A magyar fotóművészet 1945–1948 között – a korabeli publikációk tükrében

1947

1947 januárja és 1949 februárja között, az Új Magyar Fotó 1949. szeptemberi közreadása előtt jelent meg a Foto, a Budapesti Fényképészek és Fényképnagyítók Ipartestületének és az Országos Szabad Szervezetének havi lapja. Az előfizetés egy évre tíz forint volt. Az impresszum felelős szerkesztőként Sándor István Tamást, felelős kiadóként Dr. Sándor Istvánt tünteti fel. A Szerkesztőség a Semmelweis utca 9.-ben, a kiadóhivatal a Kecskeméti utca 13.-ban működött. Az újságnyomó papírra készített, szöveges kiadványt a VIII. kerületi Víg utca 1.-ben működő Schultz-Nyomda állította elő.

Nem helyes az a feltételezés, hogy a kiadvány kizárólag az Ipartestület és tagjainak ügyeivel foglalkozott. Egy hír szerint a szerkesztőségnek is helyet adó Ipartestületi helyiségben (Semmelweis utca 9.) 1947. április 22-én, kedden Angelo (Funk Pál 1894–1974) tartott előadást „A fényképezés modern iránya” címen.

Figyelemre méltó a lapnak a fotós szakma berkeiből összeállított szerkesztőbizottsága is. Ennek tagjai: Forrai József (1881–1981), Halmi Béla (1892–1962), Papp Rezső (1923–2005), Rónai Dénes (1875–1964) és Szentes Géza (1899–1985). Ők érdemi munkát fejtettek ki a lapnál; érdekes viszont, hogy az Ipartestületben, 1948-ban, a szakosztályi elnöki tisztséget betöltő Zách János (? – 1950 körül) nem szerepel a felsorolásban.

Papp Rezső a váci kulturális élet kikerülhetetlen egyéniségének mondhatta magát. Székelyhidi Ferenc Váci arcképcsarnok című kötetében közli Papp rövid életrajzát, amely szerint az újságíró 1945. augusztus 4. és 1949. március 26. között a Váci Napló című hetilap szerkesztőjeként dolgozott. Érdekes, de még a váciak sem tudnak Pappnak a Fotónál történt munkálkodásáról, így ezt az adatot jelen tanulmány egyik kézzelfogható eredményének lehet tekinteni.

Nézzük az 1947-es eseményeket egy kicsit a Foto szemszögéből, a cikkei alapján! Májusban örömmel adja hírül a lap, hogy az új nevű Forte-gyárban[33] megindult termelés miatt végre megszűnik az anyaghiány.

1947 augusztusában Mihályfi Ernő (1898–1972) miniszter nyilatkozott az 1948-as, Centenáris Nemzetközi Fotókiállítás előkészítő munkálatairól. Ezt azért is fontos tény, mert eszerint az évekkel későbbi, magas szintű előterjesztések megíróinak – már csak a miniszteri interjú miatt is – tudni kellett volna a Fotóról!

Ugyanabban a lapszámban a „Szabad forum” című rovatban Ráth László (Ráth-Roth László, 1907–1979) kiállítását ismertetik. Albertini Béla (1940–2020) sokat foglalkozott[34] a rendkívüli életutat bejárt erdélyi fotóssal,[35] akinek korábbi és későbbi munkásságát sajnos terjedelmi okokból még röviden sem tudom ismertetni. Ráth 1945. február 25-től július 1-jéig a Magyar Államrendőrség kötelékében teljesített szolgálatot; a politikai rendőrségnél detektívként[36] dolgozott. Ezzel az ajánlással lépett be 1946-ban a Szabad Nép című párt-napilaphoz, ahol a képes mellékletet szerkesztette – legalábbis egy 1947. március 24-i dátumú igazolvány szerint. Onnan kilépve 1947 nyarán lakásán Magyar Képszolgálat néven fotós céget alapított, amit két évvel később magától értetődő természetességgel államosítottak. Ráth szerkesztette 1948-ban a Demokratikus Magyarország újjáépítése című könyvet, amit Albertini visszafogottan „politikai kirakat-album”-ként emleget.[37] A kötetet a Kisiparosok Országos Szabadszervezete adta ki, Ráth mellett fontos közreműködőként szerepel a kiadványban Sipos István (?–?)[38] is.

A Fotóban elemezték a Budapesti Fényképész Ipartestület 3 éves tervét, mint témát, de felbukkant az igazolványkép-készítés is mint a szakmai szereplők által elvégzendő, fontos[39] feladat.

