Az identitás tere és a kánon helye: Catherine Opie intervenciói a National Portrait Galleryben

A tárlaton szereplő művek Opie egyik legkorábbi jelentős sorozatától, az 1991-es Being and Having-től indulnak, amelyben a művész barátait és saját magát fotografálta különféle maszkulin alteregókban. A portrék közvetlen inspirációját a reneszánsz udvari portréfestészet – különösen Hans Holbein – reprezentációs hagyománya adta, miközben a sorozat már ekkor is radikálisan új kontextusba helyezte a portré műfaját. A tojássárga háttér előtt készült közeli felvételeken a különböző álbajszokat rögzítő ragasztó szándékosan látható, a modellek becenevei pedig trófeaszerűen jelennek meg a névtáblákon. A gesztus finoman, mégis határozottan mutat rá az identitás performatív és konstruált jellegére. Opie munkásságában visszatérő témaként jelenik meg a szexuális identitás vizsgálata, valamint az egyén és az általa belakott fizikai és társadalmi terek közötti összetett viszonyrendszer feltárása. Képei egyszerre működnek dokumentumként és tudatosan megkomponált reprezentációként: miközben a marginalizált közösségek láthatóságát erősítik, arra is rávilágítanak, hogy az identitás vizuális megjelenítése mindig kulturális és esztétikai keretek között történik. A kiállításon bemutatott portrék egymással párbeszédben állnak, új narratívákat hozva létre és arra késztetve a nézőt, hogy elgondolkodjon azon, kik azok, akik a művészettörténetben rendszeresen megjelennek és kik azok, akik következetesen láthatatlanok maradnak.

A Katy Barkan építész által tervezett kiállítótér három egymásba kapcsolódó egysége tudatosan lép párbeszédbe a galéria állandó gyűjteményével. Az első, szabályos négyzet alaprajzú terem Opie legkorábbi portréit és önarcképeit mutatja be, köztük a Being and Having sorozatot, amely pontos lenyomata a művész „konstrukciók” iránti korai érdeklődésének. A második tér a művészettörténeti inspirációból táplálkozó portrékat és tájképeket állítja középpontba, ahol Opie klasszikus kompozíciós hagyományokhoz nyúl vissza, miközben kortárs társadalmi kérdéseket fogalmaz meg. A harmadik egység a konstruált közösségek és a maszkulinitás vizsgálatára fókuszál olyan sorozatokon keresztül, mint a High School Football (2007–2009) vagy a Surfers (2003). Opie munkáin időről időre erőteljes szimbolikus elemek is megjelennek: a vér használata például a Self-Portrait/Pervert (1994) vagy a Self-Portrait/Cutting (1993) című művekben nem pusztán provokatív gesztus, hanem személyes és allegorikus vallomás a testtel való viszonyról, a sebezhetőség tapasztalatáról és az identitás folyamatos átalakulásáról.