A vizuális empátia és a művészetterápia – tanítható-e együttérzés képekkel?

Más kutatások az empátiát dinamikus, interakciós megközelítésként, közös jelentésalkotási folyamatként határozzák meg. Nem passzív befogadás vagy puszta értelmezés, hanem aktív, testileg és érzelmileg beágyazott interakció néző és műalkotás között. A néző nem egyszerűen ránéz a képre, hanem felfedezi a saját mozgásain, testtartásán, figyelmén és érzelmi reakcióin keresztül. Így a vizuális empátia során az agyunk nem automatikusan lemásolja, amit lát – ahogyan a népszerű tükörneuron-elméletek állítják –, hanem felismerjük a műalkotásból származó érzelmi töltést, amelyet a saját élményeinktől való elkülönítés során azonosítunk, és ezáltal hat ránk. Ennek a folyamatnak két fázisa a ráhangolás (entrainment), amely a néző és a mű között megy végbe és előkészíti a további interakciót, valamint az elköteleződés (engagement), amely már a tényleges fenntartott figyelem és részvétel. Ez teszi lehetővé, hogy a néző testileg és érzelmileg „kapcsolódjon” a vizuális tárgyhoz.[4] A testi és érzelmi reakciók folyamatosan kölcsönhatásban állnak, kialakítva az empatikus befogadás alapját. Az empátia ebben az értelemben nem azonos az „együttérzéssel”, hanem ez a dinamikus modell azt hangsúlyozza, hogy a vizuális empátia a művel való interakció révén jön létre, nem pedig passzív vagy automatikus mechanizmusok sorozataként. Ez a folyamat rokon az emberi kapcsolatokban megfigyelhető empátia és a perspektívaváltás működésével. [5]

Bár a képek nem feltétlenül váltják ki az empatikus reakciók teljes skáláját, képesek bizonyos komponenseket gyakoroltatni, és ezáltal más típusú empatikus reakciók fejlődéséhez is hozzájárulni. Ebben az értelemben a képek empátiát fejlesztő hatása nem kizárólagosan „képi”, mégis jelentős: a jelenetek felismerése, az érzelmek kifejezésének olvasása és az attitűdök formálása mind finomítható általuk. Nem minden empatikus reakció egyforma és nem minden kép vált ki teljes empátiát, de a képek olyan empatikus epizódokat hozhatnak létre, amelyek releváns módon hasonlítanak a képen kívüli empatikus helyzetekhez. A képek révén a néző megtanulhatja a helyzetek és érzelmek „olvasását”, hasonlóan a társas referenciálás mechanizmusához, amelyet a gyermeki fejlődés során alkalmazunk, amikor mások arckifejezéseit figyeljük a megfelelő viselkedés és érzelmi válasz kialakításához. Egy képesség gyakorlása pedig általában fejleszti magát a képességet.[6]

A művészetterápia és művészetpedagógia ezt a komponensszintű fejlesztést teszi tudatossá. A képek – különösen művészetterápiás kontextusban – nem egyszerűen érzelmeket ábrázolnak, hanem olyan tapasztalati helyzeteket hoznak létre, amelyekben az empatikus képességek gyakorlása lehetségessé válik. Az empátia taníthatóságának kérdése nem csupán az észlelés mechanizmusain múlik, hanem azon is, hogy a képek és az alkotási folyamat milyen mértékben képesek elmélyíteni az átélést. A vizuális empátia lehetővé teszi, hogy a néző a műben ábrázolt érzelmeket és helyzeteket értékelje, és összehasonlítsa saját érzelmi válaszaival. Ez a folyamat a drámai irónia és a társas referenciálás révén is megvalósulhat: a kép által kijelölt érzelmi jelzések ráhangolhatják a nézőt a megfelelő reakcióra, még akkor is, ha a helyzet összetett vagy kettős értelmezésű. Az Edvard Munch-féle expresszív művek vagy Géricault A Medúza tutaja című festménye például lehetőséget ad a nézőnek, hogy az ábrázolt érzelmeket átélje és értékelje, miközben saját érzelmi és kognitív reagálásait is reflektíven alakítja.[7]

A vizuális empátiát ma nem csupán automatikus idegrendszeri reflexként, hanem összetett, testileg megélt és relációs, tanulható folyamatként érdemes vizsgálni, amelynek interdiszciplináris feltárása további jelentős elméleti és empirikus kutatási perspektívákat nyit meg.