A láthatatlan valóság történetmesélője – Elhunyt Duane Michals (1932–2026)

Az 1932-ben Pennsylvaniában született Michals útja nem volt mindennapi. Miután 1951 és 1953 között a denveri egyetemen tanult, majd 1956-ban a New York-i Parsons School of Designban folytatta tanulmányait, első felvételeit egy szovjetunióbeli utazás során készítette el 1958-ban. Az ötvenes évek végén New Yorkban letelepedve szabadúszóként olyan vezető magazinoknak dolgozott, mint a Vogue, az Esquire, a Mademoiselle, a Show vagy a The New York Times. Bár portréfényképezésre specializálódott, már ezeken a korai megbízásokon is felsejlett az a szürrealista hatásokból táplálkozó, álomszerű és rejtélyes stílus, amely később védjegyévé vált. Első önálló tárlatát a szovjet fotókból 1963-ban rendezték meg a New York-i The Underground Gallery-ben.

A Punktnak küldött korábbi levelében Michals nyitottan mesélt az őt ért hatásokról. Felidézte, hogy főként Eugène Atget munkássága inspirálta, de megemlítette Robert Franket is, akinek The Americans című albumát egy Rockefeller Center-béli francia könyvesboltban vette meg ebédidőben: „A fényképek költői szempontból nagyon erősek voltak, meghatott Robert Frank lírája, amely túlmutat a puszta dokumentáción.” Ugyanígy mélyen megérintették August Sander munkái is, amelyeket a svájci DU magazinban látott először: „Nagyon meghatódtam a képektől” – fogalmazott lapunknak.

Bár a szakma sokáig a dokumentarista hagyományok bűvöletében élt, Michals radikálisan újradefiniálta a médiumot azáltal, hogy befelé, saját gondolataiba és álmaiba tekintett, elmosva a határvonalat fotográfia és filozófia között. Mint ahogy Francois Soulages A fotográfia esztétikája című könyvében találóan megjegyzi Michals képeiről: a fotográfia általa már nem a valóságról szóló idézet, hanem megrendezett történet. A művész nem egy adott pillanatot akart rögzíteni, hanem egy időben lejátszódó kalandot elmesélni szekvenciák és szövegek segítségével.

Mégis, e nagy elődök ellenére, Michals teljesen saját utat tört. Tudatosan szembefordult Henri Cartier-Bresson „döntő pillanatának” dogmájával, és egy 1980-as interjújában úgy fogalmazott: „Ahelyett, hogy lefényképezném a meghatározó pillanatot, inkább azt a pillanatot örökítem meg, amelyik megelőzte és amelyik követte azt.” Rájött, hogy egyetlen képkocka képtelen hordozni azt a szellemi súlyt, amit át akar adni: „Egyetlenegy kép már nem volt elegendő számomra, hogy a látvány mellé rendelt mondanivalót is kifejezhessem. Egy sorozat olyan üzenet átadására képes, amelyre egy kép alkalmatlan lenne.”  Történeteit 3–15 felvételből álló szekvenciákba rendezte, amelyeket soha nem zárt le teljesen; kérdéseket tett fel, titkokat hagyott, hogy a néző gondolja tovább a látottakat. 1966-tól kezdve kézzel írt címekkel, versekkel és reflexiókkal látta el képeit közvetlenül az emulzión, ezzel is emelve a narratíva értékét. „Történetmesélő vagyok” – vallotta magáról büszkén.