Elhunyt Benkő Imre (1943–2025)

„Kispesten születtem 1943-ban, de apám munkájának köszönhetően egy bakonyi bányászlakótelepen nőttem fel. Húszévesen ismerkedtem meg a fényképezéssel, emlékképeket készítettünk barátokkal, és úgy megtetszett, hogy a megtakarított pénzemből versenybicikli helyett inkább egy Altix gépet vettem. 1968-ban megnyertem egy országos fődíjat, és ismeretlenül az MTI-be hívtak. Reggeltől késő estig dolgoztam, bizonyítanom kellett. Rengeteg téma, helyszín és arc. Megedződtem, és mindez megalapozta a későbbi látásmódomat. Soha nem MTI-stílben akartam fotózni, hanem az adott szituációból a legjobb képi megoldást kihozni. [...] Pályám elején, amatőrként tömörebben fogalmaztam meg a képeket, többet használtam teleobjektívet. MTI-fotósként persze dolgoztam nagylátószöggel, de 1977-ben volt egy revelatív élményem: készítettem egy olyan nagylátós képet, amelyen egyszerre megnyílt a tér, és a kép mélységében is minden éles volt. Tudatosan talán akkor éreztem rá erre a sajátos dokumentarista szemléletre, amit Cartier-Bresson vagy Koudelka képvisel. Ez a váltás eredményezte, hogy a szó igazi értelmében közelebb kerültem az emberekhez, mert ilyen lencsével közel kell menni. Ez megoldotta azt a dilemmát is, hogy fotósként hogyan legalizáljam magam. El kell fogadtatni a jelenlétem: én nem távolról, titokban, lesből fényképezem.” (Benkő Imre)

Benkő Imre 1963-ban kezdett el fényképezni, majd 1968 és 1986 között a Magyar Távirati Iroda fotóriportereként dolgozott. 1987-től közel egy évtizeden át dokumentálta az ózdi kohászat leépülését, amely sorozatáért 1992-ben elnyerte a W. Eugene Smith Memorial Fund (New York) ösztöndíját. Munkásságát végigkísérte az ember és környezetének hiteles, empatikus ábrázolása, a valóság vizuális értelmezése.

Nemzetközi sikerei közé tartozik a World Press Photo versenyen elnyert arany- és ezüstérme (1975), valamint az 1978-as aranyérem. Itthon több rangos elismerésben részesült, köztük a Balázs Béla-díjban (1981), a Pulitzer-emlékdíjban (1991), a Magyar Köztársaság Érdemes Művésze díjban és a Magyar Fotográfia Nagydíjában (2004). 2013-ban megkapta a Magyar Fotóművészek Szövetségének Életműdíját, 2016-ban a Prima Primissima díjat, 2021-ben pedig a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ Fotóriporteri Életműdíját. 2025-ben Kossuth-díjjal ismerték el életművét. Hét fotóesszé-albuma jelent meg, alkotásait jelentős hazai és nemzetközi közgyűjtemények őrzik.

Munkáiból legutóbb a Mai Manó Házban rendeztek kiállítást.