Szilágyi Gábor összeállításában,[40] a 3. oldalon öt olyan tárlatot találunk, amelyeket a nézők a tárgyalt időszakban tekinthettek meg. Ezek nagy részéről a Foto is beszámolt, ami újabb adalék ahhoz, hogy a kiadvány a fotóművészettel is foglalkozott. Minden szakember számára nyilvánvaló, hogy a fotóművészettel foglalkozók munkáinak egyik megjelenési tere a tárlatokon (szalonokon) történő szereplés és/vagy az önálló kiállítások rendezése. Szilágyi az általam tárgyalt időszak négy évében mindössze öt kiállítást említ. Ez feltűnően kevés! Kijelenthető, hogy fotóművészeti tárlatot[41] ezekben az években az érdeklődő nagyközönség alig láthatott! A sort egy biztató esemény nyitja, amelyhez egy 36 oldalas, illusztrált, 8 oldalnyi műnyomó papírra nyomott, képes mellékletet tartalmazó katalógust[42] jelentetett meg a Hollóssy Nyomda kiadásában a rendezőség. A Magyar Amatőr Művészfényképezők Országos Szövetsége IX. Nemzetközi Kiállítására 1947. november 8. – december 8. között került sor Budapesten. A Haller F.G. által szerkesztett kiadványban 17 hirdetés található, amely jelzi a tárlat és a korabeli fotóművészet társadalmi fontosságát. A legfontosabb talán a Gamma Finommechanikai és Optikai Művek R.T. egész oldalas reklámja a hátsó borítón, amely a Gamma-Duflex fényképezőgépet ismerteti. A Károlyi-palotában megrendezett tárlatra 162 kiállítótól 720 kép érkezett be. A hattagú zsűri 151 szerző 371 képét állította ki. A 151 fotós 23 különböző országból küldte be anyagát – négy országból késve érkeztek meg a képek. A pálya nem lejtett a hazai szereplők felé. Dr. Zajky Zoltán aranyérmes Csendélettanulmány IV-ét közli a katalógus, amely felsorolja az ötven magyar kiállítót is. (A bírálóbizottság tagjai versenyen kívül indultak.) A résztvevők között a magyar fotóművészetnek a későbbiekben sok sikert elért alkotói is megtalálhatók. Érdemes egybevetni a névsort Markovics Ferenc Fények és tények[43] című életrajzi kötetével, mely az 1947-es Nemzetközi Kiállítás után hét évvel később (!) megalakult Magyar Fotóművészek Szövetsége alapító- és későbbi tagjainak biográfiáját tartalmazza.

A rendezők közül Haller F. G. ügyvezető alelnök vette a fáradságot, hogy a szövetség álláspontját egy egész oldalon kifejtse. A szöveg feltűnően hasonlít a már ismertetett, Magyar művész-fotók című, 1946-os könyv bevezető szövegeihez. Ez nem véletlen, hiszen ugyanazok a szerzők a szövetség vezetőségének (és nyilván tagságának) álláspontját, véleményét fejtették ki. „…1945. március. A romok közt fűszálak sarjadnak, az élet első jelei, ha bátortalanul is, de kezdenek megmutatkozni. Egy Andrássy-úti fűtetlen szobában összehajolnak a fejek, s felcsendülnek a varázsszavak: fénykép, MAMOSz [sic! kis z-vel!] Szövetség. […] …négyen megindulnak birtokba venni a régi otthont. Összezúzottan és romokban, szétdúltan és kiraboltan látják viszont.[44] 1946-ban megnyílt a Szövetség helyiségeiben az első országos kiállítás, színes vetítéssel egybekötve. […] A jövő? Hisszük és tudjuk, hogy a magyar művészi fényképezés útja felfelé ível és újra ott lesz a világ elsői között.” A politikai vezetés egyáltalán nem osztotta ezt az általuk önteltnek tartott vélekedést. „Az 1948-ban újra meginduló amatőrmozgalom a régi MAOSZ nyomdokain kezdte meg működését, sok eredményt nem tudtak felmutatni. A fejlődés nagyon lassú volt, amint a legutóbbi kiállítás is mutatta; nem kielégítő, többségében még ma is az öncélú fényképezést űzi.”[45]

Előzőeket figyelembe véve nem meglepő, hogy Mihályfi Ernőnek a Foto 1947. augusztusi számában közzétett nyilatkozata ellenére az 1948-as, 10. Nemzetközi Művészi Fényképkiállításra mégsem került sor. Az előkészületek pedig megkezdődtek, erre példa a kiállítás egyik spriccpisztolyos, Németh József által készített reklámgrafikája, amelynek eredetije gyűjteményemben található.

A korabeli, szakmai hozzáállás sem bizonyult egyértelműen bizakodónak, amit Rónai Dénesnek a Fotóban közzétett fél oldalas cikke is jól jelez. Az akkor már 72 éves mester – meglepő módon – ezt írta: „A szellemet kritizálom, amit mutatnak, a szellemet, amelynek érdeklődési köréből hiányzik a mai ember, a mai élet. Azt szeretném, ha a közeli jövőben megmutatkozna a magyar fotóművészek képeiben a magyar élettel való kapcsolat.”

Ráth László gyűjteményes kiállítására is 1947-ben került sor Budapesten. Erről a Foto a Szabad fórum című rovatban számolt be az 1947. augusztusi számban.

1947 és 1948

A fotókiállítások ismertetése átvezet 1948-ba. Abban az évben láthatták a nézők Rónai Dénes jubiláns kiállítását. Az október 17-én, a Szabadszervezet helyiségében megnyílt tárlaton megjelent Mihályfi Ernő miniszter is. Szentes Géza beszélt az Ipartestület nevében, a házigazdák közül Forrai József szólt a megjelentekhez. A fotocikk-kereskedőket Ehrenthal Zoltán, az amatőr fotósokat Kerny István[46] (1879–1963), a munkavállalókat Horváth Tamás képviselte.

Ugyanebben az évben került sor Hölzel Gyula budapesti önálló kiállítására is. Jellemző eset, hogy a Fotóban azt írták: „Hölzel Gyulának az Ipartestületben megrendezett fényképkiállításával [sic!] a következő számunkban emlékezünk meg.” Erre azonban a lap megszűnése miatt már nem került sor. Hölzel egyébként kifejezetten ismert személynek mondhatta magát, mivel a Fővárosi Állatkertben működtetett fotóműtermet. 1944-ben az Állatkertről kis gyermekeknek című kiadványban jelentek meg fotói, évtizeddel később pedig prof. Anghi Csaba igazgató Állatkerti útmutatóját és dr. Wiesinger Márton Állatkerti séta című kötetét díszítették képei. Nem véletlen, hogy Hölzel az ez idő tájt szerveződött Magyar Fotóművészek Szövetségének egyik alapító tagja volt.[47]

