Nachtwey pályája távolról sem a klasszikus akadémiai keretek közül indult. Az 1960-as évek végén a vietnámi háború és az amerikai polgárjogi mozgalom felvételei ébresztették rá arra, hogy a politikai retorika és a fizikai valóság közötti szakadék megragadásának a leghatékonyabb eszköze a fotográfia. Autodidakta módon, sötétszobákat bérelve tanulta ki a szakmát, mielőtt 1976-ban egy új-mexikói lapnál munkába állt volna. Azóta a ruandai népirtástól a csecsenföldi harcokon át a 2001. szeptember 11-i terrortámadásig szinte minden jelentős globális krízis helyszínén ott volt. Munkamódszere kíméletlen jelenlétet követel: 2003-ban Bagdadban egy gránáttámadás során maga is súlyosan megsérült, a hordágyon fekve mégis addig fotózta a sebesülteket ellátó katonaorvosokat, amíg el nem veszítette az eszméletét.
A Memoria képanyaga első pillantásra meglepheti a nézőt, a felvételek kompozíciói ugyanis klasszikus festményeket idéznek és rendkívül precízek. Ezek a képek ugyan a másodperc törtrésze alatt, sokszor életveszélyes körülmények között születtek, a figyelem középpontjában rendre a túlélők emberi tartása áll. A fegyveres konfliktusok mellett az éhezés, a kényszermigráció vagy a súlyos ipari szennyezés következményeit vizsgáló fotók –például az 1990-es csehszlovákiai alumíniumgyárban megörökített, vastag, rákkeltő porban dolgozó munkások sorozata – mind az együttérzés felkeltését szolgálják. Nachtwey határozottan hisz abban, hogy a fotográfia képes megakasztani az erőszak körforgását azáltal, hogy a passzív szemlélődőt szembesíti a kényelmetlen valósággal.
