206 Vivian Maier-nyomat, egyetlen tételben, másfél millió dollárért – mennyit ér egy életmű, ha utólag hívják elő?
26 • 04 • 22Sas Liza
Március végén az Artnet Auctions egy szokatlan tétellel próbált történelmet írni: 206, már kifutott Vivian Maier-nyomatot kínált egyetlen csomagban, 600 ezer dolláros nyitóárral és egymillió–1,5 millió dolláros becsértéken. A csomag március 26-án gazdátlanul zárult. Ez nem kudarc – legalábbis nem abban az értelemben, ahogy első hallásra hangzik. Inkább az aukciós tér kíméletlen racionalitásának megnyilvánulása, amely élesen rávilágít, hogy a fotográfia árazását sosem pusztán maga a vizuális tartalom, hanem a mű és az alkotó fizikai találkozása is meghatározza.
Van valami különös irónia abban, hogy Vivian Maier életének egyetlen következetesen megtartott titkát – a képeit – ma a világ egyik legnagyobb online árverési platformján mérik dollárhoz. Maier 1926. február 1-jén született New Yorkban, és élete során egyáltalán nem tartotta magát számon a fotográfia szakma részeként. Évtizedeken át bébiszitterként dolgozott chicagói és New York-i jómódú családoknál, közben az utcán több mint 150 000 fényképet készített, amelynek nagy részét soha nem hívta elő. Amelyiket pedig mégis, azt is álnéven, különböző filmlaborokban.
0103
Fotó: A Collection of 206 Sold-Out Printer’s Proofs, 1950–1980, authorized, stamped, and signed by John Maloof courtesy of the Maloof Collection. Courtesy of Artnet Auctions.
Nagyot ugrunk időben, és 2007-ben John Maloof, egy 26 éves chicagói ingatlanügynök és helytörténész fordított egyet a rejtőzködő életmű sorsán. Mindössze 400 dollárért vásárolta meg egy helyi aukción egy gazdátlan raktárhelyiség tartalmát – ott feküdt az archívum zöme, mintegy 100 ezer negatív és dia, ezernyi előhívatlan filmtekercssel együtt. Ez a felfedezett nyersanyag teremtette meg az alapját annak a 206 posztumusz nyomatnak is, amelyet néhány nappal ezelőtt milliódolláros becsértéken próbáltak értékesíteni. Maloof 2009 áprilisában tudta meg igazán, kivel van dolga: egy Google-keresés vezette el a Chicago Tribune gyászjelentéséhez, amelyből kiderült, hogy az ismeretlen művész pont pár nappal azelőtt, 2009. április 21-én, nyolcvanhárom éves korában hunyt el, miután hónapokkal korábban elcsúszott egy jégfolton, és a balesetből már nem tudott felépülni. „Szocialista volt, feminista, filmkritikus és olyan ember, aki kimondja, amit gondol. Folyamatosan fényképezett, de a képeket senkinek sem mutatta meg” – mondta később Maloof Maierről. Az ezt követő években a publikussá vált fotók akkora visszhangot keltettek, hogy 2013-ban Oscar-jelölt dokumentumfilm készült az életútjáról Finding Vivian Maier címmel.
Az aukciósház a számokra épített, és a számok első látásra valóban meggyőzőek voltak. Maier másodpiaca 2019 és 2024 között 1173 százalékos forgalomnövekedést produkált az Artnet adatbázisa szerint; az öt legdrágábban elkelt egyedi nyomat ára 5418 és 12 500 dollár között mozgott. A hagyaték csak 2011-ben kezdte el kiadni a nyomatokat, és minden egyes képből mindössze 15 példány készült – ha egy sorozat kifut, az adott kép egyetlen galériában sem kapható. „Nagyon ritka, hogy egyszerre hozzá lehet férni az összes jelenleg kifutott kiadás összes nyomatához" – fogalmazott Susanna Wenniger, az aukciósház fotóosztályának vezetője. A csomag erre a ritkaságra rakott egyetlen árat: a kiskereskedelmi érték közel felét, komplett életmű-keresztmetszetként.
A fotópiac azonban más számítást végzett el. Az értékhierarchia csúcsán ugyanis a vintage nyomatok állnak. Azok a képek, amelyeket az alkotó a saját korában, személyesen hívott elő – ahol a papír kora, az emulzió kémiai viselkedése és a sötétkamra esetlegességei együttesen alkotják azt a fizikai hitelességet, amelyet a befektetői szándékú gyűjtők a legmagasabbra értékelnek. A fotógyűjtők körében komoly aggodalom övezi az olyan utólagos kiadásokat, amelyek elkendőzhetik az alkotó és a nyomat közötti valódi viszonyt – ezt a dilemmát Garry Winogrand előhívatlan negatívjainak posztumusz feldolgozása kapcsán vetette fel az amerikai szakma. Maier esetében is hasonló a helyzet, ugyanis az életmű természeténél fogva szinte teljes egészében posztumusz munka, hiszen a saját maga által előhívott vagy kinyomtatott képek száma rendkívül korlátozott. Ez önmagában nem értéktelenítő ítélet, de a nagybefektetői gondolkodásban pontosan az a fizikai és történeti hitelesítés hiányzik, amelyet a csúcskategória megkövetel.
Maier képei önmagukért beszélnek, és Joel Meyerowitz és Mary Ellen Mark elismerése sem véletlen. A nagybefektetői kör azonban másfajta ritkaságot keres, nem a darabszámot, hanem azt az egyetlen pillanatot, amikor a papír kora és a fotográfus szándéka még érintkezett egymással. Erre a kérdésre egy 206 tételből álló csomag – bármilyen gondosan összeválogatott is – természeténél fogva nem tud kielégítő választ adni. Amit Maier egész életén át megtagadott a világtól, azt utólag nem lehet dobozolva visszaadni.