A hazai ismertséggel – meglehetősen meglepő módon – éppen ellenkezőleg állt Reismann János (1905–1976). Az ő fotókiállításáról az 1948. februári Foto számolt be, de eléggé sajátos módon. A fotós nevének említése nélkül (!) azt írta a cikk szerzője, hogy a tárlat képein „Épül az új világ” (a Szovjetunióban készült felvételeken) és „…megjelenik néhány Szajnaparti fa is…” (Reismann mind a négy évszakban készített fekete-fehér, tájképjellegű városképeket a Pont des Arts környékén). Nem egyértelmű a korabeli híradásból, hogy az alkotó neve milyen módon szerepelt a tárlat installációjában, mindenesetre a Foto munkatársa nem ismerte. A magyar fotóriporter ugyanis évtizedekig külföldön élt, majd 1944 végén hazatért, és a Szabadság és a Szabad Nép szerkesztőségeiben dolgozott. 1945 októberétől a Jövendő is közölte képeit, de kérdéses, hogy mennyire figyelt fel rájuk a korabeli szakma. 1948-ban viszont Reismann már újra külföldre költözött, mert a párizsi magyar követség sajtóirodájának munkatársa lett.

Több kísérlet történt a korszak riportfényképezésének a fotóművészetbe történő beemelésére (például Escher), de a képek a hiteltelenség[48] és az eredetik vagy a nyomatok rossz minősége miatt sorra megbuktak. Majdnem erre a sorsra jutott Reismann János is, de szerencsére napjainkban az ő fontos művei jó (nyomdai) minőségben hozzáférhetők és tanulmányozhatók. Egyes fotói viszont néhány kiadványba reprodukcióként kerültek be. Ilyen például a Fotóművészeti Kiskönyvtár (című könyvsorozat) róla szóló kötete[49] és a Nyugtalan évek című életrajzi könyv.[50]

A fénykép (ismételt) lefényképezése, azonkívül, hogy a nyomdai eljárás része, már a 19. század közepén a sokszorosítás egyik metódusává vált. A reprodukálás közbeni élesség- és tónusvisszaadás-romlás viszont csak akkor értelmezhető, ha látjuk az eredetit is. Erre az esetek túlnyomó többségében nincs mód, sőt, az sem mindig egyértelmű, hogy az adott kép eredeti vagy reprodukció. Reismann néhány munkáját korábban éppen a rossz minőség miatt élvezhetetlennek láttam. Furcsa, de a fényképezés iránt érdeklődő személy olykor élvezetesnek találhat munkákat. Természetesen nem a tartalom érdekfeszítőségéről beszélek, hanem arról, hogy egyes műszaki-esztétikai megoldások kivitelezése vizuális élményt nyújthat a nézőnek. Egy gól tényét feljegyzik a krónikák, de a stadionban ülő néző talán évtizedek múlva is emlékezik a labdarúgó mozdulataira és a gólörömre!

A Les Editions du Chéne kiadó Párizsban, 1947 júniusában jelentette meg Reismann Szovjetunióban készült 52 képét egy könyvben,[51] amelyhez az ismert kommunista író, Pierre Courtade (1915–1963) írt előszót. A kötet megtalálható a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Központi Könyvtárában. Kérdésemre azt válaszolták, hogy 1956 tavaszán kapták ajándékba az akkor 10 Ft-ra értékelt kiadványt.

A heliogravűr eljárással nyomtatott ötvenkét kép alapján most, 2025-ben egy teljesen más, eddig majdnem ismeretlen Reismann János körvonalazódik számomra. A kötetben természetesen megtalálhatók a korábban többször közzétett riportképek, amelyek ugyan korrekt igyekezetről tanúskodnak, de a szőlőtőkék között dolgozó paraszt (17. kép), vagy a cukorrépát kapáló hölgyek (22–24. képek) hidegen hagynak. A telefonáló grazsdanka[52] (31) vagy a kolhozelnök (33. kép) valószínűleg fontosabb volt a fotó elkészítésekor, mint napjainkban, amikor mindig mindenhol mindenki telefonál. Reismann egyes riportképei kitűnően ábrázolják a témát, de nem mutatnak túl rajta.

A korábbi szerkesztők a könyvtári könyv tartalomjegyzékében ceruzás bekarikázással jelezték (!), hogy mely, a könyvben általában 15 × 21 cm-es nyomatokat kell reprodukálni. Egy részük azonban a francia könyv jó nyomdai színvonala ellenére hitelrontóan rossz minőségben került közlésre. Ezek közül is kiemelkedik a két gépszerelő zsánerképszerű portréja, amely a francia kötetben drámai erővel bír. Jól emlékszem arra pillanatra, amikor 1970-ben a Fotóművészeti Kiskönyvtár kötetét a kezembe vettem és éppen ezt a képet láttam feltűnően gyenge munkának! Most, évtizedek múltán az előzőekben leírtakkal viszont revideálom álláspontomat. Fontos és új megállapításom, hogy az Images de Russie fotóanyagának nagy része élményt adóan szép, fekete-fehérre redukált tájkép. A Magnum képügynökséggel kacérkodó magyar fotóriporter – Reismann –, mint tájképfotós!? Függetlenül a korábbi reprodukciós közlésektől, tessék most újra megnézni az 1., 3., 4. és 5., 6., 9., 13., 15., 18., 25. és 29. képeket! A felsorolás nem teljes, mert a gyengébb minőségűeket kihagytam – így például a mindenütt közölt volgai tájképet (12). Ezen – érdekes módon – a jobb oldali alak fejkendője már a francia nyomaton[53] is retusáltnak látszik.

