Mikor hihetünk egy képnek? – A fotó, mint bizonyíték

Sokáig széles körben elfogadott álláspont volt, hogy a fénykép bizonyíték erejű, hiszen amit ábrázol, nem a fantázia szüleménye, hanem a külvilág valódi, létező jelensége, amelyet a múlt egy pillanatában a fotográfus megörökített. Ez nemcsak általános közvélekedésként, hanem művészettörténeti és művészetfilozófiai kiindulási alapként is fontos sarokpontja volt a fényképekről való gondolkodásnak. Ennek ellenére számtalan példát találni hamisított fényképekre, amelyeket szándékosan úgy manipuláltak, hogy ne a valóságot ábrázolják. A modern korban, a digitális képmódosító eszközök gyors elterjedésével mindez még általánosabbá vált, a mesterséges intelligencia elterjedése pedig még több okot ad a képekkel kapcsolatos gyanakvásnak. Vajon mennyire lehet hinni egy képnek? Csak napjainkban lehet valódi oka a bizalmatlanságnak?

A fényképezés sokáig a valóság ábrázolásának hiteles módját jelentette, amely során a külvilág tárgyait a fény segítségével ,,a legnagyobb pontossággal és a rajzolatot híven megtartja” lehet megörökíteni.[1] Ez magával hozza azt a bizonyító erőt is, amelyet a képek családjának tagjai közül csak a fotográfia tudhat magáénak. Egy emlék, egy történelmi pillanat, vagy egy személy rögzítése egyúttal bizonyítékot is jelent arra, hogy maga az ábrázolt dolog létező fenomén. Más esetekben a fénykép azt tanúsítja, hogy a tárgya korábban létezett, és erről maga a felvétel tanúskodik bizonyítékszerűen.[2] A művészettörténeti és teoretikai megközelítéseken felül ezt támasztja alá a bűnügyi fotográfia működése is. Ekkor a fénykép nem átvitt értelemben, hanem konkrét értelemben válik bizonyítékká. Más esetekben, például a tudományos dokumentáció folyamatában a fénykép nagyobb részben a megfigyelés eszközévé válik, mivel képes számtalan olyan dolgot megmutatni, amit a szem nem lát.[3] Ennek egyik első példája Eadweard Muybridge fényképsorozata, amelyet egy vágtázó lóról készített. A felvételeket egymás után vetítve a mozi ősét is megalkotta – minden kétséget kizáróan bizonyította, hogy valóban van olyan pillanat, amikor a ló mind a négy lába a levegőben van.[4]

Mindehhez azonban az eljárásnak bizonyos fokú technikai fejlettséget el kellett érnie. A korai fényalapú képrögzítési eljárások, mint a dagerrotípia és a talbotípia, még hosszabb expozíciós idővel dolgoztak, emiatt például a városokról készült képeken csak néptelen utcákat látni, a mozgó alakokat ez az eljárás nem tudta megőrizni. Remek példát adhat erre, ha egy azonos helyszínen készült metszetet és fényképet egymás mellé helyezünk: a metszet általában ábrázolt járókelőket, hogy a képet élettel telivé, egyben valósághűvé tegye, egyúttal elhagyhatott olyan képi részleteket, amelyeket nem talált a képbe illőnek.[5] Az ilyen képek lefelejtették az utca szemetét vagy a tűzfalakra helyezett hirdetéseket ábrázolni, hogy ezzel esztétizálják a látványt. A fényképek ezzel szemben megőrizték ezeket a képi részleteket is, miközben az emberek – amennyiben csak átsétáltak a kamera előtt – lemaradtak a felvételről.[6]

