Egy ikonikus fotó, amelynek története évtizedekkel később darabjaira hullott
26 • 01 • 20Sas Liza
Kevés fénykép határozta meg annyira a 20. század kollektív emlékezetét, mint az az 1972. június 8-án készült felvétel, amelyen egy meztelen, kilencéves vietnami kislány, Phan Thi Kim Phuc fut sikoltozva egy napalmtámadás után. A kép – hivatalos címén The Terror of War – fél évszázadon át Nick Ut, az Associated Press fotóriporterének neve alatt szerepelt, Pulitzer-díjat nyert, tankönyvekbe került és a háborús fotográfia egyik alappillérévé vált. 2025-ben azonban mindez megingott.
A Netflixen bemutatott The Stringer: The Man Who Took the Photo című dokumentumfilm felforgatta mindazt, amit eddig tudhattunk a kép eredetéről. A dokumentumfilm azt állítja, hogy nem Nick Ut készítette a képet, hanem egy vietnami szabadúszó fotográfus, Nguyễn Thành Nghệ, akinek munkáját az AP szerkesztőségi döntéssel más nevére írta át. A film megjelenése óta a fotográfiai közegben ritkán látott hevességű vita bontakozott ki – amely mára jogi, intézményi és etikai kérdéseket is felvet.
A The Stringer narratívája több pilléren nyugszik: szemtanúk vallomásain, korabeli fotók és filmfelvételek összevetésén, valamint egy 3D-s térrekonstrukción, amely azt hivatott bizonyítani, hogy Nghệ volt abban a pozícióban, ahonnan a világhírű felvétel elkészülhetett. A film egyik kulcsfigurája, Carl Robinson, az AP egykori saigoni képszerkesztője teljes meggyőződéssel állítja, hogy a fotó eredetileg nem Nick Ut neve alatt futott be a szerkesztőségbe, és ő maga – felettese utasítására – módosította az attribúciót.
A film azonban nem mutat be új negatívot, nem kerül elő kontaktlap és nincs olyan „kemény” bizonyíték, amely egyértelműen lezárná a kérdést. Ez már önmagában is magyarázza, miért fogadta a szakma jelentős része óvatosan a film következtetéseit. A dokumentumfilm nyomán az Associated Press saját, több hónapos belső vizsgálatot indított. Elemzések, interjúk, technikai rekonstrukciók és tanúvallomások alapján az AP végül arra a következtetésre jutott: nem áll rendelkezésre olyan bizonyíték, amely cáfolná Nick Ut szerzőségét, ugyanakkor olyan adat sem, amely minden kétséget kizáróan lezárná a vitát.
A film állításait több, a vietnámi háborút dokumentáló fotográfus is élesen bírálta. Dave Burnett – aki szintén a helyszínen volt 1972-ben – azt állítja, hogy a dokumentumfilm engedély nélkül, névfeltüntetés nélkül használta fel fotóit, miután kifejezetten megtagadta az együttműködést. Burnett szerint a film előre gyártott narratívát illusztrál képekkel, nem pedig bizonyítékokra épít. Hasonlóan kritikus hangot ütött meg Neal Ulevich Pulitzer-díjas fotóriporter is. Ulevich szerint nehezen elképzelhető, hogy egy ilyen horderejű „titok” ne terjedt volna el az AP saigoni fotográfusai között, ha valóban más készítette volna a képet. Külön kiemelte Carl Robinson szerepét, akinek hitelességét és motivációit több ponton megkérdőjelezhetőnek tartja.
A vita egyik legkomolyabb következménye a World Press Photo döntése, amely ideiglenesen felfüggesztette Nick Ut szerzőségi attribúcióját. Fontos: ez nem jelenti azt, hogy a szervezet másnak ítélte volna a képet – csupán azt, hogy a bizonytalanság miatt jelenleg nem tartja vállalhatónak a végleges kredit fenntartását. Ez a lépés ritka, súlyos, és azt jelzi, hogy a kérdés túlmutat egy dokumentumfilm provokációján és intézményi szinten is megingatta a fotó történetét. Nick Ut mindezek mellett következetesen tagadja a vádakat. Nyilatkozataiban hangsúlyozza, hogy ő készítette a képet, segített Kim Phucnak a támadás után, és évtizedeken át senki nem vonta kétségbe a szerzőségét. A dokumentumfilm megjelenése után jogi lépéseket is kilátásba helyezett, támogatói pedig gyűjtést indítottak a védelmére.
A „Napalm Girl” körüli vita ma már nem pusztán arról szól, ki nyomta meg az exponálógombot. A kérdés mélyebbre vezet: hogyan írjuk a vizuális történelem történetét, kik kapnak elismerést és milyen szerepe volt a helyi, gyakran láthatatlan fotográfusoknak a globális médiagépezetben. Lehet, hogy a vita sosem zárul le végleg. De az biztos – a kép, amely egykor a háború brutalitását testesítette meg, ma a dokumentarizmus, a hitelesség és az emlékezet törékenységéről mesél tovább.
