Az öröm pillanata és a valóság árnyéka: a Burst of Joy története

1973. március 17-én a kaliforniai Travis légbázisra százak érkeztek azzal a szándékkal, hogy fogadják a vietnámi hadifogságból hazatérő amerikai katonákat, köztük a hírhedt Hanoi Hiltont is megjárt Robert L. Stirm repülő alezredest. A szállítógép lépcsőjéről lelépő Stirm mögött háborús évei és hadifogsága állt, míg előtte az az euforikus tömeg várta, amely az Egyesült Államok hivatalos narratívája szerint a háború lezárásának az ígéretét testesítette meg. Slava „Sal” Veder ekkor készítette azt a felvételt, amelyen Stirm felesége és négy gyermekük fut a hat évig raboskodó családfő felé. A jelenet látványos dinamikája és érzelmi túlfűtöttsége azonnal befogadhatóvá tette a képet. A sajtó a család újraegyesülésének ünnepi gesztusait emelte ki, mintha a háború lelki törései és fizikai megpróbáltatásai egy csapásra helyrehozhatók lennének.

A korabeli amerikai média erőteljesen épített erre az értelmezésre. A hazatérő hadifoglyok képeit nemegyszer a nemzeti lelkiismeret megnyugtatására használták, mintha a trauma és a politikai kudarcok egyetlen pillanat alatt felülírhatók lettek volna. Ebben a kontextusban Veder elkapott pillanata a kollektív amerikai önkép egyik hivatalos kulcselemévé vált azzal, hogy könnyen befogadható érzelmi narratívát kínált a közvélemény számára. A Rare Historical Photos elemzése szerint a kép éppen ezért terjedt gyorsan; a kristálytisztán olvasható érzelmi dinamika felülírta a bonyolult történelmi kontextust. Szerzője 1974-ben meg is kapta felvételéért a Pulitzer-díjat.

Susan Sontag számos írásában megfogalmazta az ilyen és ehhez hasonló képekhez kapcsolódó mechanizmust. Gondolatai szerint a sajtófotó gyakorta kínál érzelmi forgatókönyvet azzal, hogy előre meghatározott reakciót vár el a nézőtől, miközben a komplex politikai és erkölcsi összefüggéseket egyszerű, jól fogyasztható képletre redukálja. A Burst of Joy jellegzetesen ilyen felvétel, hiszen a háború lezárásának feloldó gesztusát kínálja, ám mindezt olyan értelmezési keretbe helyezi, amelyben a kendőzetlen valóság számára nem mindig jut elegendő hely.

Pedig a fotó mögötti történet már 1973 tavaszán más irányba tartott. Stirm és felesége a hazatérés pillanatában válófélben voltak. Házasságuk már korábban, a hadifogság éveiben széthullott, a felvétel elkészülte után egy évvel pedig elváltak, majd fél éven belül a feleség újraházasodott. Valamivel később Stirm is. A Los Angeles Times nekrológja most ismét rámutatott a felvétel inkriminált ellentmondásaira. Bár az ezredesként nyugdíjba vonult Stirm tisztában volt a kép ikonikus jelentőségével, egész életében nehezen viselte, hogy személyes története az idealizált családi mítosz részévé vált. Persze az igazsághoz tartozik az is, ahogy a pilóta idősebbik lánya, a fényképen széttárt karokkal apjához szaladó Lorrie Stirm emlékezett a pillanatra évtizedekkel később:

A kép esztétikai, gondolati és érzelmi hatásai továbbra is erős üzenetet közvetítenek. A jelenet lendülete, a spontán mozdulatok kompozíciója és a repülőtér rideg és nyers környezete olyan feszültséget teremt, amely a vietnámi háború utáni amerikai vizualitás meghatározó alapképletévé vált. A fotó ugyanakkor többet mond a média működéséről, mint magáról a pillanatnyi családi örömről. A sajtófotó itt nem is annyira a valóságot rögzíti, inkább egy olyan történetet teremt, amelyet a társadalom látni szeretne. Ennek következményeként Veder felvétele arról az emlékezetpolitikáról is beszél, amely egyetlen felvételből képes hazafias narratívát formálni.

Nem kérdés ugyanakkor, hogy Veder fotója mégiscsak a vietnámi háború lezárásának egyik vizuális jelképe, amely a háttérben meghúzódó személyes történet és a nyilvános ünnepi gesztus közötti távolság miatt vált jelentőssé azzal, hogy a felszíni eufória mögött egy felbomló család története húzódik. Ez a kettősség teszi a képet a fotótörténet különösen értékes dokumentumává, amely nem egyszerűen a háború végének illusztrációjaként fontos, hanem a társadalmi vágyak és a valóság között tátongó szakadék kéretlen illusztrációjaként. Stirm halála pedig még világosabbá tette, hogy a Burst of Joy ma már leginkább egy korszak emléke, amely a jelenben is tanulságos kérdéseket vet fel a fotográfiáról mint emlékezetpolitikai és médiatörténeti tanúságtételről.