Nyers és őszinte: Nan Goldin balladája a Gagosianban
26 • 02 • 25Somosi Rita
Nan Goldin ikonikus sorozata, a The Ballad of Sexual Dependency 2026. március 21-ig látható a londoni Gagosian terében. A kiállítás a hetvenes–nyolcvanas évek underground világát feltáró, nyers és személyes képsorozatot emeli ismét reflektorfénybe, amely mára a szubjektív dokumentarizmus meghatározó klasszikusává vált.
Vannak alkotások, amelyekbe nem mi tekintünk bele, hanem azok tekintenek belénk – Nan Goldin 1986-ban debütált, The Ballad of Sexual Dependency (A szexuális függőség balladája) című sorozata éppen ilyen. A Gagosian Davies Street-i galériája a nosztalgikus visszatekintés helyett egy korszak radikálisan őszinte látleletét emeli ismét a látható tartományba. Goldin ugyanis nem csupán dokumentálta a valóságot: környezetének fájdalmát, vágyait és eufóriáját nyers közvetlenséggel transzformálta képpé. Negyven évvel a debütálás után a sorozat már messze túlmutat a 70-es és 80-as évek New York-i undergroundjának kordokumentációján. Ez a mű az a meghatározó esztétikai mérföldkő, ahol a voyeurizmus pozíciója tarthatatlanná vált, a kamera pedig végleg lebontotta a választóvonalat az alkotó és a megélt intimitás között.
Nan Goldin sorozata a szubjektív dokumentarizmus egyik csúcspontja: a vaku éles fénye, a telített, gyakran fojtogató színek és az intim terek nyers valósága kiléptette a fotográfiát a marginális keretekből, és a kortárs fotográfiai diskurzus centrumába emelte a pillanatkép (snapshot) esztétikáját. Kamerája a függőség különböző rétegeit tárja fel: képei nemcsak a korszakra jellemző kábítószer-használatot örökítik meg, hanem a kapcsolatok érzelmi és testi kényszerpályáit is. A fotók központi témája a férfi és nő közötti feloldhatatlan feszültség, az intimitás utáni elemi vágy és az ezzel járó elkerülhetetlen magány kettőssége. Ahogy maga a művész fogalmaz egy 2018-as interjúban:
„Ez az a napló, amit hagyok, hogy mások is elolvassanak. Vezetek írott naplót is, de azt soha nem mutatom meg senkinek. Ez itt a nyilvános naplóm. Míg az írott soraim egy zárt világ dokumentumai, addig a vizuális naplóm a szubjektív, önreferenciális gyökereit elhagyva mások jelenlététől tágul ki. Munkám jelentős része a köztem és a fotózott alany közötti kapcsolat minőségéről szól. Ez már-már közös alkotás, egy együttműködés, amely aztán önálló életre kel.”
A látványt a mátrixszerű elrendezés és a hófehér, minimalista tér szembenállása határozza meg. Érdemes visszaemlékezni arra, hogy míg a The Ballad eredetileg élő diavetítésként debütált a 70-es évek végén és a 80-as évek elején New York olyan belvárosi klubjaiban, mint a Mudd Club vagy a Tin Pan Alley, dinamikus és operai jellegű zenei aláfestéssel, addig itt a mű egy domesztikáltabb, a kereskedelmi galériák logikájához adaptáltabb verzióját látjuk. Az, hogy a képek statikus formában, printekként falra feszítve jelennek meg, új olvasatot kínál: a képek közötti időbeli áramlást felváltja a térbeli szinkronitás. Bár ez lehetővé teszi a nem-lineáris kapcsolódást, némileg dekontextualizálja a mű eredeti jellegét. Goldin számára ugyanis a diavetítés nem csupán formai választás, hanem ideológiai eszköz:
„A diavetítés lehetőséget ad arra, hogy negyvenöt perc alatt hét-nyolcszáz képet mutassak be. Kedvelem a printeket, de nem bálványozom a fotográfiát mint tárgyat. Engem a tartalom érdekel. A diavetítés lehetővé teszi számomra, hogy politikai üzeneteimet világosabban fogalmazzam meg; segít feltárni az ideológiámat. Szándékaimat a hangsáv lírája és a képek egymás mellé rendelése révén tudom tisztázni. A képi világ puszta felhalmozása és a vágás segíti az érthetőséget. A vágás által ráadásul sokkal tisztább narratívát tudok teremteni, mint amire az egyedi képek képesek, és ez intenzív érzelmi hatást vált ki.”
A sorozat ereje negyven év távlatából abban rejlik, hogy képes volt túllépni saját korszakának szociográfiai keretein. Goldin képei a függőség és a függetlenség dialektikáját hordozzák; a testek közelsége és a tekintetek magánya közötti feszültség ma is érvényes reflexió a kortárs társadalom elidegenedettségére. A Gagosian kiállítása tehát nem csupán tisztelgés egy életmű előtt, hanem annak bizonyítéka, hogy Goldin vizuális naplója továbbra is a legnyersebb és legőszintébb tanúságtétel a modern emberi lét legmélyebb rétegeiről.
Nan Goldin: The Ballad of Sexual Dependency
Gagosian – London
2026. január 13. – március 21.