Capa

Robert Capa (1913–1954) II. világháborús visszaemlékezéseit 1947-ben adta közre a Henry Holt and Company Slightly out of Focus címmel. A cím egy fényképészeti szakkifejezés(re utal), ami azt jelenti, hogy ’kissé életlenül’. Sajnos a magyar fordító figyelmen kívül hagyta azt, amire az előző mondatban hivatkoztam (sőt, az ismert és magában a könyvben is megemlített előzményt: a Life 1944-es mentegetőzését a normadiai partraszállás életlen riportképei miatt is) és úgy gondolta: ő úgy fordítja a szöveget, ahogy akarja.[54] Ilyenkor a kiadó és a felelős szerkesztő a hibás: utóbbi kérhet kontrollfordítást[55] és (újabb) szakmai lektorálást.

Egy hasonmásokkal foglalkozó cég kiadta Capa könyve első, angol nyelvű, 1947-es kiadásának védőborítóját, a fülszövegekkel és a bordó alapon sárga szöveges címlappal. A szerző neve felett háromsoros rövid, beharangozó ismertetés olvasható. Eszerint a képekkel illusztrált kötet egy ismert fotós életének rövid szakaszáról szól, amikor a háború megszakított egy csodálatos szerelmi történetet. Ez árnyalhatja a Capa-kötetről alkotott véleményünket, kiegészítheti ismereteinket. Eszerint a könyv nem fotóalbum, hanem egy szerelem regényes leírásban történő közreadása! Capa nem tudta tartani a szűk leadási határidőt, kínlódott a szöveggel. A kézirat befejezésében végül egy török nő segített. Magyarázat lehet a tartalomra az, hogy a II. világháború egyik győztes hatalmának közönsége szomjazott a harcok közötti időszak történeteire. Capa mindenesetre megelőzte Norman Mailer (1923–2007) gyorsan klasszikussá vált The Naked and the Dead-jének 1948-as megjelenését, amire feltétlenül büszkék lehetünk![56]

Capa életművének, munkásságának megértését éppen azok zavarják, akik magyarázzák. Valójában nem is azt teszik, hanem ismételgetik ugyanazokat a frázisokat, anekdotákat a magyar származású fotóriporterről. Ehhez épp ő maga asszisztált azzal, hogy saját legendájának gyártásához[57] jócskán hozzájárult. A Slightly out of Focus ugyan tartalmaz pontos adatokat a harcok helyeiről és a történésekről, de ellenpontozzák őket a különböző italok megnevezései és elfogyasztásuk körülményeinek leírásai. A kötet olvastán úgy tűnik, mintha az egyenruhások a legfontosabb feladatuknak tekintenék a szoknyák és a palackok körüli serénykedést.

A kommunikáció kanadai szakértője, Marshall McLuhan (1911–1980) az Understanding Media[58] című könyvében írta le azt a sokszor idézett, magyarra nehezen fordítható állítását, mely szerint „a médium az üzenet”. Ehhez képest majdnem szentségtörés, blaszfémia, ha bátorkodom leírni: nem a médium, hanem maga a művész az üzenet! McLuhan szerint a közlés (üzenet) hordozója nem tesz közzé semmit, csak annyit, hogy ő létezik. Azt közli, hogy van. Addig, amíg az állami televíziónk hatalmi helyzetben bármit mondhatott és mutathatott és nem léteztek vetélytársai, nem is értettük a „televízió”-fogalmat, nem is tudtuk, mi az (sokan a hardverre, azaz a készülékre gondoltak). Jókora meglepetésként érte a hazai nézőket, amikor a magyar kereskedelmi televíziók 2002-ben egyszerre, egy időben mutattak valóságshow-t.

Állításom talán Andy Warhol (1928–1987) amerikai képzőművészre illik a legjobban. A popkultúra jelentős alakjává válva Warhol már megjelenésében (frizura, szemüveg), sőt, még temetési szertartásában is azt közölte a környezetével, hogy a külsőségei fontosak és jelentéstartalommal bírnak.

Warhol az 1960-as évek közepe–végére ért el egyfajta ismertséget. Robert Capa viszont több mint egy évtizeddel megelőzte! Capát és Warholt egy napon említeni? Ha belegondolunk, a dolog nem is olyan furcsa. Mindketten ugyanazt az amerikai közönséget, fogyasztóréteget célozták meg munkáik közreadásával. (Warhol mozgóképeket is készített, fényképeit is kiállította, de át- és meg is festette őket.)

Warhol Capánál későbbi sikeressé válásának idejére a fényképek magazinokban, könyvekben való közlése és a közönség képértése egyértelműen pozitív irányban változott, fejlődött. Ugyanazok a már idősödő személyek (vagy már gyermekeik) akiktől 1944-ben még elnézést kért a lap szerkesztősége a kissé életlen Capa-riport miatt, már magától értetődő természetességgel fogadták el ugyanannak a folyóiratnak az 1963. novemberi számában Zapruder[59] amatőr filmjéből kinagyított képeket. Az amerikai közönség 19 év alatt ennyit változott. A szituáció ugyanaz volt, hiszen a normadiai partraszálláskor is repkedtek a golyók, tízezrével oltva ki életeket. Dallasban ugyan egy személyt értek lövések, de ő éppen az Egyesült Államok elnöke volt.

Capa tehát, aki filmsztárokkal és prominens írókkal barátkozott, nem pusztán közvetítője, hanem hordozója is akart lenni a témának, azaz saját maga akart az lenni. Ebben a folyamatban képeinek egy része, újságriportjai, könyvei segítették. Így kell (vagy lehet) tehát reá tekinteni és nem kell számon kérni tőle a harcok színhelyének centiméternyi pontosságú, GPS-koordinátákkal kiegészített leírását. Előző mondatomban szándékos a csúsztatás, hiszen ha napjainkból visszatekintünk egy történelmi távlatba, már aligha tudjuk félretenni mai ismereteinket, beidegződéssé vált mindennapi szokásainkat. (Például a telefonálás és az internethasználat terén.) Kérdéses az is, hogy napjainkban egy átlagos tudású és életvitelű személynek el lehet-e magyarázni a fényképezés feltalálásának 19. századi ideje körüli műszaki helyzetet, azaz az elektromos áram[60] mindennapi életbeli teljes hiányát!

