A Leica utólagosan kizárta a világ egyik legrangosabb fotográfiai díjának, a 2026-os Leica Oskar Barnack-díjnak (LOBA) a 12 döntőse közül az egyik fotográfust – Valery Melnikovot, aki eredetileg az ukrajnai Mariupolról készült felvételeivel került be a kiválasztottak közé.
A Phoenix Art Museum és az Arizonai Egyetem Center for Creative Photography (CCP) közös kiállítása a fotográfia művészeti helyzetének bemutatását tűzte ki célul. Az Ecstatic Time: The Alchemy of Photography című tárlat közel száz műtárgyon mutatja be, miként alakítja át a fotográfia az érzékelést, kínál alternatív valóságértelmezéseket és hogyan fedez fel új nézőpontokat. Az alkotások a médium szinte teljes történetét átölelik a szuperrövid expozíciós idejű felvételektől egészen a csillagászati fényképezésig.
A LensCulture Street Photography Awards idei pályázata 41 kiemelkedő fotográfust díjazott, akik öt kontinens 23 országát képviselik. Az idei abszolút nyertesek, a zsűri által kiemelt alkotók és a döntősök munkái együttesen mutatják meg, hogy az utca kimeríthetetlen forrása a fényképezésnek, ahol bármikor bármi megtörténhet. A kiemelt alkotók pénzdíjazásban részesültek, a fődíjasok munkáit pedig egy londoni csoportos kiállításon is bemutatják a LensCulture szervezői. Idén a döntősök között Vasvári Tamás személyében magyar fotográfus is szerepel.
Vannak pályák, ahol a toll és a fényképezőgép ugyanazt a megismerést szolgálja: az íróasztal csendje és a sötétkamra fanyar vegyszerszaga nem kizárja, hanem feltételezi egymást. Nádas Péter életműve egyetlen kitartott, mély exponálás volt – a létezés szigorúan pontos lenyomata, ahol a szavak ritmusából és a fény-árnyék összecsapásából születik meg az emberi dráma.
Mi történik, ha egy üzenetküldő alkalmazás készítője úgy dönt, hogy a gyorsaság helyett inkább visszahozza a postagalambok romantikus, kiszámíthatatlan világát? Megszületik a Carrier Pidge, egy ingyenes iOS-app, amely virtuális galambokkal szöveges üzeneteket és fotókat küld a barátainknak, a távolságtól függő menetidővel. Azonban arra is van esély, hogy a madár útközben egyszerűen eltűnik.
Pozsonyban van egy olyan klub, amelyet a háború miatt Ukrajnát elhagyó idősek számára hoztak létre. Azonnal feltűnt, mennyire nem illett rájuk az idős menekültről bennünk élő, megszokott kép. Táncoltak, felléptek, sportoltak, festettek, nyelveket tanultak, új hobbikat fedeztek fel, kiöltöztek és terveket szőttek. Bármilyen hirtelen változott is meg az életük és bármilyen nehéz volt elviselniük a veszteségeiket, továbbra is a lehető legteljesebben élték az életüket.
A kortárs fotóművészet egyik legfeszítőbb és legösszetettebb alapkérdése az identitás mobilitása, valamint a fizikai és kulturális diszlokáció tapasztalata. Száraz Davies Katalin Rencontres című fotóprojektje – amely a párizsi Quai de la Photo kiállítóterében debütált Marion Briffod kurátori gondozásában – pontosan erre a határterületre fókuszál. A művész saját, többországos migrációs tapasztalatából kiindulva olyan komplex fotográfiai és participatív narratívát épít fel, amely túlmutat a szociológiai dokumentáció keretein és a női mikrotörténeteken keresztül vizsgálja a származási országtól való távollét pszichológiai, generációs és közösségépítő dimenzióit.
Mielőtt a fotográfia ablakot nyitott volna a világra, a háborúkat dicsőítő festményekből, a távoli egzotikus kultúrákat pedig romantikus útleírásokból ismerte meg a nyugati világ. Majd megérkezett egy velencei születésű, brit állampolgárságú fotográfus, hogy mozgó sötétkamrájával és több tucatnyi törékeny üveglemezével hozzájáruljon ennek a képnek a megváltoztatásához. Felice Beato nemcsak az első fotóriporterek egyike volt, aki megmutatta a csataterek sokkoló valóságát, de ő volt az is, aki a nyugati világ számára láthatóvá tette a sok évszázados bezárkózottságból ébredő Távol-Keletet.
