Kerüljünk képbe a múlttal! – Kik dokumentálták a száz évvel ezelőtti világot?

A fotográfia már a technika megszületése óta a dokumentálás fontos és egyik leghitelesebbnek tartott eszköze. Ilyen célra a fényképezés hajnalán éppúgy használták, mint a világháborúk idején, a 20. század második felében vagy éppen napjainkban. Amikor a fényalapú képrögzítés technikája megfelelő fejlettségi szintet ért el, több fotográfus, mecénás és kereskedő határozott úgy, hogy megörökítik az akkori világ legfontosabb jelenségeit. Az egymástól független projektek jellemzően a 19. század végén indultak útjukra. Az alábbiakban ilyen dokumentatív munkákat vizsgálunk meg, a legfontosabb magyar alkotókra koncentrálva.

A századforduló környéke olyan történelmi jelentőségű változásokat indított el, amelyek a nyugati világban nagy fordulatot hozott. A nagyrészt az ipari forradalmak nyomán induló változások társadalmi és életmódbeli átalakulást gerjesztettek, amelyeket erős urbanizációs átalakulásokat is magukkal hoztak, Hazánkban az 1867-es kiegyezés után fontos reformok következtek, az ekkoriban megszületett Osztrák–Magyar Monarchia szintén új fordulatot jelentett, ami nagyban hozzájárult az 1873-ban egyesített Budapest drasztikus átalakulásához.[1]

A frissen megszülető magyar fővárosnak, illetve a kor vidéki városainak egyik legfontosabb dokumentálója Klösz György volt, akit – bár eredetileg portréfotográfus volt – ma a magyarországi városfényképezés úttörőjeként tartanak számon. Ebben az is nagy szerepet játszott, hogy saját korában számos portréfényképész jelentett számára konkurenciát, így jó üzletemberként új területet választott magának, és az 1870-es évektől a város fényképezésére specializálta magát. Az ezt követő időszakban a Fővárosi Közmunkák Tanácsa megbízásából, illetve a sajtó számára sok ezer felvételt készített. Előszeretettel dokumentálta Budapest legfontosabb épületeit, így felvételei átfogó betekintést nyújtanak abba a fejlődési időszakba, amely alatt világvárossá válhatott. Klösz egy laboratóriummá átalakított ekhós szekérrel járta a várost, amelyről felső kameraállásból készíthetett felvételeket, amelyeket rögtön – akár már a helyszínen – elő tudott hívni az akkor még általánosan használt nedves kollódiumos eljárással.[2]

A fontosabb vidéki városok mellett végigfényképezte az Andrássy út és a Nagykörút kiépítését, a szintén újonnan megépülő Duna-hidak sorát, az 1895–1896-ban a kontinens első föld alatti vasútjának kiépülését, és még hosszan sorolhatnánk.[3] Fényképei a modern város szépségei mellett a kellemetlen velejáróit is megörökítették. Több felvételén feltűnnek az újpesti városrész gyárkéményei, amelyek füsttel borítják be a várost. Képei azért is érdekesek, mivel több olyan épületet is megmutatnak, amelyek napjaikra már eltűntek – például a mai Szabadság tér helyén álló Újépületet, amely egykor börtönként és kivégzőhelyként is funkcionált.[4]

Fővárosunk ebben az időszakban olyan gyors átalakuláson ment keresztül, hogy a változások Klösz életművén belül is látványosak. Többek között az átalakuló világ aktuális állapotának dokumentálása volt az, ami életre hívta az akkori időszak egyik legnagyobb nemzetközi fotográfiai vállalását, amelyet a vagyonos francia bankár, Albert Kahn kezdeményezett. Kahn minden korábbi felülmúló volumenben gondolkodott, hogy egy olyan átfogó képgyűjteményt állítson össze, amely a globalizáció hatására átformálódó világ értékeit dokumentálja, mielőtt örökre eltűnnének. A mecénás felhívására a kor több fontos művésze is részt vett 1909-től a Bolygó archívuma névre keresztelt projektben, de a fotográfusok mellett utazók, illetve tudományos vagy katonai expedíciók tagjai is csatlakoztak.[5]

