorpe felvételei is rávilágítanak, milyen fontos önmagunk keresése e képek segítségével. Olyan, mint játék a lélekkel: meddig mehetünk el, mit váltanak ki belőlünk az egyes perszónák. Hol találkozunk össze igazi énünkkel, miben ismerünk önmagunkra? A szelfik modern képviselője az osztrák-nigériai fotográfus, David Uzochukwu, aki már tizenévesen elkezdett foglalkozni az önarcképek művészetével. Munkáinak középpontjában a reziliencia és a hovatartozás kérdései állnak. Az elsők között volt, akik kihasználták a Photoshop adta széles eszköztárat, ezzel valóságtól elrugaszkodott, álomszerű képsorozatokat hozva létre.
Mára a mesterséges intelligencia térnyerése újabb lehetőségeket tárt fel a szelfik, ezzel együtt a képek manipulálásának piacán. Készíthetünk magunkról tetszőleges képet, majd arra kérjük a mesterséges intelligenciát, dolgozza át valamilyen művészi stílusban, vegyen el vagy adjon hozzá tetszőleges elemeket. A folyamatos szelfikészítés vajon saját hiúságunk csúcspontja? Odavagyunk a külső esztétikáért, ahogyan Narkisszosz a tó tükrében néz farkasszemet a kamerával. Erre hívja fel a figyelmet az anti-selfie jelensége, mely olyan, gyakran telefonnal készített fotó, amely szándékosan nem mutatja a fotón szereplő személy arcát. Ez lehet reakció a tipikus szelfik nárcizmusa vagy túlzott szexualizáltsága ellen, de lehet a testképpel kapcsolatos kérdések feltárásának vagy egy őszintébb és kevésbé megrendezett pillanat megörökítésének módja is. Így vagy úgy, a művészettörténészek szinte kivétel nélkül egyetértenek abban, hogy az önarcképfotózás, avagy szelfikészítés az egyik legnépszerűbb fotográfiai műfaj a történelemben és napjainkban.
[1] https://www.cocosse.com/2013/11/a-picture-of-myself-grand-duchess-anastasia-nikolaevna-of-russia-1914/.
[2] Laura Miller: Purikura: Expressive Energy in Female Self-Photography. In: Introducing Japanese Popular Culture. Routledge, 2018.
[3] Mette Sandbye: Purikura as Affective, Aesthetic Labor. In: Exploring the Selfie: Historical, Theoretical, and Analytical Approaches to Digital Self-Photography. Springer, 2018, 305–326.
[4] Alise Tifentale: The selfie: More and less than a self-portrait. In: Moritz Neumüller, ed.: Routledge Companion to Photography and Visual Culture. Routledge, London – New York, 2018, 44–58.
[5] Alise Tifentale – Lev Manovich: Competitive photography and the presentation of the self. In: Julia Eckel – Jens Ruchatz – Sabine Wirth, eds.: Exploring the Selfie: Historical, Analytical, and Theoretical Approaches to Digital Self-Photography. Palgrave Macmillan, 2018, 167–187.
[6] Ana Peraica: Culture of the Selfie: Self-representation in contemporary visual culture. Institute of Network Cultures, 2017. http://networkcultures.org/blog/publication/culture-of-the-selfie-self-representation-in-contemporary-visual-culture/.
[7] Susan Bright: Auto Focus: The self-portrait in contemporary photography. Thames & Hudson, 2010.
