A hiány topográfiája. A gyermekszobák mint a kollektív trauma csendes, vizuális és narratív hordozói
25 • 12 • 13Somosi Rita
Az Üres szobák (All the Empty Rooms), Joshua Seftel 2025-ös rövid dokumentumfilmje harminchárom percen át igyekszik megragadni azt a társadalmi valóságot, amelyet düh, fájdalom és tehetetlenség hat át. A film Steve Hartman televíziós újságíró és Lou Bopp fotográfus amerikai útját követi – ezt a vállalkozás azonban jóval több egyszerű terepmunkánál: sajátos, modern kori zarándoklat. A két alkotó iskolai lövöldözések áldozatainak érintetlenül hagyott gyerekszobáit dokumentálta, és ezzel nemcsak a személyes gyász legintimebb tereibe nyertek betekintést, hanem a hiánnyal átitatott mindennapokba is, amelyek ezeket a tragédiákat követik.
Riporterként Hartman 1997-ben számolt be először egy iskolai mészárlásról. Az azóta eltelt közel három évtizedben drámai mértékben nőtt az ilyen események száma: évi 17 esetről 132-re emelkedett. A tendenciát követve egyre világosabbá vált számára, hogy az amerikai közvélemény egyre gyorsabban lép túl ezeken a tragédiákon, mintha a sokkhatás időtartama folyamatosan rövidülne. E folyamat felismerése indította arra, hogy másfajta megközelítést keressen: a médiadiskurzus ugyanis továbbra is túlnyomórészt az elkövetőkre irányítja a figyelmet, miközben háttérben maradnak azok a gyerekek, akik már nincsenek jelen – jóllehet hiányuk képezi e történetek valódi középpontját.
Az Üres szobák egyik legfontosabb rétege éppen az a vizuális és narratív struktúra, amellyel ez a hiány láthatóvá válik. Seftel kamerája festményszerű lelassultsággal időzik el a tárgyakon: az ajtógombon felejtett hajgumikon, a gyermek illatát őrző takarón, az évek óta változatlanul heverő kupac szennyesen, a plüssállatok sorain vagy az ágy alatt összegyűlt kacatokon. A rendező nem dramatizál, nem avatkozik be; a szobák így nem pusztán helyszínként jelennek meg, hanem a hiány topográfiájaként – olyan terekként, ahol az idő megszakadt, a jelenlét azonban mégsem tűnt el teljesen. A gyermekkor tárgyai, amelyek általában a növekedés, a játék és a jövő ígéretét hordozzák, itt az elmúlás és a fájdalom szimbólumaivá alakulnak. Ez a képi világ nem pusztán dokumentáció, hanem vizuális gyászmunka, amelyet Alex Somers visszafogott, lebegő hangkulisszája tovább finomít: a zene nem elnyomja, hanem kíséri a képekből áradó fojtott érzelmi állapotot.
A gyerekszobák ábrázolása azonban túlmutat az esztétikai megoldásokon: a film társadalmi jelentése éppen ezekből a vizuális döntésekből bontakozik ki. Azáltal, hogy az alkotók a helyszínek legintimebb tereibe vezetnek be, Seftel filmje tudatosan elkerüli a fegyveres erőszak körüli politikai és médiaközhelyeket. A néző nem statisztikákat, nem tüntetéseket, nem politikai vitákat lát, hanem azt, amit ezek a diskurzusok gyakran eltakarnak: a meg nem élt jövők súlyát. Éppen ez a fókusz teszi átütővé a film társadalmi üzenetét. Az amerikai fegyveres erőszak problémája – sugallja a film – nem elsősorban törvényhozási szinten érthető meg, hanem azokban a családi terekben, ahol a veszteség a mindennapok részévé válik és ahol a hiány állandó, fizikai jelenlétté sűrűsödik.
Seftel rendezése intim és fegyelmezett, a személyes történeteket pedig a kollektív tapasztalat tágabb kontextusába ágyazza. Hartman és Bopp szerepe nem korlátozódik csupán a dokumentálásra; saját életük – különösen szülői szerepük – olyan narratív keretet biztosít a film számára, amelyben minden meglátogatott szoba újabb állomásként jelenik meg az amerikai fegyveres erőszak térképén, miközben a szülői perspektíva finom érzékenysége mélyebb érzelmi dimenziókkal gazdagítja a történetet. E narratív keret révén a gyerekszobák látszólagos „üressége” paradox képpé válik: egyszerre rögzíti a személyes idő megdermedését és a társadalom kollektív tehetetlenségét. A projekt során több mint tízezer felvétel készült; a készítők számára kulcsfontosságú volt, hogy a képekből valami kézzelfoghatót adhassanak vissza a családoknak, ezért az elkészült felvételeket albumba rendezve juttatták vissza hozzájuk. A dokumentumfilm rámutat, hogy a szobák, bár fizikailag üresek, nem csupán a hiányt tükrözik: a főszereplők emléke finoman átjárja a tárgyakat, a hiányt érzékelhető, mégis finom jelenlétté formálva.
Az All the Empty Rooms világpremierje 2025. augusztus 31-én volt a Telluride Film Festivalon, később több fesztiválon is vetítették, forgalmazója a Netflix, ahol december 1-től vált elérhetővé.
