Az absztrakció nem esztétikai díszítés, hanem konceptuális állásfoglalás: az észlelés működéséről, a valóság viszonylagosságáról, a képalkotás szabadságáról szól. Ebben az értelemben az absztrakt fotó nem a világ egy darabját mutatja meg, hanem inkább annak egy lehetséges lenyomatát – torzítva, redukálva vagy épp újrarendezve az elemeket. Az absztrakt képek nézése másfajta figyelmet kíván. A felismerés megszokott kapaszkodóinak hiányában a néző aktívabb szerepbe kerül: nem az a kérdés, mit látunk, hanem az, hogyan értelmezzük, amit látunk. A forma, a fény, a tér és a ritmus itt nem illusztrációként, hanem önálló jelentéshordozóként működik. Ez a megközelítés felszabadító és egyben kihívást jelentő is: le kell mondanunk a megszokott olvasatokról, hogy újfajta értelmezési lehetőségek nyíljanak meg.
Ez a kiállítás olyan alkotásokat mutat be, amelyek több megközelítés mentén térképezik fel az absztrakt fotográfia kortárs lehetőségeit. A klasszikusan komponált képek formai tudatossága és vizuális ritmusa még a hagyományos fotográfia nyelvén szólal meg, de már túlmutat a dokumentálás funkcióján: az absztrakció itt esztétikai és érzéki tapasztalatként jelenik meg. A test és a környezet formai elvonatkoztatása a néző felismerési vágyát kérdőjelezi meg – ezekben a képekben a valóság még jelen van, de már csak utalás szinten, fragmentumként. Végül a digitális eszközökkel létrehozott vagy manipulált fotók teljesen felszámolják a mimetikus viszonyt a világgal: a kép nem leképez, hanem generál, nem mutat, hanem épít.
Gál Teodóra Zsinagóga fényei című sorozata az épített tér és a fény viszonyrendszerét vizsgálja, a konkrét látványtól fokozatosan elmozdulva az absztrakció felé. A kiindulópont a valós tér — egy zsinagóga enteriőrje —, mégis a képek súlypontja a fény alakulására, anyagszerűségére, irányára és formáló erejére helyeződik. A sorozat érzékenyen figyeli, miként válik a fény a tér elsődleges szerkesztőelvévé, miközben az épített környezet csak nyomokban, jelek vagy kontúrok szintjén marad jelen.
A kompozíciók kulcseleme a sötét háttér és az azon átvillanó, áttörő fényforrások kontrasztja. Gál képein a természetes fény beszűrődése és a mesterséges, lámpákból eredő fény egymás mellett, egymással dialógusban jelenik meg, gyakran egy olyan tér mélyéből kiemelkedve, amely szinte teljesen elnyelődik a sötét tónusokban. A háttér nem konkrét térként, hanem szinte elvont felületként működik: a látható valóság szélei elmosódnak, így a fény válik a főszereplővé, amely plasztikus formákat, töréseket, átmeneteket rajzol ki.
A sorozat így nem a tér megörökítésére törekszik, hanem annak újragondolására: arra, hogyan képezhető le a fény nem csupán mint optikai jelenség, hanem mint vizuális ritmus, formai kísérlet és érzéki tapasztalat. A Zsinagóga fényei a fotográfia egyik alapvető kérdéséhez tér vissza – mit látunk, amikor már alig látunk valamit –, de úgy teszi ezt, hogy közben a fény képi nyelvét építi újra, szinte anyagszerű jelenlétté formálva azt.
A test fragmentált megjelenítése Gál Teodóra Torzók című sorozatban kap különösen hangsúlyos szerepet. Képein a testrészletek gyakran elvesztik konkrét, anatómiai értelemben vett jelentésüket, és absztrakt vizuális elemekként kezdenek működni. A felismerhetőség határán mozgó formák nem a test reprezentációját célozzák, hanem inkább annak átalakulását követik nyomon – egy olyan képi játéktérben, ahol az emberi figura önálló formai és kompozíciós struktúrává válik.