Fontos művek, jelentős alkotók: Moholy-Nagy, Bárány és Dulovits

A Magyar Szabadalmi Hivatal 2000-ben 72 oldalas, kétnyelvű (magyar-angol) katalógusban adta közre Éves jelentését. A bevezető szöveget dr. Bendzsel Miklós elnök írta. Moholy-Nagy Lászlóra (1895–1946) hivatkozik, aki szerinte „…szenvedélyesen szorgalmazta a kortárs művészet, technológia és tudomány integrációját”. A kiadvány fülszövegében Moholy-Nagy és Dulovits Jenő rövid életrajza is olvasható. A két alkotónak a magyar fotótörténet-írásban nyugodtan szokatlannak mondható összekapcsolását magyarázó szöveg szerint: „A kiadvány képanyagát két, XX. századi magyar alkotó, pedagógus, művészeti szakíró munkáiból állítottuk össze. Azonos munkásságukban a fénynek, mint elemi ábrázoló tényezőnek a megragadása, művészeti és technikai szempontú feldolgozása.”[61]

Moholy-Nagy 370 oldalas, nagy formátumú, Vision in Motion[62] című albumát posztumusz műként Paul Theobald adta ki Chicagóban, 1947-ben. Kérdésemre az Országos Széchényi Könyvtárból azt válaszolták, hogy az ő példányukat 1953-ban szerezték be. A példányban az „Art Library *N7430M72v” feliratú tasak és 556817-es leltári szám olvasható. Ezek szerint a kötetet egy külföldi társintézménytől[63] kapták. Ezek az adatok jelzik, hogy a mű idehaza nemcsak fontos volt, de hozzáférhető is az érdeklődő olvasók számára.

Moholy-Nagy könyve enciklopédikus alapossággal taglalja a képzőművészeti, festészeti, fényképészeti, építészeti és tárgyalkotási látásmódok különböző lehetőségeit. A részletes szöveget és magyarázatait 435 ábra, rajz és fénykép egészíti ki. Ezek egy részét a szerző készítette, de Moholy sok képet kapott ismerőseitől és tanítványaitól is. Ha a Vision in Motion mindent elmond az látásról és az érzékelésről, amit az 1940-es évek elején–közepén tudni lehetett, akkor megvan az az ellenpárja is, amely viszont az eszközökkel teszi ugyanezt.

Dr. Bárány Nándor (1899–1977) tizennyolc éves korában, a hadiérettségi után bevonult katonának és egész életében az is maradt. Elvégezte a műszaki egyetemet és hadmérnökként dolgozott a Magyar Optikai Művekben. Közben elég meglepő módon a konkurens cég megbízásából is tevékenykedett, azaz megszervezte a Gamma Optikai Művek tervezőrészlegét. A II. világháború után, amikor kinevezték az Optikai Kutató Központi Laboratórium igazgatójává, magától értetődő természetességgel hívta meg cégéhez azokat a szakembereket, akik néhány évvel korábban a Gammánál egy nagy asztalt ültek körbe. Bárány életrajzát[64] egy képekkel bőségesen illusztrált kötetben adtam közre.

A mérnök-ezredes a két világháború közötti időben utánozhatatlanul sajátságos fotókon ábrázolt különböző elvont fogalmakat, mint például: végtelen, egyensúly, hullámok, sebesség, inga, vagy utolsó tánc (haláltánc). 1947-re jutott el rendszerezésében arra a pontra, hogy úgy gondolta: több kötetben közreadja a képszemléléshez és képkészítéshez használható eszközök teljes választékát, mind elméleti, mind gyártmányismertetési szinten. Az Optikai műszerek elmélete és gyakorlata című könyv első kötetének első kiadása az Országos Magyar Természettudományi Múzeum kiadásában 196 fényképpel és 577 rajzos ábrával 1947-ben jelent meg. A szerző a címlapon mint a Gamma tudományos tanácsadója és a Természettudományi Múzeum hivatalos szakértője szerepel.

Az 1947-es felvetés fontosságát és jogosságát igazolja az a tény, hogy a szerző 1951-ben Kossuth-díjat is kapott és nyolc év alatt, 1954-ig még további hat kötetet tett közzé folytatásként a témában. Ezek pontos terjedelmét nehéz kiszámítani, mivel egy kötet szerkesztője elrontotta a címlapot (oldal-, és ábraszámot nem írt ki), és előfordul, hogy egy-egy számhoz több ábra, illusztráció is tartozik. Így meg kell elégedni szerény összesítésemmel, amely szerint dr. Bárány könyvének hét kötete 4256 oldalon 6382 ábrával ismerteti témáját. Napjainkban, amikor az átlagember íráskészsége egyértelműen csökkent és „termelése” alig lép túl az SMS-ek és e-mailek írásán, ennek megfelelően kell értékelni az előző mondat számadatait.

Azon túlmenően, hogy időnként az egész Optikai Kutató Bárány ábráit rajzolta, a szerző kifejezetten súlyt helyezett arra, hogy mondanivalóját ismert fotóművészek színvonalas képeivel illusztrálja. A képaláírások nem mindig nyújtanak támpontot ennek a helyzetnek az érzékeltetésére. Az 1947-es, első kötet 410–411. oldalán három fotó (562., 563. és 564. ábra) magyarázza egy íróasztalon elhelyezett lámpa világítási lehetőségeit. A képaláírás nem szól róla, de aki járt a helyszínen, rögtön felismeri, hogy Németh József felesége ül képeken a grafikus-fotóművész nappalijában. Amikor 1999-ben náluk jártam, udvariasan megemlítettem, hogy tetszik a csőbútor asztal és szék. Németh József elmondta: évtizedekkel ezelőtt azokat is ő készítette, gázcső meghajlításával.

