Erwin Olaf életművének új olvasata az amszterdami Stedelijk Museum retrospektív kiállításán

Erwin Olaf (1959–2023) a nyolcvanas évek végétől vált ismertté, amikor a holland underground színtérből kiemelkedve provokatív, mára emblematikussá vált képeivel kavarta fel a hagyományelvű fotográfiai kánont. A Ladies Hats (Női kalapok) (1985–2022) vagy a Chessmen (Sakkfigurák) (1988) sorozatok egyszerre játszottak a divatfotó esztétikájával és a test politikájával, miközben a hatalom, a nemi szerepek és a társadalmi elvárások képi sztereotípiáit is megkérdőjelezték. Olaf ezredforduló utáni munkái letisztultabb, meditatívabb irányokat vettek, a Hope (Remény) (2005) vagy a Grief (Gyász) (2007) ciklus inkább a melankólia, a sebezhetőség és az emberi kiszolgáltatottság képi nyelvén szólaltak meg; míg a Berlin (2012) sok más mellett a történelem bizonyos aspektusainak az ismétlődésére figyelmeztet, az April Fool (Április bolondja) (2020) pedig egy azonnali és máig érvényes reflexió a világunkra törő pandémia időszakában.

A Stedelijk Museum a legismertebb fotósorozatok mellett videókat, installációkat, sőt plasztikákat és installációkat is bemutat. Olaf mindig is kereste a médiumok közötti átjárást, a fotográfia nála sosem elszigetelt praxis volt, hanem performatív aktus is, amelyhez díszletek, színházi fények, filmnyelvi utalások társultak. A kiállítás egyik erőssége éppen az, hogy ezt a komplex vizuális világot teszi a befogadó számára átélhetővé. Mindeközben külön hangsúlyt kap az alkotó személyes archívuma. A látogatók betekintést nyerhetnek azokba a vázlatokba, polaroidokba és jegyzetekbe is, amelyekből végül megszülettek a kész anyagok. Ezáltal a tárlat nem egyszerűen reprezentatív válogatás, hanem az alkotói folyamatok szerteágazó dokumentációja is.

A kiállítás záróakkordja különösen megrázó, ahol Olaf utolsó, befejezetlen videómunkája kerül a közönség elé. Ez a fragmentum már nem egy új sorozat nyitánya, hanem a lezárás gesztusa. Az alkotó testi küzdelmeivel párhuzamosan készült: egyszerre személyes vallomás, valamint a tárlat címében is hangsúlyozott fogalom, a szabadság végső értelmezése. A szabadság Olafnál soha nem jelentett elszakadást a társadalmi normáktól, sokkal inkább a képzelet és a képalkotás határainak feszegetését kívánta ezzel a gesztussal előmozdítani. Ezzel pedig az alkotó jelentősége a kortárs vizuális kultúrában aligha túlbecsülhető. Olaf egyszerre volt részese a divat és a reklám nemzetközi jelentőségű kortárs alakítóinak, ugyanakkor következetesen ragaszkodott ahhoz, hogy munkái autonóm alkotói állásfoglalások maradjanak. Hatása napjainkban is jól érzékelhető a fiatal és feltörekvő generációk staging (ez így nem lesz érthető az átlagolvasónak) és narratív fotográfiájában, de még a mozgóképes reklámnyelvben is tükröződik olykor az általa teremtett látványvilág.