Fotói empatikus, mégis analitikus tekintetről tanúskodnak. Benkő tökéletesen ismerte a dokumentarizmus etikai dilemmáit, és elutasította a kívülálló, felsőbbrendű megfigyelő pozícióját. Közel ment modelljeihez, de nem birtokolta őket; a bizalmi távolság tartása a képei sajátos feszültségét hozta létre. Az alakok nem kiszolgáltatott szereplők, hanem a saját szituációjuk aktív résztvevői. A fotográfus tekintete révén a néző nem voyeur, hanem tanú.
A hétköznapi abszurditás, amely képeinek egyik fő szervezőelve, nem ironikus, hanem strukturális jelenségként jelenik meg. Benkő számára az abszurd a modern társadalmak működési zaja, az egyéni és kollektív cselekvések roncsolt ritmusa. A fotók ezt a zajt nem felerősítik, hanem láthatóvá teszik – kimerevítik azt, ami a mindennapi észlelésben elmosódik. Képei ezért hatnak egyszerre humorosnak és mélyen ismerősnek: a néző ráismer saját valóságának finom torzulásaira.
Az életmű legfőbb tanulsága, hogy Benkő a dokumentarizmust nem tényrögzítésként, hanem értelmező aktusként gyakorolta. Képei nemcsak ábrázolnak, hanem rendszereznek, reflexiót hívnak elő, és az emlékezet médiumaként működnek. A most látható válogatás azt bizonyítja, hogy az életmű szintézise egy olyan következetes vizuális gondolkodás, amely a hétköznapok mikrohistóriáit egyetemes távlatba helyezi. Benkő Imre fotói nem csupán dokumentumok, hanem antropológiai esszék: a világ emberi léptékű, sokszor abszurd, mégis mélyen szerethető arcának kimerevített fejezetei.
