Soha nem tettél semmi rosszat: Két és fél évtized után nyílik nagyszabású kiállítása Nan Goldinnak Londonban

Öt évtizedes pályafutása során Goldin a kortárs fotográfia egyik legmeghatározóbb alakjává vált azzal, ahogy képeivel eltüntette a távolságot a megfigyelő és a megfigyelt között. Nem kívülállóként dokumentálta, hanem belülről élte meg barátai és szerelmei, valamint saját élete történéseit, többnyire a legsebezhetőbb helyzeteket is kíméletlenül megörökítve. Életműve, ahogy ő maga fogalmazott, egy olyan „feljegyzés az életemről, amelyet senki sem írhat felül”.

A londoni tárlat mélyen intim fotókkal és a pálya kezdetét idéző vetítésekkel mutatja be a goldini univerzumot. Noha a kiállítás pontos műtárgylistáját a szervezők még nem tárták a nyilvánosság elé, az anyag azokkal a munkákkal indít, amelyek a hetvenes évek végétől alapjaiban írták újra a fotográfia bizonyos irányait, bár a hangsúly várhatóan az elmúlt két évtized alkotómunkájára helyeződik. Goldin a New York-i Bowery negyed marginális, underground közösségének megörökítésével alkotta meg nyers, gyakran direkt vakut alkalmazó esztétikáját. Fő műve, az eredetileg zenés diavetítésként híressé vált The Ballad of Sexual Dependency a poszt-Stonewall éra, az LMBTQ-közösségek és a drogok világának kendőzetlen krónikája. Goldin nem fordított hátat az eseményeknek akkor sem, amikor az 1980-as évek AIDS-krízise tizedelte a maga köré épített „kiterjesztett családját” és a kapcsolati erőszak traumáját is nyíltan vállalta a bántalmazása után készült hírhedt önarcképével.

A kiállítás Nan Goldin négy közelmúltbeli filmjét mutatja be: a Memory Lost (2019–2021), a Stendhal Syndrome (2024), a You never did anything wrong, Part I (2024) című alkotásokat, valamint a You never did anything wrong, Part II (2026) nyilvános premierjét. Míg a Memory Lost a művész drogokkal kapcsolatos személyes múltját és a függőség sötétségét dolgozza fel, a Stendhal Syndrome Goldin barátairól és szerelmeiről készült intim portréit állítja párhuzamba klasszikus múzeumi műalkotásokkal, kísérteties hasonlóságokat feltárva. Az utóbbi két mű határozott új irányvonalat jelöl a munkásságában, ahogy a fotográfus az emberi témákról az állati tudatosság és a táj felé fordítja figyelmét. A filmeket a felvételekből készült standfotók, valamint Goldin archívumából származó képek kísérik.