Később, amikor a fényképezés fejlettségi szintje lehetővé tette a még valósághűbb ábrázolást, már teljesen teret tudott nyerni a metszetek, a nyomatok, illetve a festmények ellenében. Ezzel egy időben, úgy tűnik, erősödhetett a fényképek iránti bizalom, miközben ezek kevésbé műalkotásokként, inkább apró látványosságokként kerültek elő, amelyek mindennapi használati tárgyakat díszítettek. De már ebből a korszakból is ismertek fényképhamisítási esetek. Azért, hogy a fényképet érdekesebbé tegyék, és azáltal az arról készült másolatokból minél többet értékesíthessenek, többen módosítottak a képeken, hogy látványosabbak legyenek. Nemrég derült ki egy tornádóról készült 1884-es felvételről, hogy meghamisíthatták. A képet egy F. N. Robinson nevű fotográfus készítette, a felvételen két kisebb tornádótölcsér látható, amelyek a fényképen szereplő főtölcsér két oldalán tűnnek fel. A látványos égi jelenség fölött nyugodt, kissé gomolygó felhőzet tűnik fel. Egy tudományos csapat azonban rámutatott arra, hogy a tornádók közelében nem alakulhat ki ilyen nyugodt felhőzet, így szinte biztos, hogy a képet két különböző felvétel összeillesztésével állíthatták elő.[7]

Ismertek olyan felvételek is, amelyeket nem a kép eladhatóságának kedvéért, hanem politikai célzattal hamisítottak. A szovjet propaganda képhamisító eljárásai sokakat foglalkoztatnak, így számos olyan felvételről tudni, amelyekről egyes személyeket eltüntettek. Az egyik legismertebb retusált fénykép Nyikolaj Jezsov eltüntetését örökíti meg. A képen Sztálin oldalán sétál Moszkvában, ám miután az 1930-as évek végi tisztogatások kulcsfigurájaként maga is kegyvesztett lett, 1940 elején kivégezték. Vele együtt a fotónak is mennie kellett: mivel Jezsov a kép szélén állt, a cenzorok viszonylag könnyen eltüntették a nyomát.[8] Emellett az első manipulált képek már Lenin hatalomra kerülése után megjelentek. A nemkívánatos, politikai életből kikerült személyeket a fényképekről is el kellett tüntetni, így tűnhetett el Lev Trockij Lenin mellől több felvételen is.[9]

A mai napig fordulnak elő olyan esetek, hogy egy fénykép tartalma megkérdőjeleződik, ahogyan arra is találni példát, hogy később be is bizonyosodik, hogy egy adott felvétel nem valós eseményt mutat. Mi több, ismert olyan eset is, amelyben egy fényképnek hitt alkotásról kiderült, hogy mesterséges intelligencia szoftver segítségével generálták. Nagy port kavart az a botrány, amikor a Sony World Photography Awards 2023 versenyén a zsűri egy mesterséges intelligencia által generált képet tüntetett ki Kreatív kategóiában. A képet Boris Eldagsen berlini fotográfus készítette, aki a díj kihirdetése után többször, több platformon is hangsúlyozta, hogy bár összetéveszthetők, a mesterséges intelligenciával készült munkák nem tekinthetők fényképnek.[10] A teljes egészében szoftveresen generált alkotás széles körű vitát váltott ki, sokan abbéli aggályukat fejezték ki, hogy egyre nehezebb megkülönböztetni a valódi képeket a szoftveresen generáltaktól. A téma kapcsán az eredeti alkotást készítő német művész külön hangsúlyozta, hogy a hitelesség kérdése különösen fontos szempont kellene hogy legyen, illetve megbízható ellenőrzési rendszerekre lenne szükség az esetleges visszaélések elkerüléséért.[11]

Ezek alapján úgy tűnhet, hogy a fényképezés és a valóságábrázolás egymástól elkülönülő fogalmak, mindennek azonban van egy másik oldala is. A fénykép bizonyítékszerűsége a bűnügyi, a híradástechnikában, a tudományos életben vagy hétköznapi használatban jelen lehet, de a föntebb hivatkozott példák azt is láthatóvá teszik, hogy fényképek sokszor magukon hordozhatják az adott kor érzületeit és viszonyait is, például a kereskedelmi vagy politikai szándékok okozta behatásokat. A mesterséges intelligencia által alkotott kép ugyan nem valóságábrázoló eljárás, hiszen a fényképpel ellentétben nem egy jelen lévő látványt örökít meg, de ezeket az érzületeket így is képes lehet eltárolni. A fotográfiai eljárások minden bizonnyal meg fogják tudni őrizni alapvető bizonyítékerejű természetüket, még akkor is, ha a már most is meglévő, képekkel kapcsolatos bizalmatlanság tovább fokozódik majd.