Rosti Pál a távoli, egzotikus vidékeket sokoldalúan, tudományos igénnyel megismertető, gazdagon illusztrált 19. századi útikönyv-készítés egyedülálló hazai úttörője volt. Egyben a korabeli táj-és városfényképezésnek – a nemzetközi fotótörténet-írás által is – magasra értékelt korai művelője, aki a fotográfia feltalálásának nyilvánosságra hozatala után 18 évvel már igen magas színvonalon művelte e műfajt.
Angelo a magyar fotográfia talán legizgalmasabb, legrejtélyesebb, legeredetibb, legsokoldalúbb, egyesek szemében legellentmondásosabb egyénisége. Egész művészpályájára a sokrétű változatosság, a kívülállás, a társtalanág, a szemléletének folyton változó, alakuló, öntörvényű fejlődése jellemző. Tőry Klára esszéje.
Tőry Klára Argentum-díjas fotótörténész 1971-ben az ELTE BTK művészettörténet és magyar nyelv- és irodalom szakán diplomázott, szakdolgozatát – hazánkban elsőként – fotótörténeti témából írta. Nyolcvanadik születésnapja alkalmából beszélgettünk vele többek között a tanítványairól, a kurátori tevékenységéről és a szakírói pályafutásáról.
Plohn Józsefről – akinek már apja is műtermi fényképész volt Hódmezővásárhelyen – azt hihetnénk, hogy egy a századforduló táján a vidéki városokban működő több száz tisztes fényképészmester közül. Két jelentős munkájának nagysága, és megvalósításának színvonala azonban nem csupán helytörténeti jelentőségű, hanem alkotóját kiemeli a többnyire csak a szakemberek által ismert mesterek sorából, és a magyar művelődés- és fotótörténet maradandó értéket teremtő személyiségévé teszi.