A felvételek – amelyek között több színes fénykép is van – a népi kultúrát, a hagyományos viseleteket, a falusi és városi látképeket, illetve a századelő épített környezetét egyaránt megörökítették. A több évig tartó munka során készültek felvételek Európa legfontosabb városaiban, a tengerentúlon, Ázsiában és Afrikában, de Kahn gyűjteményében[6] találunk alkotásokat Magyarországról és Budapestről is, amelyeket Auguste Léon francia fotográfus készített.[7] A budapesti Belvárosi plébániatemplomról is létezik egy felvétel, amely hátterében a második világháborúban elpusztult Erzsébet híd vasszerkezete látható.[8]

Fontos dokumentaristaként tartják számon Balogh Rudolfot (1879–1944), akit sok szempontból nevezhetünk az egyik első magyar modern fotográfusnak, mivel elődjeire és korára jellemző szemléletmód helyett sajátot épített fel. Fényképeivel az emberi történetek, a ritkán látható részletek megmutatására koncentrált, ő teremtette meg az akkori külföldi sajtó által „magyaros stílus”-ként hivatkozott irányzatot.[9] Pályája elején a városi élet és a portréfényképezés területén mozgott, ekkor készítette egyik ma is ismert képét, amelyen Walburg Ernő báró, a New York kávéház főpincére látható, akitől a ,,főúr” mint fizetőpincér fogalma is ered.[10] A világháború kitörésekor kollégájával, Jelfy Gyulával a hadsereg sajtóosztályán a haditudósító századnak lett tagja, ekkoriban készült felvételei többek között Az Est és a Vasárnapi Ujság lapjain jelentek meg – csak utóbbiban több mint 800 darab.[11]

A háború után visszatért korábban is fontos témájához, a magyar vidéki értékek fényképezéséhez. Balogh a következőképpen magyarázta a későbbi magyar stílus témaválasztását: „Szép hazánk festői tájai kiapadhatatlan forrásai a művészien látó fényképezőnek, néprajzi motívumaink pedig páratlanok a maguk nemében.”[12] A stílus később védjegyévé vált, hamar hazai és külföldi figyelem is irányult rá, napjainkban pedig aktívan kutatott témává vált. Magas színvonalú alkotásai, úttörő megoldásai, valamint szakíróként és a fotográfiai élet szervezőjeként végzett tevékenységével meghatározó szerepet tölt be a magyar fotográfia történetében. Életművének elismeréseként 1992-ben róla nevezték el a kiemelkedő fotóművészeti teljesítményt jutalmazó állami díjat.[13]

Riporteri és művészi munkássága egyaránt kimagasló volt, saját korában is elismerést szerzett magának. Balogh munkássága egyértelműen kiemelkedő, amit nem cáfolhat az sem, hogy a magyar fotográfia történetében ugyanakkor nem példa nélküli. Kortársa, Erdélyi Mór (1866–1934), fényképezett történelmi eseményeket, építészeti változásokat és természeti tájakat, illetve hírességekről készített portréképeket, de ismert a magyar népéletet bemutató munkáiról is.[14] 1899-től az első világháború kitöréséig a Mezőgazdasági Múzeum rendszeresen bízta meg a mezőgazdasági munkások lakóhelyeit dokumentáló felvételek készítésével. Erdélyi jelentős riport- és portréfényképészeti tevékenysége mellett számos olyan megbízást teljesített országszerte, mely fontos dokumentatív értékkel bír. A millenniumi kiállításon készített felvételei nyomán arisztokraták vidéki birtokaikra hívták meg, ahol kastélyokat és tájképeket örökíthetett meg, de a szomszédos országokban is gyakran fényképezett.[15]

A korban nemcsak fotográfusok, hanem néha tudósok is foglalkoztak hasonló kordokumentáló projektekkel. Az egyik legkiemelkedőbb és legismertebb Eötvös Loránd (1848–1919) fizikus, feltaláló és hegymászó, akinek több száz darabos fényképhagyatékában egyaránt találhatók sztereófényképek és üvegnegatívok a századfordulós Budapestről, illetve az Alpokban tett magashegyi túráiról.[16] Példája szintén azt mutatja, hogy mind a fotográfusok, mind a mecénások és mind a kutatók munkájának köszönhető, hogy átfogóbb képet kaphatunk a korábbi korokról, amelyeken keresztül vizuális örökségüket is megismerhetjük.