A képek lassú halála – Hová tűnnek a digitális fotóink?
26 • 03 • 04Szabó Liliom
Floppy, kazetta, CD, DVD – olyan adathordozók, melyek egykoron a modern jövőt jelentették, mára azonban maximum antikvitásboltokban találkozhatunk velük. Képeinket mára aligha tároljuk fizikai adathordozókon, inkább felhőalapú szolgáltatásokra fizetünk elő abban a tudatban, hogy emlékeinket bárhol, bármikor elérhetjük. Mit veszítünk azzal, hogy pixelek formájában őrizgetjük képeinket? Hová tűnnek az évekkel ezelőtt készült felvételek, talán az enyészeté lesznek? Mi az a felhő pontosan és milyen hatást gyakorol a környezetre?
A felhőalapú szolgáltatások sokak számára egy misztikus tér, ahová a fényképek kerülnek. Látszólag könnyen rendszerezhető online platformokon a képeket dátum és helyszín alapján is visszakereshetjük, albumokba rendezhetjük és tetszőlegesen küldhetjük tovább. Ráadásul képeink sokaságából az arcfelismerőknek köszönhetően rákereshetünk egy-egy emberre vagy akár állatra. Mindeközben abban a tudatban élünk, hogy csupán internetre van szükségünk, és bármilyen eszközről bármelyik képünket elérjük arról az ismeretlen helyről, amit csak felhőként definiálunk. Holott képeink nem az éterben lebegnek, hanem valóságos, hatalmas energiafogyasztású szerverparkok hordozóin vannak. Európában nyolc ilyen létesítmény található, többek között Hollandiában, Belgiumban és Dániában.
Blair Spowart, a Seedling, egy karbonlábnyom-csökkentő szolgáltatási platform társtulajdonosa így írt a fényképeinket is tároló adatközpontok el nem hanyagolható környezeti hatásairól: „Valójában a globális digitális szektor (beleértve az adatközpontokat, a hálózatokat és a felhasználói eszközöket) becslések szerint a világ üvegházhatású gázainak 3–4%-áért felelős. Maguk az adatközpontok körülbelül a világ áramfogyasztásának 2%-át használják fel – nagyjából annyit, mint néhány egész ország –, és az energiafogyasztásuk 2015 és 2022 között megduplázódott. Ahogy a felhőalapú szolgáltatások egyre szélesebb körben terjednek, úgy a hozzájuk kapcsolódó kibocsátások is a klímaválság egyre fontosabb részét képezik.”
Attól függően, hol tároljuk a fényképeinket, abban sem lehetünk biztosak, hogy az a cég húsz év múlva fennáll-e. (Más kérdés, mi történik az online tárolt képeinkkel azután, hogy mi már nem leszünk. Ki fogja visszakeresni több ezer képet számláló fiókjainkból az életünket bizonyító felvételeket?) Az olyan óriásokat, mint a Google, lassan olyan alapvetésnek kezeljük az életben, mint a Napot vagy a Holdat, pedig a vállalat esetében is több probléma merül fel: például hogy az adatok (jelen értelmezésünkben a fényképek) nyilvános felhőkben történő tárolása esetén az adatokhoz való hozzáférés és a kezelésük bizonyos mértékű kontrolljáról való lemondással jár, ugyanis abban bízunk, hogy a felhőszolgáltató mindig képes lesz az adatokat elérhetővé tenni, valamint rendszereit és biztonságát fenntartani. És bár a nyilvános felhőszolgáltatók a folyamatos rendelkezésre állás biztosítására törekednek, időnként előfordulnak kiesések, amelyek a tárolt adatok elérhetetlenné válását okozzák – olvashatjuk a Google saját oldalán.
A környezeti hatás vagy éppen a kiszámíthatatlan hozzáférés dilemmái inkább a digitálisan tárolt képeink kérdéseinek praktikumát vizsgálják. Pedig esztétikai vagy éppen kulturális antropológiai szempontból is érdekes lenne ezt a témakört megvizsgálni. Joseph Nicéphore Niépce franciaországi lakásából készült az emberiség első ismert fényképe, amelyet a mai napig nagy becsben őriznek egy texasi múzeumban. Az eredeti képnek az analóg korszakban nagy jelentősége volt. De ahogy Fred Ritchin is írja After Photography című 2009-es könyvében: „A digitális kép olyan absztrakció, amelyben az eredeti és a másolat immár nem különböztethető meg; az eredeti elveszti jelentését.”
Végtelen változatot készíthetünk végtelen mennyiségben, ám ezek közül a legtöbb soha nem jut el a fizikai valóságig. A könyv írója szerint a digitális képek nem csupán képek többé, hanem információk, hiperhivatkozások és kontextusok hálózatai. Ez egy erősebb, többdimenziós vizuális nyelv felé mutat, amely kapcsolatokat hozhat létre képek, események és ötletek között. Mindez új szinteket nyit az értelmezésükben, ugyanakkor ezzel tovább csökkentjük a fényképek általi rendelkezésünk mértékét. Ahogy Marvin Heiferman Photography Changes Everything című könyvében is írja: „A fényképészet átalakulásával párhuzamosan a képek, a valóság és a nézők közti hallgatólagos szerződés is változik.”
Míg régen a gondosan válogatott negatívokat albumokba vagy archívumba rendezték, addig laikus képkészítőként, aki manapság leginkább a telefonjával készít képeket, maradtak a felhőszolgáltatások által zenés aláfestéssel „díszített” tematikus összeállítások, amelyek sokszor nem is válnak visszakereshetővé, csak az adott nap algoritmusa készít valami „személyeset” a részünkre. Egy nemrég készült kutatásban, amelyről Helena Horton egy, a Guardian számára készített cikkében számol be, kiderül, hogy képeink nagy részét, amelyeket a felhőben tárolunk, soha nem nyitjuk meg. Ezekbe nyilvánvalóan beletartoznak a fényképként nem értelmezhető képernyőfelvételek vagy éppen mémek. Ezek az adatok csak csendben foglalják a helyet a szerverparkokban anélkül, hogy emlékeznénk rájuk.
0103
“Photograph of Abraham Lincoln taking a selfie.” This is a synthetic image, not a photograph, generated by DALL·E in response to the text prompt (above) by Fred Ritchin, February 2023.
Értékes képek is beleveszhetnek azonban ezekbe a folyamatokba, hiszen műfajtól függetlenül egy helyen tároljuk őket, így nagy mennyiségű adatnál egy idő után bonyolult és fáradságos mutatvánnyá válik visszakeresni a valójában értékkel bíró felvételeket. Így habár az emberiség történetében most készül a legtöbb fénykép, meglehet, mi leszünk azok, akik után a legkevesebb vizuális bizonyíték marad fenn – fizikai formában. Amit talán tehetünk, az az, hogy időnként átnézzük a képeinket a felhőben, és kitöröljük azokat, amikre már nincs vagy soha nem is volt szükségünk. Az arra érdemeseket pedig kinyomtatjuk vagy valamilyen fizikai formába öntjük, hogy ne egy szerverpark fennállásán múljon, lesz-e kép, amit száz év távlatából is visszanézhetünk, hogy hogyan éltek az emberek akkoriban.
