„Nem hiszem, hogy a művészet képes megoldani az ökológiai válságokat” – Beszélgetés Claudia Fuggettivel Metamorphosis című sorozatáról

A sorozat leírásában David Abramot idézed, aki szerint az ökológiai válság valójában az érzékelés válsága. Te személyesen hogyan éled meg ezt az „érzékelési válságot” és hogyan próbáltad vizuálisan megfogalmazni a sorozatban?

Úgy gondolom, hogy jelenleg az elidegenedés állapotában élünk a természettől. Hozzászoktunk ahhoz, hogy úgy érzékeljük, mint valami tőlünk különállót, külsőt és kizsákmányolhatót. Számomra ez az igazi érzékelési válság. A Metamorphosisban megpróbáltam megfordítani ezt a perspektívát, olyan alakokat ábrázolva, akik nem uralják a tájat, hanem hagyják, hogy átjárja és átalakítsa őket. A képek a hallgatólagos figyelem és összeolvadás állapotát igyekeznek felidézni, felkínálva azt, hogy a természetet önmagunk kiterjesztéseként érzékeljük. Sok helyzet rámutat erre az érzékelési és fogyasztási problémára: például a turistalátványosságokat gyakran csak díszletként kezelik, lefényképezik, majd szennyezett állapotban hagyják maguk után. Vagy ott van a Keukenhof, ahol a sorozat egy részét fotóztam – ott a növényzetet színpadiasan „fogyasztják”, mintha pusztán dekoráció lenne, nem pedig élő jelenlét. Sokak számára a tartalom előállítása fontosabb, mint maga a tartalom, mintha minden egy fikció része lenne és a természet már nem volna valóban élő.

Munkáid gyakran ötvözik a fotográfiát festészettel, grafikával és más vizuális elemekkel. Hogyan látod ezeknek a határoknak a felfedezését saját művészi gyakorlatodban?

Számomra a fotográfia nyitott, porózus nyelv, amely természetes módon lép párbeszédbe más diszciplínákkal. A festészeti, grafikai vagy digitális elemek integrálása lehetővé teszi, hogy a kép túllépjen dokumentarista funkcióján, és olyan hibrid térré alakuljon, ahol valóság és képzelet összefonódik. Ez egyfajta határkérdés felvetése, új értelmezési lehetőségek megnyitása. Mindig nyitott vagyok a kísérletezésre, és alapvetőnek tartom a művészeti gyakorlatomban.

A sorozat középpontjában az átalakulás és a természet regeneratív ereje áll. Mit gondolsz, a kortárs fotográfia milyen szerepet játszhat abban, hogy az antropocén korában újra kapcsolatot találjunk a természettel?

A fotográfia jelentős szerepet játszhat, mert azonnali, univerzális nyelv, amely képes tudatosítani és reflexiót kiváltani. Nem hiszem, hogy a művészet képes megoldani az ökológiai válságokat, de képes tudatosságot, empátiát és képzelőerőt teremteni. Visszaadhatja a rácsodálkozás és a törékenység érzését, és talán újraélesztheti a felelősségtudatot a környezetünk iránt. Munkáim installációiban gyakran merítek ihletet a hippikommunákból, amelyeket kortárs módon értelmezek újra. Szabad zónákat, a tolerancia tereit hozom létre, ahol a közönség kapcsolatba léphet a képekkel, és elgondolkodhat a természetes és mesterséges közötti feszültségen. Anyagi szint helyett inkább metaforikusan közelítem meg a kérdést: először egyfajta távolságérzetet teremtek, majd meghívok mindenkit az újrakapcsolódásra ezekkel az elemekkel.