A csend geometriája – Sugimoto és a monokróm radikalizmus
26 • 08 • 15 Somosi Rita Olvasási idő: 5 perc
Hiroshi Sugimoto öt évtizedet felölelő életművét mutatja be a rodezi Musée Soulages Reprendre la mélodie című kiállítása, amely a japán fotóművész időről, fényről és emlékezetről alkotott meditatív képeit Pierre Soulages művészetével állítja párbeszédbe. A nyolc sorozatot felvonultató tárlat 2026. szeptember 13-ig látható a Musée Soulages-ban Rodezban.
A rodezi Musée Soulages-ban megvalósuló nagyszabású, Hiroshi Sugimoto – Reprendre la mélodie című tárlat két rokon alkotói univerzum monumentális találkozása. A Tokióban született, de New York és Japán között alkotó Sugimoto (1948) – korunk egyik legjelentősebb fotóművésze – olyan vizuális és konceptuális nyelvet beszél, amely szervesen és szinte észrevétlenül simul bele Pierre Soulages szellemi örökségébe. Alkotói gyakorlata radikálisan szembemegy a fotográfia hagyományos, pillanat megragadó szerepével: a kamera nála nem a múló töredékek dokumentálásának eszköze, hanem egy olyan filozófiai médium, amely a reprezentáció határaira kérdez rá és magát az időt teszi plasztikusan érzékelhetővé. Az 1970-es években, az Egyesült Államokban kibontakozó pályája kezdete óta mélyen intellektuális, az emlékezetet és az immateriális, évezredes időt vizsgáló megközelítéssel dolgozik. Ez az eredetkutatás, a létezés legmélyebb gyökereinek keresése az a közös fundamentum, amely Pierre Soulages festészeti absztrakcióját is mindvégig táplálta.
Ezen a metafizikai időfelfogáson túl a két alkotót összeköti a fény és az árnyék drámaisága, a tiszta kompozíciós vonal, a végtelen horizontok iránti formális elkötelezettség, valamint az alkotások térbeli kibontakoztatásának és az építészetnek a szoros kapcsolata. Sugimoto fotográfiai nyelve lenyűgöző pontossággal szintetizálja a tradicionális japán tusfestészet meditatív minimalizmusát a 20. század második felének nyugati absztrakt expresszionizmusával. Ebből a szintézisből születik meg az a fegyelmezett, monokróm esztétika, amely a fény és az árnyék radikális kontrasztjára, a tiszta geometriára és a táj elemi tagozódására épül. Bár a két művész személyesen nem ismerte egymást, ezek a strukturális és szellemi párhuzamok kézzelfoghatóvá válnak a kiállításon felvonultatott nyolc nagy sorozatban, amelyek öt évtized alkotói munkáját ölelik fel. Sugimoto műveinek elementáris ereje a fotográfiai médium virtuóz, technikai szintű uralásán nyugszik, amelyet a múzeum a fotográfia kétszáz éves történetének ünnepléseként mutat be, kiemelt hangsúlyt fektetve a fotó és a festészet azon alapvető, belső kapcsolataira, amelyek reflektálnak a Musée Soulages állandó gyűjteményére.
Sugimoto művészetének és poétikájának központi magva a látható és a láthatatlan, a telítettség és az üresség közötti feszültség. Ezt a filozófiai alapállást legreprezentatívabb módon az 1978-ban elkezdett, majd az olasz operaházak világában folytatott Theaters (Színházak) című monumentális sorozata világítja meg. Az alkotó egy végtelenül szigorú és szisztematikus módszertant követ: nagy formátumú kamerájának zárját a film kezdetekor kinyitja, majd a vetítés legvégén zárja le, vagyis egyetlen negatívon rögzíti a teljes mozgóképi narratívát. Ez a radikális expozíciós idő paradox vizuális jelenséget eredményez: a vetítővászon a képek egymásra rétegződése és túlcsordulása miatt intenzíven világító, vakító fehér ürességgé alakul át. Sugimoto ezt a folyamatot úgy írja le, mint az emberi tudatlanság sötétségét bevilágító fénynövekedést, amely a buddhista gondolkodásban a szellemi ébredéssel, a szatori állapottal rokonítható. Az így létrejövő kép nem a külső, empirikus valóság tükröződése, hanem a gép által láthatóvá tett belső vizuális vízió, egyfajta kísérteties emlékezetarchívum.
A festészeti hagyományok és a fotográfiai képalkotás közötti párbeszéd határozza meg a Pine Trees és a Seascapes című sorozatait is. A Pine Trees esetében Haszegava Tohaku 1590 körüli, ködbe vesző fenyvest ábrázoló paravánfestményét fordítja le a fotográfia nyelvére, egy olyan fiktív, montázsszerűen összeszerkesztett panorámát alkotva, amely sehol és mindenütt létezik. Ezzel párhuzamosan a világ különböző pontjain készített tengeri tájképei a radikálisan hosszú expozíció révén szinte teljesen feloldódnak az absztrakcióban. A tenger és az ég geometriai osztásvonala, a ködös és finoman elmosódó horizontok Mark Rothko misztikus színmező-festészetével lépnek közvetlen rokonságba. Sugimoto e képeken saját belső tájait vetíti ki a világ vásznára, rávilágítva arra a megrendítő esztétikai igazságra, hogy a fotográfia gyakran sokkal illuzórikusabb és transzcendensebb, mint maguk a festmények.
Az anyagszerűség, a technikai kifinomultság és a tiszta pigmentként működő fény iránti elkötelezettsége a későbbi, színes periódusaiban, így az Optiks (Optika) című sorozatban éri el a csúcspontját. Newton prizmakísérleteit alapul véve, a téli napfelkelte fénytöréseit zárt, sötétkamraszerű megfigyelőszobában vizsgálva, a tiszta fénysugarakat polaroid eljárással rögzíti. Az abszolút misztériumba hajló, finom színátmenetek és a négyzetes képkeretbe zárt monokróm felületek egy teljesen új típusú, fényalapú festészetet hoznak létre. Ez a fajta fizikai, performatív alkotói gesztus jelenik meg a legfrissebb, 2023-as Brush Impression (Ecsetvonás) című kísérletében is. A sötétkamrában, a teljes sötétségben, hívófolyadékba mártott ecsettel, vakon vetett japán írásjelek (ideogrammák) a fotópapír villanásszerű megvilágítása után feketén égnek be a felszínbe, közvetlen hidat képezve a kalligráfia és a fotokémia között.
Hiroshi Sugimoto művészete egyetlen monumentális, kontemplatív séta, egy meditatív folyamat, amely arra kényszeríti a nézőt, hogy lassítsa le az észlelést. Az időtlen formák fegyelmezett eleganciája és a technikai radikalizmus nála nem zárják ki egymást; ellenkezőleg, egymást felerősítve teremtenek meg egy olyan vizuális univerzumot, amelyben a fény és az árnyék a létezés legmélyebb metafizikai rétegeit tárja fel.
Hiroshi Sugimoto: Reprendre la mélodie
Musée Soulages – Rodez
2026. április 11. – szeptember 13.