Dr. Bárány saját művészi fotóit pályatársai munkáival vegyíti. Rögtön a kötet elején, a 6–7. oldalpáron a szerzőnek a golyóval és szalagokkal hullámmozgást ábrázoló fotóját látjuk Dr. Gróh Gyula (1886–1952) vizet és Dulovits hullámot ábrázoló képével együtt. A 32–33. oldalon ismét a szerző, valamint Gulyás Ferenc (?–?) és Dulovits szerepel, két fotóval is. A kötet végén az 596–599., egész oldalas fotók ismét a szerző felvételei: a családtagjait ábrázoló képek különböző típusú objektíveket és fényállásokat magyaráznak. Segítőtársam összesítése szerint a kötetben egyébként Dr. Gróh 2, a szerző legkevesebb 10, Dulovits 13, Gyulai Ferenc 1, Németh József 5 fotóval szerepel, 37 képnél pedig nincs feltüntetve a fotós neve.

Az utókor tiszteletét jelzi, hogy 2017 novemberében az egykori professzor halálának 40. évfordulóján a Műszaki Egyetem D épületének földszintjén felavatták mellszobrát. A szobor Máthé Krisztián alkotása.

Nem mindenki gondolkodott enciklopédikus léptékű összegzésben. Az időszak korrekt kiadványának mondhatjuk a Kleeberg Zoltán (?–?) és Dr. Vígh Viktor (?–?) által összeállított Gyakorlati fotolexikont. A 380 oldalas, 15 centis könyvecskét a Budapesti Irodalmi Intézet adta közre[65] 1948-ban. A szerzők igyekeztek naprakészek lenni, így például írtak az Amerikai Egyesült Államokban gyártott és nálunk korábban ismeretlen márkájú fényképezőgép-típusokról is.

Dulovits és a Gamma együttműködése oda fejlődött, hogy 1948 nyarára körvonalazódott a találmányok alapján, Duflex néven előállított fényképezőgép terve. A Gyakorlati fotolexikonban is felbukkant ez a termék, 1948. július 27-én pedig a Szabadság című napilapban Vadd Ferenc írt cikket a Gamma gyártmányairól. Szerinte havi ezer darab (!) Duflex termelését tervezi a cég. (A valóságban a próbagyártás összesen sem érte el a hatszáz darabot.) A Szabad Nép 1948. augusztus 17-én szintén önálló cikkben ismertette[66] a Gamma új fényképezőgépét. Dulovits egyébként már birtokolt egy működőképes prototípusú példányt, amellyel intenzíven fényképezett is. Ennek műszaki kivitele azonban eltért a véglegesnek gondolt változattól.

A Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtára tíz évvel ezelőtt egy magángyűjtőtől megkapott egy 114 eredeti fotót tartalmazó 23,5 × 33 centis fotóalbumot. Címlapján a Duflex 1948-as, már sorozatgyártásra szánt változatának tárgyfotója, belső oldalain pedig 9 × 12 centiméteres méretben különböző témájú Dulovits-képek eredeti nagyításai szerepelnek. Az egyik rosszul beragasztott kép hátoldalán az ismert, lakcím nélküli névbélyegző (Phot. JENŐ DULOVITS, BUDAPEST) szerepel, amit egy másik lécbélyegző „Gamma-DUFLEX-Camera” szövege egészít ki. Az album még nem teljesen feldolgozott és emiatt tartalma, leírása még publikálatlan.(!) Képeit pedig egybe kellene vetni Dulovits könyveinek, cikkeinek anyagával. Az már felületes átnézésre is látszik, hogy több fotó egy-egy helyen annak idején már megjelent. Így például a hagymás csendélet az 1947-es Élet és Tudomány-cikkben, az áttűnéses, népviseletes párt ábrázoló zsánerkép a Meine Technik 149. ábrájaként, a csészéből a reggelijét kanalazó kislány pedig az Így fényképezek 10. képeként. Érdekesség, hogy már a képaláírásában is jelezte a tanár-fotóművész, hogy a felvételt Duflexszel készítette.

A fotóalbum első oldalán, balra fent az ismert töltőtollas DJ szignó és 1948-as dátum látható. Minden kép érdekes, de kiemelkedően fontos a más forrásból, a Balonyi Gusztáv egykori Gammástól is ismert[67] riportkép. Balonyi saját nagyítására a dátumot is ráírta: az öttagú tervezőcsapat 1948. november 27-én hajolt össze a kiterített tervrajzra helyezett, szétszedett példány felett. Ehhez képest a fotóalbum címlapján annak a már kész példánynak a tárgyfotója szerepel, amelynek képe egy korabeli szórólapon is megjelent. (Könyvemben[68] ez a 94. ábrán a 68. oldalon látható.) Érdekes, hogy a fotó retusálatlan, viszont a szórólaphoz a képet nyomdai retusnak vetették alá. Ez jól látszik a nyomaton az objektívről és a keresőkből eltüntetett reflexekből.

A Központi Antikvárium 165. aukcióján, 2024. június 5-én, 158. tételként felbukkant egy úgynevezett Duflex ajándékpéldány. Ez a harmadik ilyen műtárgy: az előző kettőt egy politikus, illetve egy Gammás középvezető kapta. A 2024-ben árverezett fényképezőgép hátoldalán[69] kis táblát helyezett el a gyártó, amelybe a következő feliratot vésték: „Révai József elvtársnak 50 év születésnapjára A magyar ipar által gyártott Első fényképezőgép A SZABAD NÉP szerkesztősége[70] és a GAMMA dolgozói.”

