A projekt vizuális poétikájának meghatározó eleme az intim térhasználat és a kísérleti, mégis fegyelmezett analóg portréalkotás. Száraz nem stúdiókörülmények között, absztrahált háttér előtt örökíti meg alanyait, hanem saját lakókörnyezetükben, a privát szféra személyes tereiben. Az enteriőrök – a bútorok, a megvilágítás, a személyes tárgyak – nem csupán díszletek, hanem az identitás vizuális kiterjesztései. Az analóg film finom textúrája és a beállítások kimértsége lassítja a fotográfiai aktust, lehetőséget teremtve az alkotó és a modellt álló nő közötti bizalmi viszony kiépülésére. A portrék így nem a külső szemlélő voyeurisztikus gesztusaként jönnek létre, hanem valódi találkozások – rencontres – eredményei, ahol a kamera nem elválasztja, hanem összeköti a feleket.
A projekt legizgalmasabb rétege a hibrid, participatív szerkezet. Száraz Davies Katalin a hagyományos alkotó-modell hierarchiát duális portrékoncepcióval váltja fel: az analóg fotókat a részt vevő nők saját kezűleg írt vallomásai kísérik. Az elvágyódásról és újrakezdésről szóló kéziratok nem csupán képaláírások, hanem a fényképpel egyenrangú felületek. Ez a vizuális-textuális szimbiózis termékeny feszültséget szül. Míg a kép a művész esztétikai látásmódját tükrözi, a kézírás – a maga javításaival és grafikai karakterével – az alany szűrőtlen, fizikai jelenlétét hordozza. A két médium együttműködése eléri, hogy a néző ne csupán esztétizált alanyként tekintsen a nőkre, hanem a saját történetük megkerülhetetlen formálóiként szembesüljön velük.
