Mindenki másképp emlékszik a „világ legszebb fotójának” történetére

A kép az akkoriban igen népszerű fotótúrák egyikén készült, melyről 2020-ban Chochol Károly így mesélt a Punktnak[2] adott interjújában:

„Akkoriban hatnaposak voltak még a munkahetek, vasárnap azonban rendszeresen jártunk fotótúrákra, valami könnyen megközelíthető helyre, Szentendrére, Pomázra, és fényképeztünk. Ez régi hagyomány volt, már a háború előtt is így működött. Vadas Ernő világhírű képe, a Libák is egy ilyen közös fotótúra alkalmával született például. Igaz, éppen emiatt támadt a kép kapcsán egy kisebb bonyodalom… A közös kirándulásokon általában többen is lefényképezték ugyanazt a kompozíciót. Az volt a bevett szokás, hogy a klubtagok vasárnap fényképeztek, kedden, a klubnapon letette mindenki a képeit és eldöntötték, hogy az adott kompozícióból kié a legjobb kép, ő használhatta, övé lett a kép joga. Vadas viszont ezzel a képpel nem várta meg a keddet, már másnap publikálta, amiből nagy vita kerekedett. Felháborodást váltott ki, hogy megszegte a szabályokat, ráadásul a tippadó, az éceszgéber sem ő volt: egy másik fényképész, Hollán Lajos vette észre ugyanis, hogy ha a libákat lejtőnek lefelé hajtják, kitárt szárnyakkal fékeznek. Haller Frigyestől ismerem a történetet: adtak némi borravalót a helyi libapásztor lánykának, és megkérték, hogy az egyik lejtőn háromszor-négyszer hajtsa le a libákat. A lejtővel szemben volt egy ház, annak a kerítésére ültek, az elé feküdtek a fotósok, és várták a libákat. Vadas Ernőnek már nem jutott hely, így nemes egyszerűséggel ráfeküdt Haller hátára.”

A Libák című kép történetéről 1935. május 26-án jelent meg egy írás a Magyarság[3] című lapban Haller F. G. tollából, aki szintén részt vett a fotótúrán. A Hogyan születik a világsiker? Egy kép keletkezésének kulisszatitkai című cikk bevezetőjében megemlítik, hogy „A Magyarság mélynyomásu mellékletében közöljük Vadas Ernő: Libák című képét, amely múlt esztendőben, mint a »Világ legszebb fényképe«[4] büszke címét, a legnagyobb díjakat, kitüntetéseket nyerte el és a legelőkelőbb képes világlapok versengtek a közlés drága jogáért.

Úgy emlékszem, egy késő nyári délután a ráckevei Dunaparton portyáztunk. Négyen voltunk, mindegyikünk nyakában egy-egy weekend-háznak is beillő tükörreflex-masina. Lassan, amatőrtempóban bandukoltunk, csak a szemeink kutatták nyugtalanul az uj témát!... Egy magas kőkerítés mellett elhaladva, gazzal benőtt dombos oldalon, kanyargós, poros utacska vágott keresztül. A kis ut szinte világított az ellenfényben.

– Nem rossz, – mondottam – itt is talán lehetne valamit csinálni. Persze, egészséges staffázs kéne!

– Honnan? – dobogta rá Hollán.

Hegyei, – a későbbi »Mussolini-mediális« – nem nagyon lelkesedett. Vadas azonban már elemében volt. Nézegette a terepet a gép tükrén keresztül, majd hirtelen kivágta:

Fiuk! Van egy remek ötletem. Mit szólnátok hozzá, ha libákkal tennénk kísérletet? Felülről a dombocska tetejéről meghajtatnánk egy gyerekkel. A terep kitűnő. A domboldal sötét hátteret ad, benne a porzó ut, az előtérben a leszaladó libák, amelyeket nagyszerűen átvilágít majd a nap... – Szinte extázisban ujjongott fel: – Mit lehet itt csinálni? ...

Vadas lelkesedése átragadt a társaságra. Valami különös izgalom vibrált bennünk. A kép a fantáziánkban már életre is kelt.

Hegyeinek aggályai voltak, hogy az idő későre jár, meg a rohanó libákat nem lehet majd »kiexponálni«. Vadas megnyugtatta, a libák fehérsége előny, nem kell tehát alexpozíciótól félni! ...

– És az elmozdulás? – vetette oda Hollán. – Vagy talán azt hiszed, hogy a libák díszmenetben fognak ellépni előtted? ...

– Láttatok már libát dombról lefutni? – fordultam a társasághoz. – Nos, én már láttam. Tehát, ha a lábon járó pecsenyék leérnek ide a domb aljába, akkor egyenesen nekiszaladnak a Dunának. Ha azonban valaki közülünk a domb aljánál helyezkedik el, ott, ahol a terep már egyenes, akkor a lerohanó libák, miután elzárták előlük az utat, kénytelenek lesznek hirtelen fékezni, még pedig úgy, hogy a szárnyukat kitárják.

– Hurrá! – tört ki Vadasból a lelkesedés.

