„A film túl drága” – Sally Mann 74 évesen elengedte az analóg technikát
26 • 01 • 29Kéri Gáspár
Sally Mann neve és életműve összeforrt a lassú tempójú, olykor fizikai megpróbáltatásokkal járó archaikus fotográfiai eljárásokkal. A 74 éves alkotó, aki többek között a kollódiumos nedves eljárás és a 8 × 10 inches síkfilm megszállottjaként vált a kortárs fotográfiai kánon részévé, most váratlanul félretette harmonikakihuzatos Deradorff kameráját, és digitális technikára váltott. Idén januárban bejelentett döntése mögött azonban nem kényelmi szempontok, hanem a modern fotográfia egyik legégetőbb problémája, az analóg – esetében főként az archaikus technikákhoz használt – nyersanyag elszabadult költségei és a fizikai korlátok kendőzetlen valósága áll.
Az 1951-ben született Mann Immediate Family és Deep South sorozataival bebizonyította, hogy a régi eljárások mellett a technikai hibák alkotó alkalmazása az autonóm kifejezésformák szerves részévé válhat. A mostani váltás okairól a BBC Desert Island Discs című műsorában vallott. Döntése sokkolta tisztelői és követői nem elhanyagolható részét, hiszen ő volt az egyik utolsó mohikánja annak a kézműves attitűdnek, amely a kortárs fotográfiát oly sokszor az alkímiához tette hasonlatossá.
A váltás egyik legprózaibb, mégis legriasztóbb oka gazdasági. Mann elmondása szerint az analóg fényképezés költségei az utóbbi években az egekbe szöktek. Egy 8 × 10 inches síkfilm ára ma már olyan magas, hogy még egy befutott, galériások által foglalkoztatott alkotó számára is gátat szab a kísérletezésnek, rávilágítva arra a globális tendenciára, amely az analóg fotográfiát nemegyszer a tömegek hobbijából egy szűk elit méregdrága luxusává emeli:
„A nyersanyag ára az egekbe szökött, én pedig nem szívesen költök ekkora összeget egyetlen felvételre. Ilyenkor az ember folyton megkérdőjelezi önmagát: elég jó a kompozíció? Valóban ér ez a pillanat tizenkét dollárt? Ezzel szemben a digitális technikánál egyszerűen csak exponálok, és ha nem vagyok elégedett az eredménnyel, egy mozdulattal törlöm a számítógépből.”
0103
Fotó: © R. Kim Rushing: Sally with Camera, ca. 1998. Gelatin silver print. Collection of Sally Mann.
Természetesen nem csak a pénzről szól a váltás, hiszen a 74 éves alkotó számára a fizikai korlátok is előtérbe kerültek. A nagy méretű, síkfilmes fakamerák és a hozzájuk tartozó állványok cipelése, valamint a nedves kollódiumos eljárás esetén a terepmunka nehézségei olyan fizikai megterhelést jelentenek, amely az életkor előrehaladtával egyre inkább a munka rovására megy. Mann szerint a digitális technika szabadsága lehetővé teszi számára, hogy kizárólag a látványra és ne a logisztikára koncentráljon. Nem tekinti ugyanakkor a digitális technikát az analóg teljes körű helyettesítőjének, inkább egyfajta felszabadító eszközként gondol rá. Míg korábban minden expozíció megfontolt döntés volt, a digitális fényképezőgép lehetővé teszi számára a vizuális jegyzetelést, valamint a spontaneitást. Ugyanakkor elismerte, hogy a digitális fájlok sterilsége kezdetben teljesen idegen volt számára, hiszen esztétikájának lényege korábban a matériával való folyamatos kísérletezés volt, mely alkotásai alapvető részét jelentik mind a mai napig.
A váltás ellenére Sally Mann továbbra is a maga archaizáló szemléletét igyekszik tovább vinni a digitális váz és egy 1940-es évekbeli Leica objektív kombinációjával:
„Lent fotózom a Mississippi-deltában, ahol a gyönyörű lírai és álomszerű fények miatt egyszerűen képtelenség rossz képet készíteni. Van egy régi kézi objektívem, amely nem kezeli túl jól a fényt, így mindennek ad egyfajta különös ragyogást.”
A technológiaváltás így lehetővé teszi Mann számára, hogy továbbra is aktív maradjon és alkosson, ami minden elvi kérdésnél előbbre való. Mi pedig kíváncsian várjuk, hogy a digitális szenzor sterilitása miként idomul majd összetéveszthetetlen látásmódjához. Mert bár a hordozóréteg megváltozott, az a bizonyos déli ragyogás és a halandóság feletti melankolikus töprengés aligha tűnik el a képeiről.
