A háború képei: Az amerikai polgárháborús fotográfia úttörői

A fotográfia fejlődésének köszönhetően az amerikai polgárháború (1861–1865) volt az első olyan monumentális és hosszan tartó fegyveres konfliktus, amelyet széles körben fényképekkel dokumentáltak. Ezelőtt is keletkeztek már háborús tematikájú fényképek az amerikai-mexikói (1848–49) és a Krími (1853) háborúról, de ez volt az első alkalom, hogy a harctereket ilyen kendőzetlenül fotografálták. A háború alatt több tucat fotográfus – magánszemélyként és a Konföderációs és Uniós kormány alkalmazottjaiként – harctereket, civileket és civil tevékenységeket fényképezett; önkéntesekből, besorozott civilekből álló alakulatokat, hivatásos katonai személyzetet, felszerelést és tevékenységeket; valamint a csaták helyszíneit és következményeit. Mivel a nedves lemezes kollódiumos üvegnegatívok exponálása legalább 2–20 másodpercig tartott, a háborúról nincsenek akciófotók. (Leszámítva azt a két felvételt, ami a Charlestoni kikötőnél készült 1863-ban és a messzeségben, leginkább a fotók hátterében távol a tengeren, a kor újdonságait, páncélos hadihajókat örökít meg közvetlenül tüzelés után-közben, tehát azok technikailag valóban az első harctéri fotónak számítanak.)

A Mathew B. Brady név szinte a polgárháborús fényképezés szinonimája. Bár Brady valójában csak néhány tucat fényképet készített a háborúról, sok más jól ismert fotográfust alkalmazott a háború előtt és alatt, akikkel ezért jogi vitái is akadtak. Például Gardner fotóit sokáig a saját nevével kreditálta, aki ki is lépett Brady stúdiójából, és 1863-tól már a saját neve alatt publikált. De maga Gardner is megtette ugyanezt O’Sullivannel, akinek a polgárháború egyik legikonikusabb képét köszönhetjük (Home of a Rebel Sharpshooter), ezt a képet Gardner először szintén a saját neve alatt jelentette meg, egy évvel később lett csak rendezve a kép valós szerzői háttere.  Fotótörténeti szempontból fontos kiemelnünk Timothy O'Sullivan és Alexander Gardner nevét, akik gyakorlatilag az első háborús fotóriportereknek tekinthetők. Alexander Gardner fotói az antietami halott katonákról megváltoztatták a polgárháborúról – és általában a hadviselésről – alkotott képet, mivel a civilek romantikus háborús elképzeléseit felforgatták a dicstelen, groteszk fotók, amelyeken fiatal férfiak arccal lefelé fekszenek a földön.

A brutális, borzasztó események nyers megörökítésének csak a kor technológiája szabott határt, az expozíciós idők hosszúsága miatt nincsenek akciójelenetek, viszont ezek a körülmények megkövetelték, hogy a képkészítők ne csak nagy tudású fényképész szakemberek, de „művészek” is legyenek, így a fotográfusok kénytelenek voltak megkomponálni képeiket. Ahogy Henri Matisse kifejti a Feljegyzések egy festőről című esszéjében, a polgárháborús fotográfusok azzal foglalkoztak, hogy „a festő parancsára dekoratív módon rendezzék el a különféle elemeket, hogy kifejezzék érzéseit”.

Ezt leszámítva, nagyon hamar a tabuk nélküli, „modern” haditudósításra emlékeztető fényképek esztétikájáig jutottak ezek a rendkívüli fotográfusok. A tömegek által látogatott nyilvános akasztásokról készült totálképek, az amputálásokról, a halottakról, kórházakról, harcterekről, és egyéb borzalmas helyzetekről készült felvételek kiforrottnak, modernnek, koruk látásmódját meghaladónak tűnnek, nézőként úgy érezzük, hogy akár a World Press Photo tárlatán is láthatnánk őket, leszámítva persze az adott kor attribútumait. Figyelemre méltó, hogy ezek a kollódiummal érzékenyített üvegnegatívok sokkal nagyobb felbontást produkáltak, mint a későbbi, modern fényképezőgépekbe kerülő filmek.

A nedves lemezes eljárással előállított negatívok általában 4x10 hüvelyk méretű sztereoképek voltak, de léteztek ennél nagyobb formátumúak is, így 20–30-szor nagyobbak voltak, mint a későbbi, 20. századi 35 mm-es fényképezőgépek által előállított negatívok. És ellentétben a 35 mm-es negatívokkal vagy akár a modern digitális képekkel, amelyek szemcsések vagy képpontokból állnak, a polgárháborús fényképeket nedves eljárással üveglemezre rögzítették.

Nem meglepő tehát, hogy a technológia eredményeként ráközelíthetünk ezekre a negatívokra, és olyan apró részleteket fedezhetünk fel, amelyeket talán még a fotográfus sem vett észre. Ezek a részletek – amelyek többek között az anyagi kultúrát és a harctéri megjelenést örökítik meg – lenyűgöző mélységet adnak, és lehetőséget nyújtanak a polgárháború és a fotográfia történetének tanulmányozására.