A tárlat narratívája ügyesen kerüli el a puszta technikatörténeti szemléletet; ehelyett a vizuális csalás és az alkotói szándék összefüggéseire fókuszál. A látogató egy olyan korszakba lép vissza, ahol a Photoshop még nem szoftver, hanem fizikai gesztus volt: olló, ragasztó, tus és ceruza. Ez a megközelítés szervesen kapcsolódik a fotómanipuláció történeti feltárásának korábbi mérföldköveihez. Érdemes felidézni a New York-i Metropolitan Museum of Art 2013-as úttörő, Faking It: Manipulated Photography Before Photoshop című kiállítását, amely elsőként dolgozta fel szisztematikusan a médium 1990 előtti „hazugságait”. Míg a The Met tárlata olyan ikonikus politikai csalásokkal sokkolta a közönséget, mint Abraham Lincoln testidegen portréja, a Rijksmuseum most a saját gyűjteményéből válogatott 50 munkával finomítja ezt a képet. A kiállítás egyik legfontosabb elméleti hozzájárulása a fotókollázs és a fotómontázs közötti distinkció tisztázása. Míg a kollázs, mint szubjektív kompozíció, megőrzi a töredékességet, addig a montázs – különösen az újrafényképezett és retusált változatok – a zökkenőmentes illúzióra törekszik. Ez a technikai kettősség határozza meg a falakon látható művek esztétikai minőségét is: az abszurd, szinte szürreális kompozícióktól a megtévesztően valóságosnak ható kettős expozíciókig.
A 19. századi vizuális humor világa, például a Martin Post Card Company gigantikus zöldségeket és állatokat ábrázoló képeslapjai, a „lehetetlen” iránti korabeli rajongást dokumentálják. Művészettörténeti szempontból ezek a korai „mémek” a dadaizmus és a szürrealizmus előfutáraiként is értelmezhetők, hiszen megbontják a perspektíva és a méretarány akadémiai szabályait. A téma mélységét azonban a politikai tartalommal telített munkák adják, ahol a „fake” már nem játékos illúzió, hanem az igazság kimondásának eszköze. Erre példa John Heartfield munkássága, aki a montázstechnikát fegyverként használta a nemzetiszocializmus ellen. Nála az elemek összefűzése nem elfedni akarja a valóságot, hanem leleplezni a hatalom hazugságait; itt válik világossá az az alapvető tézis, miszerint a képmanipuláció etikáját nem a technika, hanem a cél határozza meg. Ezt a gondolatmenetet erősítik a kettős expozícióval készült „szellemfotók” is, amelyek Hans Rooseboom értelmezésében már a 19. században megkérdőjelezték a fotográfia bizonyító erejét.
