Danger Soft Mud – Egy fix pont és a jelen hiánya
25 • 07 • 29Csősz Géza
Mi történik akkor, ha a fotográfia, amelyet a nyugati vizuális kultúra hagyományosan a pillanat megőrzésének médiumaként értelmezett, épp annak ellenkezőjére mutat rá: arra, hogy a jelen valójában nem létezik? A Danger Soft Mud című projekt ezt a paradoxont állítja középpontba egy egyszerű, de következetesen végigvitt gyakorlaton keresztül. Egy teljes éven át, minden reggel 7:30-kor ugyanazt a part menti figyelmeztető táblát fényképeztem le Portishead tengerpartján, Bristol közelében. A tábla felirata – Danger Soft Mud, azaz „Veszély Iszap” – szó szerint is óvatosságra int, ugyanakkor metaforává is válik: az iszap képlékeny anyaga a folyamatosan változó idő állandó emlékeztetője, míg maga a tábla mozdulatlanul áll, mint a fix pont egy örökké mozgó háttér előtt.
Ez a kettősség – állandóság és változás – szervezi a sorozat filozófiai magját. Paul Ricoeur Time and Narrative című trilógiája szerint a történetalkotás háromlépcsős mimézise (Mimesis I–III) jól leírja, hogyan válik a világ tapasztalata narratívává. Az én esetemben a tábla előzetes ismerete és a helyszínhez kötődő várakozás adja az első szintet, a 365 egymásra épülő kép a másodikat, míg a nézői befogadás – a képek közötti viszonyok újraértelmezése – hozza létre a harmadik réteget. Így a sorozat sosem egyetlen kép rögzített pillanata, hanem egy folyamat, amely narratív szerkezetet ad annak, ami a jelenben sosem tapintható meg.
A napi ismétlés látszólag monotón aktusa valójában a különbség terepe. Gilles Deleuze szerint az ismétlés nem az azonosság, hanem a differencia hordozója: minden nap más fény, más dagály, más időjárás írja újra ugyanazt a látványt. A fix tábla körül a világ minden reggel újra alakul, így lesz az állandóság a változás mércéje.
A képekből készült slide show, melyben másodpercenként váltják egymást a fotók, egy analóg falióra ketyegésével párosul. Ez az egyszerű, monoton hang sem pusztán illusztráció, hanem performatív időjel: a néző tudata akaratlanul is ráhangolódik egy másik ritmusra, egy olyan időre, amely már nincs, de mégis létezik – a képek sorában.
A mindennapos fotózás rítusa közben a testem is része lett a projektnek: az eső, a szél, a hideg vagy a hajnalpára mind testi emlékeztetőkké váltak. A tábla változatlan, én viszont minden reggel másként álltam ott – fáradtan, átfázva, unottan, vagy épp kíváncsian. Ezek az apró testi, lelki gesztusok láthatatlanul rétegződnek a képekre, interszubjektív időrétegeket képezve.
A Danger Soft Mud végső állítása ezért ontológiai természetű: nem maguk a képek a lényegesek, hanem az, ami közöttük történik. Egyetlen fotó sem a jelen pillanat lenyomata, hanem egy sorozat egy pontja – és ami a képek között feszül, az az igazi tartalom. Így válik ez a projekt konceptuális kísérletté arra, hogyan fordítható visszájára a fotográfia örök ígérete: hogy megőrzi a jelent. Mert ami megmarad, az mindig már múlt, s a jelen soha nem érhető el – csak képek, történetek és testek viszonyában kísérthet tovább.
Csősz Géza képzőművész, fotográfus és interdiszciplináris kutató, aki munkásságában a kortárs vizuális művészetet a tudományos gondolkodással ötvözi. Fotográfiai tanulmányait Budapesten a Szellemkép Szabadiskolában kezdte, majd a Bath Spa University-n (MA Fine Art, Photography) végezte. Művészeti gyakorlatának központi témája az idő, a létezés és a jelen fogalmának problematikája, amelyet fotográfián, videóművészeten és performatív kísérleteken keresztül vizsgál.
Csősz kutatói és művészi megközelítése szorosan kapcsolódik a természettudományos és filozófiai diskurzusokhoz; munkáiban a percepció, a folytonosság, a rögzíthetőség és a pillanat illúzióját elemzi. Danger Soft Mud című hosszútávú fotóalapú projektje a part menti táj, az emberi jelenlét nyomai és az időrétegek viszonyát tárja fel. Rendszeresen publikál, kiállít és vesz részt nemzetközi szakmai diskurzusokban.