Ez a helyzet kapcsolódik az előzőekben ismertetett és a Magyar Nemzeti Múzeumban őrzött fotóalbumhoz, amelynek címlapfotóján látható egy 1948-as Duflex. Az albumban is szereplő, a tervezőcsapatot mutató kép 1948. november 27-én készült. Úgy tűnik, ekkor még nem állt rendelkezésre használható példány. Révai József születésnapja korábban, október 12-én volt. Az aukcionált példány gépvázszáma 149007, objektívjének száma pedig még magasabb, 149051. Az, hogy a miniszter 49-cel kezdődő sorszámú kamerát kapott, azt mutatja, hogy a tárgy 1949 februárjának végén készülhetett. 1949-ben az első félévi termelés ugyanis csak 4 db volt, sorszámuk viszont nem ismert, valószínűleg 149003-6 közötti. A megajándékozott tehát a születésnapja után minimum 4 hónappal, esetleg még később kapta meg a műtárgyat. Az árveréssel kapcsolatos pontosított adatok először most, általam kerülnek közlésre.

A Magyar Nemzeti Múzeum Történeti fényképtára őrzi a Magyar Nap című napilap riportfotóinak negatívjait. A listán 1947. júliusa és 1949. november 29. közötti riportok dátumai és témái szerepelnek. A nagy mennyiségű, a tárgyalt időszakban megjelent újság riportfotói nem tárgya a fotóművészettel foglalkozó tanulmányomnak.

Az Új Idők című hetilap a két világháború között a polgári réteg fontos olvasmánya volt, sok fotót közölt a hazai szakma jelentős szereplőitől. A lap 1945 után elérdektelenedett. Az 1947. áprilisi számban Dulovits Fiatalság, a májusiban Vadas Ernő Pajtások, az októberiben Wallner Viktor Az első leckék, a novemberiben szintén Wallner Falusi templom című képét közölték címlapon. 1948-ban Wallner Viktor Falusi templomban, Vadas Ernő Május és szintén Vadas Melyiket válasszam című fotója jelent meg. 1949-ben Szöllősy Kálmán és Vadas Ernő exponálták magukat és a lap megszűnt.

A szakmai hozzáállást jól jellemzi Hevesy Iván helyzete. Ő a II. világháború alatt 26 könyvet írt, 1945–1948 között viszont egyetlen kötete jelent meg, egy előadása nyomán készül 28 oldalas jegyzet, amelyet Művelődés és művészettörténet címen a Stachora Nyomda sokszorosított 1947-ben.

Ki kell térni a mozgóképekre is. 1945-ben 3, 1946-ban 5, 1947-ben 10, 1948-ban 9 alkotás készült, melyek nem mindegyike játékfilm. Leforgattak több dokumentumfilmet is, például a Felszabadult Budapestről (Kertész Pál, 1947), az újra élő Iparról (Fejér Tamás, 1947), az Épülő Zaláról (Herskó János, 1948), és a munkaversenyről – 3 éves tervről (Máriássy Félix, 1948). Fotótörténeti szempontból meg kell említenem, hogy Dulovits 1943-ban és 1944-ben Szőts István (1912–1998) két filmjének is operatőre volt, de a rendező 1948-as filmjét, az Ének a búzamezőkrőlt már Makay Árpád (1911–2004) és Hegyi Barnabás (1914–1966) fényképezte.

Egy téma (NÉKOSZ), két klasszis fotográfus: Reismann János és Robert Capa

Mágori Varga Erzsébet (1911–?) író, kritikus, műfordító kapott Cserépfalvi Imre (1900–1991) kiadójától megbízást arra, hogy a 20. század egyik legjelentősebb ifjúsági mozgalmáról, a népi kollégisták életéről, tevékenykedéséről könyvet írjon. A kötethez az írónő élettársa, Reismann János készítette a fotókat. Nem Reismann fotóalbumáról beszélünk tehát, hanem Mágori illusztrált könyvéről. Nem teljesen egyértelmű, hogy a kép-szöveg összeállításnak milyen nyelvi mutációi vannak, mivel a bibliográfiai adatok ellentmondásosak. Így például a francia változat kiadójaként mindenki a párizsi Nagelt tünteti fel. Holott valójában az Athenaeum Nyomda Budapesten készítette, és nem a Cserépfalvi szerepel kiadóként. Zavaró, hogy a katalógus-leírásokban az évszám nélkül megjelent kötetnél szögletes zárójelben 1949-es dátum szerepel és mindenki erre hivatkozik. A szögletes zárójel azonban azt jelenti, hogy a kötelespéldányok akkor érkeztek be, illetve a katalóguscédulák kiállítása akkor történt. A kiadó, Cserépfalvi Imre többször közzétette visszaemlékezéseit Egy könyvkiadó feljegyzései 1945–1963 címen.[71] A 78–79. oldalon ez áll: „1948. június közepén hozta ki a Cserépfalvi Könyvkiadó Vállalat Mágori Varga Erzsébet és Reismann János: Népi kollégisták című, nagyszerű fotókkal és szövegekkel ellátott albumát, amely méltán jelent meg angol és francia nyelven, lehet, hogy német nyelven is. […] Rövid idővel a könyv megjelenése után a hatóság az összes könyvkereskedésben és nyomdában lévő példányt hatósági segítséggel zúzdába szállította.” Itt kell megjegyezzem, hogy az Országos Széchényi Könyvtárban magyar, francia és orosz nyelvű változat található. Utóbbinak – szerintem – rossz a katalógusleírása, amit jeleztem is a könyvtárnak. Az mindenesetre egyértelmű, hogy a Mologyezs novoj vengrii című könyv a kolofon szerint egyértelműen az Athenaeumban készült, a táskaszám 486463. Egy nyomdában a megrendeléstől a számlázásig minden munkafolyamatot végigkísér a valóban tekintélyes méretű papírzacskó-táska és annak száma. Jelen esetben – függetlenül Cserépfalvi visszaemlékezéseitől – a táskaszám is 1948-ra utal, ami a már említett, mindenütt közölt[72] 1949-es évszám miatt érdekes.