– Meg van a kép! Abban a pillanatban, mikor a libák, – ha igaz, amit a Haller szaval, – kiterjesztik a szárnyaikat s egy pillanatra szinte megállnak, a szárnyakat átvilágítja a nap, hátul a por még jobban kihangsúlyozza a mozgást ...  – Nem folytatta tovább, otthagyott bennünket faképnél s pár perc elteltével egy csomó hófehér libát terelve maga előtt, diadalmas fióknapoleonként tért vissza.

Egy kis parasztlányka is előkerült valahonnan. Vele hajtattuk fel a libákat a dombocska tetejére. Hollán és Hegyei lent a lejtő végén helyezkedtek el. Mi ketten, hogy a témára jobban rálássunk, Vadassal a magas kőkerítésre tornásztuk fel magunkat. Egyik kezünkkel a kerítést ölelgettük, mert a fal peremén csak a fél talpunknak jutott hely, másik kezünkkel a gépeket huztuk magunkhoz. Megkezdődött a főpróba.

A kerítés tetejéről dirigáltuk a kislányt, hogy milyen tempóban hajtsa a libákat, merre felé; hogyan mozogjon ésatöbbi. Ezalatt persze a tükörben állandóan figyeltük az eseményt, hogyan illeszkedik a mozgó csapat a keretbe, milyen a mozgás ereje, hol következik be a libák megtorpanása, átvilágítja-e eléggé a szembesütő nap a kiterjesztett szárnyakat, van-e elég csillogás az állatokon és így tovább.

A főpróba első felvonásai siralmasan végződtek. A kislány először nagyon beleszaladt a csapatba, természetesen kétfelé szakadt a mezőny. Azután oldalról ment nekik, akkor meg letértek az utról, hogy később a nagyon erélyes mozgás miatt egymás hegyén-hátán bukdácsolva, formátlan tömeggé gabalyodjanak össze.

Türelemjátéknak is sok volt! De Vadas nem hagyta annyiban a dolgot. A kerítés tetejéről ujra és ujra elmagyarázta a kislánynak, hogy mit kell csinálnia. A játék elölről kezdődött. Végre a libák csatarendbe fejlődve, szép zárt sorban lefelé viharzottak az uton, s a lejtő alján kiterjesztett szárnyakkal próbáltak megállni. Egyszerre négy gép redőnye csattant!

... és újrakezdődött még ötször, vagy hatszor, míg végre a libák tikkadtan és agyonhajszoltan, hangos gágogással ott nem hagyhatták a színteret.

Ezek a kulisszatitkai egy világhírű fényképnek! ... Haller Frigyes G.

A Vadas által 1931-ben készített kép akkora siker volt, hogy még 1940-ben is jelent meg róla cikk a Friss Újság hasábjain.[5] Ebben a cikkben megemlítik, hogy a fotó 8000 pengőt (mai értéken nagyjából 35–36 ezer dollárt, a jelenlegi árfolyamon 11,5–12 millió forintot) hozott készítőjének, mert a fotópályázatokon elnyert összegek mellé, a képet közlő nemzetközi magazinoktól kapott jogdíjak is jelentősen növelték Vadas bevételét, ráadásul a képet reklámcélokra is megvásárolták. Különösen a szappangyárak versenyeztek a felvételért, „nyilván azért, mert a libák fehér szárnya a tisztaságra emlékeztet”. De Indiából is sok megkeresés érkezett, ahol a képet lakásdíszítés céljából vették. A Friss Újságban Haller nevét nem említik, helyette Hegyei Tibor, Hollán Lajos és Vadas Ernő szerepel, de a fotó történetét is némiképp máshogy írják le: „Az országúton napsütésben és porfelhőben gágogó libákat vettek észre. A három lelkes fényképész külön-külön megrögzítette az érdekes képet, különböző felfogásban.” Az ekkor készült képpel Hollán Lajos is sok helyen pályázott, és korabeli beszámolók szerint az ő is nyert aranyérmet. Ez a felvétel 1975-ben a Fotó magazinban[6] jelent meg.

A Zalai Hírlap 2010. január 7-i számában[7] már csak Vadas érdemeit emeli ki egy családtag visszaemlékezése: „Parasztgyerekeket fogadott fel, hogy azok hajtsák neki oda-vissza a libákat, addig, amíg nem volt kedvére való a beállítás” – idézte fel a Vadas Ernő számára világhírt hozó Libák című kép születéséről élő családi legendát a fotográfus keresztlánya, Horváthné Miklauzics Mónika.

Ahány visszaemlékezés, annyi történet, azonban a fotó keletkezését övező eltérő beszámolók nem gyengítik, hanem gazdagítják a jelentésrétegeit. A Libák című fotó sikere nemcsak Vadas Ernő pályáján jelentett fordulópontot, hanem – a korszak számos magyar fotográfusának eredményeivel együtt – hozzájárult ahhoz a folyamathoz, amely a magyar fotóművészetet tartósan a nemzetközi figyelem középpontjába emelte. A felvétel ma a Magyar Fotográfiai Múzeum gyűjteményében is megtalálható.