„A legfontosabb képek mindig azok, amelyeket csak bennfentesként készíthetsz el” – beszélgetés Emmanuel Rosarióval

Hogyan kezdődött a kapcsolatod a New York-i punk szcénával, és mi inspirált arra, hogy dokumentáld?

Mindig is punk voltam a szívemben, bár soha nem neveztem így magam. 2012 és 2018 között az országot jártam, autóban éltem, városról városra sodródtam, követve a végtelennek tűnő utakat. Amikor visszatértem New Yorkba, valami ismerőset kerestem, de csak ürességet találtam. A barátok elköltöztek, a város megváltozott. Aztán 2020-ban, közvetlenül azelőtt, hogy a világ leállt, lassan rátaláltam a törzsemre: zenészekre, koncertre járó fiatalokra, furcsa figurákra az Instagramon, akik lassan valóságossá váltak. Először csak azokat a zenekarokat fényképeztem, amelyeket kedveltem. Az arcokból barátok lettek, és az egész projekt ezekből az éjszakákból nőtte ki magát.

Mit jelent számodra a punk? Műfajt, gondolkodásmódot, életstílust? És változott ez a jelentés a sorozat készítése közben?

Soha nem próbáltam túl szorosan meghatározni a punkot. Számomra az önkifejezésről és a konformizmus elutasításáról szól. Néha lázadásként jelenik meg, fiatalok ökölrázásaként az ég felé, máskor pedig olyan egyszerű dologban, hogy úgy öltözöl, ahogy akarsz – akár csak egyetlen estére. A punk mindig arról szólt, hogy hagyjuk az embereket úgy élni, ahogy szeretnének, ítélkezés nélkül. Ugyanakkor közösség is, arról szól, hogy ott vagyunk egymásnak, még a nehéz pillanatokban is, például egy kórházi látogatásnál, egy baleset után. Egyeseknek ez a szabadság és a kísérletezés időszaka, másoknak élethosszig tartó gondolkodásmód. Bárhogyan is, sosem a „viseletről” szólt igazán. A punk gondolkodásmód.

A sorozatod nemcsak koncerteket mutat be, hanem csendes, intim pillanatokat is. Tudatos döntés volt, hogy ennek a közösségnek az emberi oldalát is hangsúlyozod?

Igen. Mindig nehéznek találtam vadidegeneket fényképezni, mert bizalom nélkül a fényképezés tolakodónak tűnhet. Soha nem akartam, hogy a munkám olyan legyen, mintha csak átutazó turista lennék. A célom az volt, hogy megmutassam, milyen érzés, milyen az intimitás és a sebezhetőség, amikor barátok ülnek egy parkban, amikor a tetoválásaikat mutatják egymásnak a bárban, vagy amikor valaki éppen egy kabátot varr önkifejezésként. A punk nemcsak a gitárok üvöltéséről szól, hanem azokról a csendes pillanatokról is, amelyek utána következnek – én pedig mindkét oldalát meg akartam ragadni.

A fotóid bizalmat és közelséget sugároznak. Milyen kapcsolatokat alakítottál ki azokkal, akiket fényképeztél? Volt olyan pillanat, amikor úgy érezted, bennfentesként látsz olyasmit, amit más sosem láthatna?

Köszönöm, ez nagyon sokat jelent számomra. A bizalom a munkám éltető ereje. Csak akkor tudok valódi fényképeket készíteni, ha az emberek beengednek és megmutatják a sebezhető oldalukat – nekem pedig felelősségem ezt tisztelettel kezelni. A célom mindig az, hogy őszintén mutassam meg az embereket, személyiségük minden oldalával együtt anélkül, hogy bármikor is tiszteletlen lennék. A legfontosabb képek mindig azok, amelyeket csak bennfentesként készíthetsz el: amelyek egy pillanatra valaki más életébe engednek betekintést és mélyebb érzéseket váltanak ki. Egy képekkel túltelített világban szerintem a legerősebb fotók azok, amelyek átjáróként működnek – beengednek valaki más világába, nem csak szép képet adnak.

Ez az első alkalom, hogy a sorozat Európában, ráadásul Magyarországon látható. Mit jelent számodra ez a nemzetközi bemutatkozás és mit gondolsz, hogyan reagál majd a közönség?

Nagyon izgatott vagyok. Ez az első alkalom, hogy a személyes munkám önállóan szerepel kiállításon, és úgy érzem, most végre önálló lábakon áll. Korábban vettek már részt képeim csoportos tárlatokon, de ez a projekt egy új fejezet kezdete: új barátokkal és új éjszakákkal. Elhozni Európába olyan, mintha New York egy darabját vinném át az óceánon, hogy az emberek lássák a zenénket, a nyers erőnket és a szeretetünket. Ez a nemzetközi bemutatkozás motivál arra, hogy folytassam: még több fotót készítsek, újabb zine-eket adjak ki és közel maradjak ahhoz a közösséghez, amelyet dokumentálok. Remélem, az európai közönség a punknak egy olyan oldalát látja majd, amely kifejezetten a mostani New Yorkhoz kötődik – és hogy kapcsolódni tudnak a színtér energiájához és nyitottságához.

A vizuális stílusod nagyon jellegzetes. Milyen eszközökkel és technikákkal dolgoztál, és mennyire határozták meg ezek a sorozat végső megjelenését?

Az eszközök egyszerűek: egy Nikon a kezemben, egy nagy látószögű objektív és néha egy külső vaku. A fotóasszisztensként töltött éveim megtanítottak arra, hogyan lehet formálni a fényt, és ezt a tudást a stúdióból átvittem az utcára. De végső soron a képek végső hangulatát mindig az határozza meg, hogy milyen a kapcsolatom azokkal, akiket fotózok.

Dokumentarista fotográfusként szerinted mi a legfontosabb, amit meg kell ragadni egy ilyen szubkultúrában? Te miben látsz mást, mint a legtöbben?

Az intimitás. Enélkül a munka üres marad. Ezt Mary Ellen Mark tanította nekem – nem személyesen, hanem azáltal, ahogyan együtt élt azokkal, akiket fotózott. Távolról megfigyelni egy dolog, de benne élni, hagyni, hogy hasson rád, egészen más. Ott kezdenek igazán lélegezni a fényképek.

Dolgozol jelenleg új projekten? Ha igen, mesélnél kicsit arról, mi inspirál mostanában?

Igen, egy új projekten dolgozom, amely a New York-i motoros közösségről szól. Ez az elmúlt években egyre nagyobbra nőtt, és egyre inkább a város identitásának részévé vált. Mindig is jelen volt, de korábban kisebbnek, undergroundnak tűnt. Most viszont kezd valóban a város karakterének részévé válni. Van benne egyfajta amerikai életérzés: honky-tonk stílusú bárok nyílnak Brooklynban és Manhattanben, de mindez nagyon New York-i csavarral – progresszívebb szemlélettel, több tisztelettel, beleegyezéssel, nyitottsággal és elfogadással. A baráti köreim két részre oszlanak: zenészekre az egyik oldalon, motorrajongókra a másikon, és ez a két világ állandóan összefonódik, koncerteken és garázsokban egyaránt. Ebből rengeteget dokumentálok: a motorépítés folyamatát, a közösségi eseményeket, a hosszú nyári túrákat és a barátok közti csendes, személyes pillanatokat.