Reismann és Capa jól ismerték egymást. Előbbi, azaz a házigazda magától értetődő természetességgel hívta fel az 1948-ban Budapestre látogató, magyar származású, de már amerikai állampolgárságú barátja figyelmét néhány témára, így a NÉKOSZ-ra is. Capa Magyarországon? A felvetés izgalmas, bár újdonságnak nem mondható. Reismann János szerkesztette azt a budapesti városképeket tartalmazó, idegen nyelvű fotóalbumot, amelyet a Cserépfalvi vezette Corvina Kiadó Vállalat[73] jelentetett meg 1956-ban. Cserépfalvi így ír könyvében[74] a fotóriporterről: „Reismann az egyik legtöbbet megjelentetett fotóművészként szerepelt kiadónknál. Baráti szálak is fűzték hozzánk. Nagyra becsültük minden munkáját, nemcsak fotóit, hanem minden sorát, amit leírt és ahogy képeket válogatott, kivágásokat, nagyításokat készített, ahogy a könyv szerkesztésében részt vett.” […] „Engem különösen összekötött a munka heve Jánossal, mert még 1948-ban a Cserépfalvi Kiadó egyik utolsó kiadványaként a népi kollégistákról készítettük azt a könyvet, amelynek szövegét Mágori Varga Erzsébet írta. Tulajdonképpen csak megjelent, de aztán bezúzásra került, csak néhány példány maradt meg belőle…”

Reismann ajánlotta Capának a témát, aki viszont eljuttatta budapesti képeit (vagy legalábbis néhányat) barátjának. Capa riportja „Conversation in Budapest” címen a Holiday című amerikai magazin 1949. novemberi számában[75] jelent meg. A 65. oldal felét egy fekvő formátumú, furcsán ellenfényes, meglehetősen sötét kép tölti ki. Ezen egy a felhős ég kontúrjában megjelenő alak csákányozza a romos Ritz szálló emeleti ablakának helyét. Ugyanennek a képnek a kinagyított, álló formátumú változatával indította Reismann mint szerkesztő az 1956-ban megjelent Budapest albumot.

A már hivatkozott és Fisli Éva által gondozott 2023-as Capa-kötetben többször is említik, hogy magyarországi tartózkodása alatt az amerikai fotóriporter fényképezte a NÉKOSZ-osokat. Így például a 26. oldalon (ez az újságriport 69. oldalának egyik képe), valamint a csak képeket közlő (79., 81., 83.) oldalakon háromszor is.

Az is felmerül,[76] hogy Capa Budapesten felkereste Bálint Endre (1914–1986) festőművészt, akivel évtizedekkel korábban ugyan, de baráti kapcsolatot tartott fenn. A találkozás leírása szerepel Bálint 1984-ben megjelent visszaemlékezésében is. A saját magát előtérbe helyező, önző, magamutogató, narcisztikus és mindenre poénkodóan reagáló viselkedésre is még rá lehet tenni egy lapáttal. Hajdú János (?–?) csongrádi fényképész munkái[77] adalékot szolgáltatnak az előző állításhoz. Hajdú az a tipikusan elbizonytalanodott képkészítő, aki a II. világháború befejezése után teljes biztonsággal tudta, hogy nem akar magyaros stílusban fényképezni. Kérdéses azonban, hogy az új utak keresésében megfelelő kifejező eszközökre lelt-e? Ismert néhány, 10×15-ös és 13×18 centis méretű üveglemezen fennmaradt negatívja, amelyek közül többre tussal rárajzolta a háttér-kiegészítését, amit még akár – ha jól kivitelezett lenne a megoldás – expresszívnek is mondhatnánk. Hajdú végeredménye azonban nem annyira expresszívnek, mint inkább földhözragadtnak tűnik. Egy csoportkép-negatívjára tussal 1948-as dátumot írt. A képen hét, nem teljesen hiteles, alig azonosítható népviseletbe öltözött lány ül, akik mögött szintén hét mellényes-kalapos legény áll. Őket kiegészíti hátul egy fiatal, fehér ing-nyakkendős, öltönyös férfi, aki az összejövetel szervezője lehetett. Az álló-ülő csoport előtt, a ráírt évszámhoz nagyon közel, két ijesztőre kifestett arcú fiatal leány (ördögfióka?) hever, akik trombitát tartanak kezükben. Nem gondolom túlzó állításnak azt, hogy amikor minden politikai tartalommal bírt, az évszámnak és a két ronda figurának is volt valamilyen többletjelentése. Ha nekem kell (lehet?) desifírozni a közlést, akkor az még akár a két párt (Szociáldemokrata Párt és a Magyar Kommunista Párt) 1948. június 12-i egyesülésére is utalhat. A két heverésző alak, ördögfióka ebben az esetben viszont Szakasits Árpád (1888–1965) és Rákosi Mátyás (1892–1971) lenne.

Maradva a néprajzi felvételeknél, el kell mondjam: Dr. Bata Tímea főmuzeológus kérdésemre a következő összesítést adta. Jelenleg a Néprajzi Múzeum 343 950 beleltározott fényképéből már 219 940-et feldolgoztak. Ezek közül a tanulmányom időszakára körülbelül 1513 esik. A megoszlás fotósonként: Manga János (1906–1977) 420 db, Manga János és Szendrey Ákos (1902–1965) együttes munkája 41 db, Gönyey Sándor (1886–1989) 276 db, Kresz Mária (1919–1989) 211 db, Horváth József (Kolozsvár) 192 db.[78]