Az eltűnt idő nyomában – Beszélgetés Turós Balázs fotográfussal

Turós Balázs fotográfiája egyszerre személyes és univerzális, vallomás és kutatás. Képein egyetemes kortárs érzékenység feszül. Nyolc éve formálódó sorozata mindannyiunk életének közös kérdéseiről szól: hogyan fogadjuk el a mulandóságot, létünk törékenységét. Esszenciát keres – azt az egy képet, amely borzongást kelt. Mostanra nemzetközi díjak és egy nagyszabású egyéni kiállítás jelzi – a személyes történetből nemzetközileg elismert kortárs művészet született. A dolgok természete című munkáját a Kranj Fotó Fesztivál zsűrije megosztott első helyezéssel díjazta. Kiállítása a fesztiválon augusztus 27-től szeptember 27-ig látogatható.

R.J.

Sokszor említed, hogy számodra a technika nem dogma, mégis nagyon következetesen dolgozol analóg eszközökkel. Miért?

T.B.

Van valami plusz varázsa annak, ha úgy készül egy kép, hogy a nagyítógép fényén kívül semmilyen elektromosságra nincs szükség. Egyfajta technikaorientáltság jellemző rám – szeretek műszaki kamerával is fotózni, de nem hiszem, hogy csak az analóg az igazi. Egyszerűen másképp néz ki, más térbeliséget és részletgazdagságot ad. Van, hogy a digitális nyomat működik jobban, van, hogy az analóg kép – nincs szabály. A portrék közép formátumú filmre, vagy 4x5-re, az utazásaimon készült fotók szinte mindig síkfilmre készülnek– a beállítás időigényes és emiatt más a koncentráció. A kortárs fotográfiában erősek a konceptuális, intellektuális irányok, én viszont zsigerből indítom el a projektjeimet. Nagyon vékony határon egyensúlyozok: amit csinálok, az könnyen lehetne unalmas is akár. Számomra ez a járható út – addig kísérletezni, amíg elő nem áll az a pár kocka, amely hordozza az esszenciát. Mint a szobrásznál: faragod a kőtömböt, és a végén ott marad a lényeg, az alkotás.

R.J.

Amikor az ember a Dolgok természete című sorozatod képeit nézi, nem egy lezárt projektet lát, hanem valamiféle folyamatosságot. Te magad is így gondolsz rá?

T.B.

Élethosszig tudnék dolgozni ezen a sorozaton. Nyolc éve kezdtem, organikus folyamként jött létre, amelyben mindig visszatérek ugyanahhoz az alapkérdéshez: hogyan tudjuk elfogadni létezésünk mulandóságát. A halál gondolatában számomra az a legfélelmetesebb, hogy mi lesz a tudatunkkal, hová tűnünk majd el? Gyerekként az idő végtelennek tűnik, ahogy felnövünk azonban, úgy látjuk meg a végességét. Erre engem a nagymamám demenciája figyelmeztetett. De fontos, hogy a sorozat nem róla szól. A nagyi inkább közvetítő. A fotók a saját félelmeimről szólnak: mi lesz, ha egyszer nem leszek? Mi történik a személyiségünkkel? Minden nap fogy az időnk, minden nappal egy nappal kevesebb van az életünkből. A demencia azért különösen erős tapasztalat, mert nem hirtelen halálról van szó, hanem egy elnyújtott folyamatról, ahol a személyiség szép lassan eltűnik. Amikor a MOME-n diplomáztam nyolc éve, a szakdolgozatomban ezeket az érzéseket próbáltam megérteni – az egzisztenciális pszichológia alapkérdéseivel foglalkoztam. August Sander és Rineke Dijkstra analitikusan komponált, középre helyezett portréiról írtam, ahol az emberek szinte a semmiben lebegnek. Ott kezdtem felismerni, mennyire védtelenek vagyunk és hogyan jelenik meg ez a képeken. A szakdolgozat tehát előkészítette azt a gondolatot, amely ma a sorozatom alapja: a létezés törékenysége – csak akkor még nem tudtam fotóban megfogalmazni.

R.J.

A sorozatban a kisfiad is megjelenik. Ez tudatos döntés volt?

T.B.

Érdekes, de nem. Először inkább intuitívan fotóztam, például a születését, mert éreztem, hogy fontos pillanat. Csak később jöttem rá, hogy ez is része annak a nagyobb történetnek, amit keresek: a születés és a halál misztériumának. Világossá vált, mennyire kiteljesedett a kisfiam fotóitól a sorozat, megjelenítve az élet ciklikusságát. A születés és a halál szorosan kapcsolódnak egymáshoz. Mindkettő nehezen felfogható pillanat és kontrollvesztett állapot.

R.J.

A munkáid mögött jól érzékelek egy spirituális útkeresést?

T.B.

A belső szorongásaim, félelmeim hajtanak, de a végeredmény már nem ezekről szól, hanem inkább valami megnyugvásról. Materialista családból jövök, nem kaptam vallási fogódzókat, és nem is érzem úgy, hogy bármilyen hitrendszer segíthetne a bizonytalanságomon. Egyéni keresésbe kezdtem, próbálom a minket körülvevő világot tökéletes rendszerként megélni, amelynek természetes része a születés és a halál. Ebben a folyamatban fontos szerepe van az utazásnak. Ha egyedül vagyok egy távoli helyen, akkor kénytelen vagyok elengedni a kontrollt, és rábízni magamat a világra, gyógyítóan hatnak rám ezek a helyzetek. Ennyi év után úgy érzem, a kérdéseimre talán nincsenek is válaszok. A válasz maga az idő, amit a szeretteimmel töltöttem az elmúlt években.

R.J.

A sorozatod mára komoly nemzetközi visszhangot váltott ki. Melyek voltak a legfontosabb állomások?

T.B.

Az elmúlt pár hónapban három külföldi fesztiválon is nagy sikerrel szerepelhettem. Az egyik Montpellier-ben volt, a Las Boutographies, ott a közönség- és az ifjúsági közönségdíjat is nekem ítélték. Szicíliában a Photoroad Gibellina fesztivál fődíját nyertem el, ami komoly egyéni kiállítás lehetőségét jelenti egy éven keresztül – 22 darab 3 és 2 méteres nyomatok a Pietro Consagra által tervezett, befejezetlen színház épületében. A napokban pedig éppen elindultak kamionnal képeim a Krajn Fotófesztiválra. Itt több mint 1500 pályázó közül választották ki a projektemet. Az eddigi legnagyobb szabású egyéni kiállításomon 47 fotómat installálják. Mindig nagy öröm először látni a képeket végleges formájukban, főleg, hogy a többségük analóg nagyítás, ami még izgalmasabbá teszi a gyártás folyamatát.

Az eltűnt idő nyomában – Beszélgetés Turós Balázs fotográfussal

Következő

„A fotográfia képes megörökíteni az intimitást és sebezhetőséget” – Interjú Eleonora Agostinivel

Naked Ambition – Dokumentumfilm tiszteleg a pin-up modellből lett fotográfus előtt

„A fotográfia arról szól, hogy tökéletesen jelen legyünk a pillanatban” – Hat évtizednyi Amerika Joel Meyerowitz fényképein

„A filmjeimnek csak egy képkockája van” – Jeff Wall a portugál MAAT-ben

The Great Voyage – 19. századi vintázs fotográfiákból épít mesterséges múltat a Google AI-filmje