Okostelefon igen, AI nem – Joel Meyerowitz álláspontja a kortárs képalkotásról
26 • 05 • 05Sas Liza
Joel Meyerowitz életműdíja nemcsak egy kivételes pálya elismerése, hanem egy világos állásfoglalás is a fotográfia jelenéről. Miközben a legendás alkotó üdvözli az okostelefonos képalkotás demokratizáló hatását, a mesterséges intelligenciát tudatosan kívül tartja saját gyakorlatán. Nézőpontja élesen rávilágít arra, hogy a fotográfia tétje ma is a fizikai jelenlét és a valóság közvetlen megtapasztalása.
Hat évtizednyi fotográfiai múlttal a háta mögött Joel Meyerowitz, a Sony World Photography Awards friss életműdíjasa, elegánsan kerüli el a megszokott technológiai pesszimizmust. A 88 éves alkotó éles határvonalat húz a zsebünkben lapuló okostelefonok és a mesterséges intelligencia közé. A mobilkamerákat a vizuális figyelem kiterjesztésének és a mindennapi megfigyelés hasznos eszközének tekinti, a képgeneráló algoritmusoktól azonban határozottan távol tartja magát. Ez a kettős hozzáállás pontosan megmutatja, mit tart a fényképészet valódi tétjének.
Meyerowitz a londoni díjátadó apropóján az AFP hírügynökségnek adott nyilatkozatában kifejezetten üdvözölte a kamerás mobiltelefonok elterjedését, hangsúlyozva, hogy ezek mindenkinek megadják a kifejezés eszközét.
„Napjainkban emberek milliárdjai készítenek fényképeket mindennap, és létezik egy olyan képi kultúra, amely a fotográfia, az emberiesség és a méltóság értékeire tanítja az embereket.”
Számára a telefon lényegében egy újabb eszköz, amely elősegíti a folyamatos, éber megfigyelést a mindennapokban. Ez a technológiai nyitottság szervesen következik Meyerowitz pályájából. A kora hatvanas években – amikor egy Robert Franket megfigyelő, sorsfordító kilencven perc hatására felmondott művészeti igazgatói állásából, és az utcai fotózást választotta – a szakmai elit még szinte kizárólag a fekete-fehér képeket vette komolyan. Meyerowitz úttörőként harcolt a színes fotográfia képzőművészeti elfogadtatásáért. A technikai újítások iránti kíváncsiságát a valóság minél pontosabb megragadása vezérelte, bevallása szerint a monokróm technika használata sosem fordult meg a fejében.
A szoftveres fejlődés iránti fogékonysága a mesterséges intelligenciánál határozott akadályba ütközik. A generatív eljárásokat tömören „objektív nélküli fotográfiának” (lensless photography) nevezi. „Majd a jövőben meglátjuk, mit jelent ez pontosan a jelenre nézve. Én nem használom őket” – rögzítette álláspontját.
A különbségtétel alapja kétségkívül a fizikai jelenlét. Egy okostelefon megköveteli, hogy a használója ott álljon az utcán, esendő emberként reagáljon a fényekre, az alakokra és a környezet ritmusára. Ahogy a saját munkásságát összefoglalta: „Az utcai élet energiája, az, ahogyan az emberek tartották magukat, az egymás közötti interakciók, a pillanatok alatt megtörténő és tovatűnő események – a fotográfia erről szól.” Ez a megismételhetetlen, konkrét térbeli tapasztalás az, amit a Leica Év Képe díjjal nemrég jutalmazott, 1963-as New York-i felvétele Puerto Ricó-i lányokról, vagy a Ground Zero tragédiájának helyszíni dokumentálása is rögzít. Az algoritmusok képeket szintetizálnak, a kamera – legyen az egy klasszikus Leica vagy egy mai mobiltelefon – pedig magát a pillanatot tanúsítja. Meyerowitz számára az alkotás lényege egyértelműen a való világban elvégzett munka maradt.